Terry Pratchett - Vészbanyák

— S föltételezem, te szakértője van a színházi szavaknak? — jegyezte meg Néne maró gúnnyal. — Azoknak odaillőnek kell lennie, különben az emberek gyanakodnának.

— Nincs abban semmi pláne — legyintett Ogg Ángyi elutasítólag. — Tanulmányoztam a dolgot. Az ember csak tadamtadam-tadamozik.

Néne fontolóra vette.

— Azt hiszem, ennél azért több van a dologban — mondta. — Azoknak a párbeszédeknek egyike-másika tényleg jó volt. Szinte semmit se értettem belőle.

— Nincs benne semmi fortély — unszolta Ogg Ángyi. — Különben is, már így is állandóan elfelejtik a szövegük. Úgy fog menni, mint a karikacsapás.

— Szájukba adjuk a szavakat? — kérdezte Magrat.

Ogg Ángyi bólintott.

— Nem tudom, menni fognak-e az új szavak — közölte. — De arra rá tudjuk őket venni, hogy elfelejtsék ezeket.

Mindketten Mállotviksz Nénére néztek, aki vállat vont.

— Esetleg érdemes megpróbálni — egyezett bele.

— A még meg sem született boszorkányok nemzedékei fogják megköszönni nekünk — jelentette ki Magrat lángolón.

— Ó, remek — mondta Néne.

— Na végre! Mit játszadoztok ti hárman? Már mindenhol kerestünk titeket!

A boszorkányok megfordulva megpillantottak egy mérges törpét, aki megpróbált föléjük tornyosulni.

— Minket? — kérdezte Magrat. — De mi nem vagyunk benne…

— De igen, benne vagytok, emlékezzetek, múlt héten toldottuk bele. Második Felvonás, Színpadi Előtér, a katlan körül. Nem kell mondanotok semmit. A működőben lévő okkult erőket szimbolizáljátok. Csak legyetek olyan gonoszak, ahogy csak telik tőletek. Gyerünk, legyetek jó fiúk. Eddig egész jól csináltátok.

Hwel Magrat fenekére csapott.

— Jó arcszíned van, Bilf — tette hozzá bátorítóan. — De az ég szerelmére, tömd ki magad jobban, még mindig nincs elég jó alakod. Remek bibircsókok, Vincell. Meg kell mondjam — lépett hátra —, olyan ocsmány egy boszorkánybanda vagytok, amilyennek a látványára az ember csak vágyhat. Derék dolog. Milyen kár, hogy ócskák a parókák. És most eridjetek. A függöny egy percen belül fölmegy. Kéz- és lábtörést!

Újabb csattanósat csapott Magrat alfelére, kissé megsajdítva ezzel kezét, s elsietett, hogy valaki mással üvöltözzön.

A boszorkányok egyike sem mert megszólalni. Magrat és Ogg Ángyi azon kapták maguk, hogy ösztönösen Néne felé fordulnak.

Aki horkantott egyet. Fölnézett. Körbenézett. Ránézett a fénylően kivilágított színpadra a háta mögött. Olyat csattantva csapta össze tenyerét, hogy az végigvisszhangzott a kastélyon, s aztán dörzsölni kezdte.

— Hasznos — jelentette ki komoran. — Akkor kezdjük a műsort!

Ángyi sértődötten Hwel után kancsított.

— Törd ki te a lábad — motyogta.

Hwel a kulisszák mögött állt, s megadta a jelet a függöny fölhúzására. Meg a mennydörgésre.

Ami nem dörgött.

— Vihar! — sziszegte olyan hangon, amit meghallott legalább a közönség fele. — Gyerünk, kezdd el!

Egy hang a legközelebbi oszlop mögül imígyen jajgatott:

— Odamentem és megtekertem a mennydörgést, Hwel! De csak kipi-kopog!

Hwel némán állt egy pillanatig, magában számolva. A társulat figyelte őt, döbbenettől — ám sajnos villámtól nem — sújtva.

Végül öklét az ég felé rázva így szólt:

— Egy vihart akartam! Csak egy vihart. Még csak nem is nagyot. Bármilyet. És most meg akarom értetni abszolút VILÁGOSAN! ELEGEM van. Vihart akarok MOST AZONNAL!

A válaszként érkező nyilalló villám a kastély tarka árnyait vakító fehérré és égő feketévé árnyalta. Ezt, végszóra, égzengés követte.

Dörgött és dörgött, megrezegtetve a kastély minden egyes kövét. Por esőzött. Egy távoli fiatorony balettozó lassúsággal letört, s pörögve-forogva puhán a szurdok éhes mélyébe hullt.

