Terry Pratchett - Vészbanyák

— És én se — vihogta. — Akkor épp aludtam, tudjátok. Nagyon jól emlékszem rá. Vér volt az ágytakarón, vér volt a padlón, nem tudtam lemosni a vért, de mindez nem képezi a vizsgálat tárgyát. Nem engedhetem nemzetbiztonsági okokból. Csak álom volt, s amikor fölébredek holnap, ő életben lesz. És holnap az egész meg sem történtté válik, mert nem is történt meg. És holnap elmondhatod, hogy nem tudtam. És holnap elmondhatod, hogy nem emlékezem rá. Micsoda zajt csapott, amikor lezuhant! Eleget ahhoz, hogy fölébressze a holtakat… de ki hitte volna, hogy még annyi vér van benne? — ekkorra már fölmászott a színpadra, s boldogan vigyorgott rá az egybesereglett társulatra.

— Remélem, hogy ez mindent megold — közölte. — Ha. Ha.

Azt ezt követő csöndben Tamasján nyitotta száját, hogy valami ide illőnek, valami nyugtatónak adjon hangot, s rádöbbent, hogy nincs semmi, amit mondhatna.

Ám egy másik személy belebújt, birtokába vette száját, s imígyen szóla:

— A saját istenekverte tőrömmel, te piszok! Tudtam, hogy te voltál! Láttalak a lépcső tetején az ujjad szopni! Most megölnélek, ha nem gondolnék arra, hogy akkor egy egész örökkévalóságot kell a nyafogásod hallgatásával töltsek! Én, Verenc, néhai királya…

— Miféle tanúvallomás ez? — kérdezte a hercegné. A színpad előtt állt, fél tucat katonával az oldalán.

— Ezek csak rágalmak — fűzte hozzá. — És ezenfelül felségárulás. Őrült ripacsok hantája.

— Lancre francos királya voltam! — üvöltötte Tamasján.

— Mely esetben te lennél az állítólagos áldozat — mutatott rá nyugodtan a hercegné. — És képtelen a vád nevében szót emelni. Ez szembehelyezkedik minden precedenssel.

Tamasján teste odafordult a Halálhoz.

— Maga ott volt! Mindent látott!

AZT GYANÍTOM, NEM SZÁMÍTOK ELFOGADHATÓ SZEMTANÚNAK.

— Ezért hát nincs bizonyíték, s ahol nincs bizonyíték, ott nincs bűncselekmény sem — szögezte le a hercegné. Intett a katonáknak, hogy lépjenek előre.

— Ennyit a kísérletedről — vetette oda férjének. — Azt hiszem, az én módszerem jobb.

Körbenézett a színpadon, s rátalált a boszorkányokra.

— Fogjátok el őket! — parancsolta.

— Nem — mondta a Bolond előlépve a színfalak mögül.

— Mit mondtál?

— Mindent láttam — jelentette ki a Bolond sallangtalanul. — Ott voltam a Nagy Csarnokban azon az éjszakán. Lordságod ölte meg a királyt.

— Én nem is! — sikította a herceg. — Nem is voltál ott! Nem láttalak ott! Megparancsolom, hogy ne legyél ott!

— Korábban nem merészelted ezt állítani — jegyezte meg Lady Felmet.

— Valóban, úrasszonyom. De most ki kell mondanom.

A herceg bizonytalankodva rászegezte szemét.

— Hűséget esküdtél mindhalálig, Bolondom — sziszegte.

— Igen, nagyjóuram. Sajnálom.

— Halott vagy.

A herceg kikapta Kökéndi ellenállásra képtelen kezéből a tőrt, előrevetődött, s markolatig a Bolond szívébe döfte. Magrat fölsikoltott.

A Bolond tétován előre-hátra ingadozott.

— Hála az isteneknek, végre vége — mondta, amikor Magrat keresztültört a színészeken, s odaszorította ahhoz, amit jótékonyan kebelének nevezhetünk. Átvillant a Bolondon, hogy sose nézett ilyen közelről egy kebelre, legalábbis csecsszopó kora óta nem, s különös kegyetlenség az élettől, hogy nem részesítette ebben az élményben egész addig, míg meg nem halt.

Gyöngéden arrébb mozdította Magrat egyik karját, lerántotta a gyűlöletes, szarvakkal ékített sipkát a fejéről, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Többé nem kell Bolond legyen, vagy, döbbent rá, eskükkel vagy bármivel bajlódjon. Ettől, a keblekről nem is beszélve, a halál kifejezett haladásnak tűnt.

