Terry Pratchett: Vészbanyák

Bárcsak meg tudnák találni.

Lancre Kastélyt egy sziklakiszögellésre építette egy olyan építész, aki hallott már Gormenghastról, de szűkösebb volt a költségvetési kerete. De azért megtett minden tőle telhetőt a leszállított árú fiatornyok, alkalmi vétel pártázatok, pillérek, csipkézett lőrések, vízköpők, öregtornyok, bástyák, udvarok és tömlöcök pöttöm preparátumával; valóban mindent, amire csak egy kastélynak szüksége lehet, kivéve talán az elfogadható alapozást és az olyan habarcsot, amit nem mos el egy könnyű zápor.

A kastély szédelegve hajolt a Lancre-folyó száguldó, fehér vize fölé, ami ezer lábbal lejjebb sötéten morajlott. Hébe-hóba egyes darabkák beleestek.

Bármilyen kicsi volt is, a kastélyban ezer hely akadt egy korona elrejtésére.

A hercegné kivonult, hogy találjon valaki mást, akit lehordhat, s ott hagyta Lord Felmetet komoran kibámulva a tájra. Eleredt az eső.

Erre a végszóra érkezett a viharos dörömbölés a kastély kapuján. Súlyosan megzavarta a kastély kapusát, aki Csonka Miszter Tökfejet játszott a kastély szakácsával és a kastély Bolondjával a konyha melegében.

Morgott és fölállt.

— Kívül kopogás — mondta.

— Min kívül? — érdeklődött a Bolond.

— Az ajtón kívül, te hülye.

A Bolond aggodalmas pillantást vetett rá.

— Kopogás az ajtón kívül? — firtatta gyanakvóan. — Ez nem valamiféle zen, ugye?

Amikor a kapus elmorgott a kapufülke irányába, a szakács még egy krajcárt dobott a kasszába, és szúrósan nézett kártyalapjai fölött a Bolondra.

— Mi az a zen?

A Bolond csengettyűi csilingeltek, ahogy elrendezte kártyáit. Gondolkozás nélkül így válaszolt:

— Ó, Szumtin filozófiai rendszerének alszektája a Forgásiránti Klaccsban, cikornyátlan zordonaságáról és meditáción valamint légzési technikákon keresztül elérhető személyes lelki béke és egészség kínálatáról ismeretes, egyik érdekes jellegzetessége a látszólag értelmetlen kérdések kérdezése azért, hogy ezáltal szélesebbre tárja a fölfogás ajtaját.

— Hogy is volt ez? — kérdezte gyanakodva a szakács. Nagyon ideges volt. Amikor fölvitte a reggelit a Nagy Csarnokba, egyfolytában azt érezte, hogy valami megkísérli kivenni a tálcát a kezéből. És mintha ez nem lett volna elég rossz, ez az új herceg visszaküldte őt… Megborzongott. Zabkása! Meg lágytojás! A szakács túl öreg volt az ilyesmihez. Megrögződött szokásai voltak. Az igazi feudális hagyományokhoz ragaszkodó szakács volt. Aminek nem volt alma a szájában és nem lehetett nyárson sütni, azt ő nem akarta fölszolgálni.

A Bolond, kezében egy kártyalappal, tétovázott, elfojtotta páni rettegését, s sebesen gondolkodott.

— Hitemre, bácsikám — vinnyogta —, tekegyelmed jobban teli vagyon kérdésekkel, mint a tátincs farvitorlával.

A szakács megnyugodott.

— Nos, oké — szólt, noha nem teljesen elégedetten. A Bolond zsinórban elvesztette a következő három leosztást, csakis a biztonság kedvéért.

Mindeközben a kapus elhúzta a reteszt a nagykapuba vágott kis ajtón, s kikukucskált.

— Ki kopogtata kívül? — morrant.

A katona annak ellenére, hogy bőrig ázott és halálra rémült volt, meghökkent.

— Kívül? Min kívül? — kérdezte.

— Ha nekiállsz kekeckedni, akkor tőlem akár piszok jól kívül is maradhatsz egész álló nap — válaszolta a kapus nyugodtan.

— Nem! Ebben a minutumban beszélnem kell a herceggel! — kiáltotta a gárdista. — Házon kívül vannak a boszorkányok!

