Terry Pratchett - Vészbanyák

— Gyülekezetre gondolt, Gytha — magyarázta akkor Mállotviksz Néne. — Tudod, mint a régi szép időkben. Találkozó.

— Térdemelintgetés? — firtatta Ogg Ángyi reménykedve.

— Semmi táncolás — figyelmeztette Néne. — Nem helyeslem a táncolást. Vagy a dalolászást, vagy a túlzott izgalomba jövést, vagy az egész balzsamokkal kenekedést, meg hasonlókat.

— Jót tesz az embernek, ha kiszabadul kicsit — felelte boldogan Ángyi.

Magratnak csalódást okozott, hogy nem lesz tánc, s megkönnyebbülést érzett, hogy nem reszkírozta meg egyik-másik fejében előzőleg megfordult gondolatot. Kotorászott a magával hozott csomagban. Ez volt az első boszorkányszombatja, s eltökélte magát, hogy jól fog csinálni mindent.

— Kér valaki sütit? — tudakolta.

Néne szúrósan nézett a sajátjára, mielőtt beleharapott. Magrat denevérmintát sütött bele. Még kis szemeket is tett rá, mazsolából.

A batár nagyokat ütközve keresztülcsörtetett a fákon az erdő szélén, néhány másodpercig két keréken futott, amikor nekivágódott egy sziklának, az egyensúlyozás minden törvénye ellenére visszanyerte egyensúlyát, s továbbrobogott. De most lassabban haladt. Az emelkedő volt a sebesség kerékkötője.

A kocsis, harci szekérhajtó módjára szálegyenesen állva, kirázta haját a szeméből, s belemeredt az esthomályba. Senki sem lakott itt fönt, magának a Kostetőnek ölén, de fényt látott maga előtt. Mindenre, ami könyörületes, bizony fény világlik előtte.

Mögötte egy nyílvessző temetkezett a hintó tetejébe.

Mindezenközben Verenc király, Lancre uralkodója, fölfedezést tett.

Mint a legtöbb embert — legalábbis a legtöbb embert úgy hatvan éven alul —, Verencet sem foglalkoztatta különösebben, hogy mi történik, ha meghalt. Miként a legtöbb ember az idők hajnala óta, ő is föltételezte, hogy a végén az egész majd csak rendben lesz valahogy.

És, mint a legtöbb ember az idők hajnala óta, most halott volt.

Valójában a saját lépcsői egyikének alján feküdt a Lancre Kastélyban, hátában egy tőrrel.

Fölült, s meglepődve észlelte, hogy míg valaki, akire határozottan hajlamos volt úgy gondolni, hogy saját maga, fölül, valami, ami rendkívül hasonlít a testére, fekve marad a padlón.

Mellesleg igazán kitűnő test, most, hogy először pillantja meg kívülről. Mindig is meglehetősen ragaszkodott hozzá, bár el kellett ismerje, hogy a dolog láthatólag már nem így áll.

Nagy volt s csupa izom. Jól viselte gondját. Megengedett neki egy bajuszt s hosszú, leomló fürtöket. Gondoskodott róla, hogy bőségesen jusson egészséges testmozgáshoz a szabadban, meg félig átsütött marhahúshoz. És most, pont amikor egy test hasznos lehetne, cserbenhagyta őt. Vagy ki.

Mindennek tetejébe meg kell adja magát a mellette álló magas, vékony alaknak. Nagy részét elfedte egy csuklyás fekete köntös, de a kar, ami kinyúlt a redőkből, hogy megmarkoljon egy nagy kaszát, csak csont volt.

Amikor az ember halott, vannak dolgok, amiket ösztönösen fölismer.

HELLÓ.

Verenc teljes magasságában — vagy legalábbis abban, ami teljes magassága lett volna, ha az a része, amire a „magasság” szót alkalmazni lehetett volna, nem feküdt volna mereven a padlón olyan jövővel nézve farkasszemet, amivel kapcsolatosan csakis a „mélység” szó tűnik találónak — kihúzta magát.

— Jól jegyezd meg, én király vagyok! — mondta.

VOLT, FELSÉG.

— Mi? — vakkantotta Verenc.

AZT MONDTAM, VOLT. ÚGY HÍVJÁK, MÚLT IDŐ. HAMAROSAN HOZZÁ FOG SZOKNI.