— Nem én tettem — jelentette ki a herceg.

Semmi fájdalom, gondolta a Bolond. Ez aztán fura. Másrészt viszont az ember nyilvánvalóan nem érezhet fájdalmat, ha egyszer halott. Kész pazarlás lenne.

— Mind láttátok, hogy nem én tettem — szólt a herceg.

A Halál meglepett pillantást vetett a Bolondra. Aztán benyúlt köntöse mélyére, s előhúzott egy életidő-mérőt. Csengettyűk voltak rajta. Gyöngén megrázta, amitől csilingelni kezdett.

— Nem adtam parancsot bármi ilyesmi elkövetésére — magyarázta nyugodtan a herceg. A hangja nagyon messziről szólt, onnan, akárhol legyen is az, ahol most az értelme épp tartózkodott. A társulat szótlanul meredt rá. Nem lehetséges ilyen állapotú embert gyűlölni, csak kínos zavarba lehet esni a közelségétől. Még a Bolond is zavarba jött, pedig ő halott volt.

A Halál megkocogtatta a homokórát, aztán belekukucskált, hogy lássa, elromlott-e.

— Mind hazudtok — említette meg a herceg csöndes hangon. — Csúnya dolog ám hazudozni.

A legközelebb álló színészek közül többet leszúrt álmodozó, szelíd modorban, s aztán föltartotta a pengét.

— Látjátok? — firtatta. — Nincs vér! Nem én voltam — fölnézett a hercegnére, aki úgy tornyosult fölé, mint szökőár a kis halászfalu fölé.

— Ő volt az — vádolta. — Ő tette.

Elvi megfontolásokból egyszer-kétszer beledöfött, aztán leszúrta magát, s hagyta, hogy a tőr kihulljék kezéből.

Néhány másodperc elmélkedés után azt mondta olyan hangon, ami sokkal közelebb esett a józan értelem világához:

— Most már nem kaphatsz el.

Odafordult a Halálhoz.

— Lesz üstökös? — tudakolta. — Kell legyen egy üstökös, amikor egy herceg meghal. Megyek és megnézem, jó?

Távozott. A közönség megtapsolta.

— El kell ismerni, hogy igazi fenség volt — jegyezte meg végül Ogg Ángyi. — Ez is mutatja, hogy a királyi vér jóval különbül válik hóbortossá, mint a hozzád vagy hozzám hasonlók.

A Halál odatartotta a homokórát a füléhez, arca meghökkentséget sugárzott.

Mállotviksz Néne fölvette a ledobott tőrt, s ujjával tesztelte a pengét: egész könnyedén csúszott bele a markolatba, halk nyiszogó nesszel.

Néne odanyújtotta Ángyinak.

— Itt a varázskardod — mondta.

Magrat is megtekintette, s aztán a Bolondra pillantott.

— Halott vagy, vagy nem? — érdeklődött.

— Halott kell legyek — válaszolta kissé elfojtott hangon a Bolond. — Szerintem a paradicsomban vagyok.

— Nem, figyelj, komolyan kérdeztem.

— Nem tudom. De szeretnék levegőt venni.

— Akkor biztos életben vagy.

— Mindenki életben van — közölte Néne. — Ez a tőr csak trükk. Valószínűleg a színészekre senki se merne rábízni valódit.

— Elvégre még egy katlant se képesek tisztán tartani — tódította Ángyi.

— Hogy mindenki életben maradt-e vagy sem, engem nem érdekel — szögezte le a hercegné. — Uralkodóként az én élvezetes feladatom lesz ennek eldöntése. A férjem nyilvánvalóan eszét vesztette — odafordult a katonákhoz. — És én elrendelem…

— Most! — sziszegte Verenc király Néne fülébe. — Most!

Mállotviksz Néne kihúzta magát.

— Hallgass el, némber! — harsogta. — Lancre igaz királya áll előtted!

Megveregette Tamasján vállát.

— Mi, ő?

— Ki, én?

— Nevetséges — nyilatkozta a hercegné. — Csak valamiféle komédiás.

— Őfensége igazat mond, kisasszony — mondta Tamasján a pánik szélén. — Az apám színházat, nem királyságot igazgat.

— A fiú az igaz király. Be tudjuk bizonyítani — jelentette ki Néne.

— Ó, dehogy — legyintett a hercegné. — Nem hagyjuk. Nem lesz semmiféle rejtélyesen hazatért trónörökös ebben a királyságban. Őrök — ragadjátok meg a fiút!