A kapus már azon volt, hogy azt válaszolja „Az évszaknak megfelelően” vagy „Bárcsak én is ott lennék”, de megakadt, amikor megpillantotta a férfi arcát. Nem annak az embernek arca volt, aki átvenné a dolog szellemét. Olyasvalaki kinézete volt, aki olyasmiket látott, amikről tisztességes embernek nem szabadna tudnia…

— Boszorkányok? — kérdezte Lord Felmet.

— Boszorkányok! — dühöngött a hercegné.

A huzatos folyosón, egy olyan halk hang, akár a szél a távoli kulcslyukakban, reménykedő hangnemben így szólt:

— Boszorkányok!

Az okkultra hajlamosak…

— Az beavatkozás, nem más — közölte Mállotviksz Néne. — És semmi jó nem fog származni belőle.

— Olyan romantikus — zihálta Magrat, és fölsóhajtott.

— Üntyüli-püntyüli! — mondta Ogg Ángyi.

— Különben is — jegyezte meg Magrat —, megölted azt az utálatos fickót!

— Sose tettem olyat. Csak fölbátorítottam… a dolgokat, hogy úgy történjenek, ahogy nekik tetszik — Mállotviksz Néne homlokát ráncolta. — A kapitányban nem volt semmi tisztelettudás. Amikor az ember elveszti a közmegbecsülést, az bajt okoz.

— Aja-aja, babuci.

— Az a másik férfi azért hozta őt ide, hogy megmentse! — kiabálta Magrat. — Azt akarta, hogy tartsuk őt biztonságban! Ez nyilvánvaló! Ez a sors keze!

— Ó, nyilvánvaló — legyintett Néne. — Azt elismerem, hogy nyilvánvaló. A baj csak az, hogy attól, hogy a dolgok nyilvánvalóak, még nem biztos, hogy igazak is.

Kezében latolgatta a koronát. Nagyon nehéznek érzett, egy olyan módon, ami túlmegy a fontokon és unciákon.

— Igen, de a lényeg az… — kezdte Magrat.

— A lényeg az — vágott közbe Néne —, hogy jönnek majd keresni. Komoly népek. Komoly keresés. Döntsük-le-a falat és égessük-le-a-zsúpot keresés. És…

— Hogy ityeg a fityeg, lurkó?

— …És Gytha, biztos vagyok benne, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha abbahagynád a gőgicsélést! — csattant föl Néne. Érezte, hogy az idegei színre lépnek. Az idegei mindig a legjobb formájuk hozták, valahányszor nem volt biztos valamiben. Ráadásul visszavonultak Magrat kunyhójába, s a berendezés is kezdett az idegeire menni, mert Magrat hitt a Természet bölcsességében, meg a tündékben, meg a színek gyógyító erejében, meg az évszakok körforgásában, meg egy csomó más dologban, amikkel Mállotviksz Nénének esze ágában se volt közösködni.

— Nem óhajtod megmondani nekem, hogy kell egy gyerekre vigyázni, ugye! — csattant föl enyhén Ogg Ángyi. — Mikor nekem tizenöt van?

— Csak annyit mondok, hogy el kéne gondolkozzunk róla — jelentette ki Néne.

A másik kettő nézte őt egy darabig.

— Nos? — kérdezte Magrat.

Néne ujjai a korona szélén doboltak. Homlokát ráncolta.

— Először is, el kell vigyük a fiút innen — mondta, s föltartotta kezét. — Nem, Gytha, biztos vagyok benne, hogy a házad ideális meg minden, de nem biztonságos. A gyereknek valahol máshol kell fölnőnie, jó messze innen, ahol senki se tudja, ki ő. És aztán itt van ez — egyik kezéből a másikba dobálgatta a koronát.

— Ó, az könnyű — szólt Magrat. — Úgy értem, az ember csak eldugja egy szikla vagy valami alá. Tényleg könnyű. Sokkal könnyebb, mint a csecsemő.

— Hát nem — felelte Néne. — Az oka pedig az, hogy az ország teli csecsemőkkel és mind ugyanúgy néznek ki, de nem hinném, hogy koronából sok lenne. Különben is, ezeknek megvan a szokása, hogy rájuk találnak. Valahogy segítségért kiáltanak az emberi tudathoz. Jól jegyezd meg, ha bedugnád itt egy szikla alá, egy héten belül véletlenül fölfedeztetné magát.

— Ez biza igaz — bólogatott komolyan Ogg Ángyi. — Hányszor hajítottál egy varázsgyűrűt az óceán legmélységesebb fenekére, hogy aztán, amikor hazamentél, hogy egyél egy falat rombuszhalat uzsonnára, ott találd?

Csöndben fontolgatták.