A magas alak meszes ujjaival dobolt a kasza nyelén. Szemlátomást nyugtalanította valami.

Ha már erről van szó, gondolta Verenc, engem is. De a jelenlegi körülményei közt rendelkezésére álló számos félreérthetetlen célzás kezdett áttörni azon az őrülten vakmerő ostobaságon, ami jellemének nagyobbik részét alkotta, s földerengett neki, hogy bármiféle királyságban legyen is jelenleg, nem ő a király.

— Te vagy a Halál, fickó? — reszkírozta meg.

SZÁMTALAN NEVEM VAN.

— Most melyiket használja? — kérdezte egy árnyalattal több tisztelettudással Verenc. Emberek nyüzsögtek körülöttük; valójában jó csomó közülük rajtuk keresztül nyüzsgött, akár a kísértetek.

— Ó, szóval Felmet volt az — tette hozzá a király tétován, a lépcső tetején obszcén élvezettel meglapuló alakra nézve. — Apám mindig mondta, hogy sose engedjem a hátam mögé kerülni. Miért nem vagyok dühös?

MIRIGYEK, vetette oda kurtán a Halál. ADRENALIN ÉS ÍGY TOVÁBB. ÉS ÉRZELMEK. EGYIK SINCS NEKED. NINCS MÁSOD, CSAK GONDOLAT.

A magas alak láthatólag döntésre jutott.

EZ TELJESEN SZABÁLYTALAN, folytatta, szemlátomást magához intézve szavait. MINDAZONÁLTAL KI VAGYOK ÉN, HOGY VITASSAM?

— Tényleg, ki?

TESSÉK?

— Azt kérdeztem, tényleg, ki?

HALLGASS!

A Halál féloldalra hajtott koponyával állt, mintha valami belső hangot hallgatna. Amikor lecsúszott a csuklyája, a néhai király észrevette, hogy a Halál — egyet kivéve — minden szempontból hasonlít egy kifényesített csontvázra. A szemgödre kéken izzott. Azonban Verenc nem félt; nem csak azért, mert nehéz félni bármitől is, amikor azon részeid, amelyek szükségesen ahhoz, hogy félelmet tudj érezni, több lábnyira dermedeznek, hanem mert tényleg sose félt semmitől élete során, s esze ágában se volt most elkezdeni. Részint azért volt így, mert nem volt képzelőtehetsége, ám azért is, mert azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.

A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik — elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.

De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.

A Halál sóhajtott egyet.

FÖLTÉTELEZEM, SENKI SE SZÓLT NEKED? kockáztatta meg.

— Hogy mondja?

SEMMI ELŐÉRZET? KÜLÖNÖS ÁLMOK? EGYETLEN ESZELŐS VÉN JÓS SE KIABÁLT RÁD AZ UTCÁN?

— Miről? A kimúlásról?

NEM, FÖLTÉTELEZEM NEM. TÚL SZÉP IS LENNE ILYESMIRE SZÁMÍTANI, mondta savanyúan a Halál. AZ EGÉSZET RÁM HAGYTÁK.

— Kicsoda? — tudakolta elképedve Verenc.

VÉGZET. SORS. MEG AZ ÖSSZES TÖBBI, a Halál rátette kezét a király vállára. ATTÓL TARTOK, AZ A NAGY HELYZET, HOGY ESEDÉKES A KÍSÉRTETTÉ VÁLÁSOD.

— Ó! — Verenc lenézett a… testére, ami elég szilárdnak tűnt. Aztán valaki keresztülsétált rajta.

NE HAGYD, HOGY EZ FÖLZAKLASSON.

Verenc nézte, ahogy saját, immár merev tetemét tisztelettudóan kiviszik a csarnokból.

— Meg fogom próbálni — ígérte.

DERÉK FICKÓ.

— Noha nem hinném, hogy képes lennék arra a cirkuszra a fehér leplekkel meg láncokkal — jegyezte meg. — Muszáj körbemászkálnom nagyokat nyögve meg sikítozva?

A Halál vállat vont.

AKARSZ?

— Nem.

AKKOR ÉN A HELYEDBEN NEM FÁRADOZNÉK EZZEL. A Halál előhúzott egy homokórát sötét köntöse rejtekéből, s alaposan szemügyre vette. ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL, mondta. Sarkon fordult, kaszáját vállára vetette, s elkezdett kisétálni a csarnokból a falon keresztül.