Amikor véget ért, olyan csendet hagyott maga után, ami harangzúgásként zengett.

Hwel fölnézett az égre. Óriási fekete fellegek suhantak a kastély fölött, eltakarva a csillagokat.

A vihar visszatért.

Egy örökkévalóságot töltött el mestersége tanulásával. Évekig lappangott messzi völgyekben. Órákon át gyakorolt egy gleccser előtt. Tanulmányozta a múlt nagy viharait. Tökéletesre csiszolta művészetét. És most, ma éjjel, az erre váró fogékony közönséget fergeteges rohammal fogja magával ragadni, igen, viharos sikert fog aratni.

Hwel elmosolyodott. Lehet hogy az istenek mégiscsak meghallgatták. Azt kívánta, bárcsak imádkozott volna egy igazán jó szélgépért is.

Őrjöngve hadonászott Tamasjánnak.

— Folytasd!

A fiú bólintott s belevágott legfőbb szövegébe:

— „S most hogy uralmunk teljes…”

Mögötte a színpadon a boszorkányok a katlan fölé hajoltak.

— Csak bádog, ez itten — sziszegte Ángyi. — És teli van undormánnyal.

— És a tűz csak vörös papírmasé — suttogta Magrat — Lentről olyan valódinak látszott, és csak vörös papír! Nézd, át lehet bökni rajta…

— Ne is törődj vele — mondta Néne. — Csak látszódj szorgosnak, s várj, amíg nem szólok.

Amikor a Gonosz Király és a Jóságos Herceg elkezdték a szóváltást ami majd az izgalmas Párbajjelenethez vezet feszengve vették tudomásul a hátuk mögött zajló tevékenységet s a közönség időnként fölharsanó kacagását. Egy teljességgel oda nem illő nevetésroham után Tamasján megkockáztatott egy oldalpillantást.

Az egyik boszorka darabokra szedte a tüzüket. Egy másik megpróbálta megtisztítani a katlant. A harmadik karba tett kézzel ült, és mereven őt nézte.

— „Maga a föld is fölrí a zsarnokság ellen…” — mondta Kökéndi, aztán észrevette Tamasján arckifejezését, s követte tekintetét. Elnémult.

— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — súgta segítőkészen Tamasján.

— D-de… — suttogta Kökéndi, megpróbálva lopva odamutatni a tőrével.

— Nincs az a kincs, amiért én ilyen katlannal mutatkoznék — szögezte le Ogg Ángyi elég hangosan suttogva ahhoz, hogy az udvar végében is hallani lehessen. — Két napi súrolás egy ipari mosogatógéppel meg egy vödör homokkal, minimum.

— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — sziszegte Tamasján. A szeme sarkából látta Hwelt a kulisszák mögött, tajtékzó dührohamba merevedve.

— Hogy érik el azt, hogy pislákoljon? — kérdezte Magrat.

— Maradjatok csöndben, ti ketten — szólt rájuk Néne. — Fölzaklatjátok a népeket — megemelte kalapját Kökéndi előtt. — Csak rajta, fiatalember. Ne is törődjön velünk.

— Mi? — rezzent össze Kökéndi.

— Aha, és téged hí, hogy bosszút állj, nem igaz? — firtatta kétségbeesetten Tamasján. — Meg maga a menny is bosszúért kiált, arra számítok.

Végszóra, a vihar produkált egy újabb mennykőcsapást, ami levitte egy másik torony tetejét…

A herceg meglapult a székén, arca a rettegés teljes körképe. Kinyújtott valamit, ami valaha egy ujj volt.

— Ott vannak — lehelte. — Ők azok. Mit keresnek az én színjátékomban? Ki mondta, hogy szerepelhetnek a darabomban?

A hercegné, aki kevésbé hajlott szónoki kérdések föltevésére, intett a legközelebbi őrnek.

A színpadon Tamasján megizzadt a szövegkönyv súlya alatt. Kökéndi összefüggéstelenül zagyvált. Most Fodorgyanta, aki a Jóságos Hercegnét alakította egy lenparókában, szintén elvesztette a fonalat.

— Aha, kegyelmed gonosz királynak hí engem, ámbátor ugyan suttogá, hogy kívülem élő lélek meg ne hallhassa — krákogta Tamasján. — És kegyelmed ideparancsolá az testőrséget, tán valami titkos jellel, mit sem tartozandva ajak avagy nyelv leleményének.