Terry Pratchett - Mozgó képek

Lángolva a zavartól, fekete tintát csöpögve, esedezve nézett föl a vizsgafelügyelő varázslóra, s aztán kérően vetette tekintetét a mellette lévő üres padra.

A varázsló bólintott. Abrand hálásan átsiklott a padok közti folyosón, várt, míg a szíve abbahagyta a zakatolást, és aztán, nagyon óvatosan, megfordította a lapot az asztalon.

Tíz másodperccel később, és a józan ész ellenére, újra megfordította arra az esetre, hátha valami tévedés történt és a többi kérdés valahogy mégiscsak a másik oldalon található.

Körülötte ötvenkilenc, lankadatlan erőfeszítéssel nyikorgó elme intenzív csöndje honolt.

Abrand ismét megfordította a lapot.

Talán tényleg valamiféle tévedés. Nem… itt az Egyetem pecsétje és az Arkrektor aláírása meg minden. Szóval esetleg ez valamiféle különleges teszt. Talán most figyelik őt, hogy lássák, mit fog tenni…

Alattomban körülnézett. Úgy tűnt, a többi diák keményen dolgozik. Talán mégis valóban tévedés. Igen. Minél többet gondolkozott rajta, annál logikusabbnak tűnt. Az Arkrektor valószínűleg aláírta a lapokat és aztán, amikor az írnokok másolták a kérdéseket, az egyikük csak odáig jutott, hogy leírja a mindennél fontosabb első kérdést, és aztán talán elhívták vagy valami, és senki sem vette észre, és odatették Viktor asztalára, de most ő nincs itt, és Abrand kapta, ami azt jelenti, döntötte el a jámborság hirtelen rohamában, hogy az istenek kétségtelen azt akarták , hogy neki jusson. Elvégre, nem az ő hibája, ha valamiféle hiba ilyen vizsgakérdést juttat neki. Valószínűleg szentségtörés lenne vagy ilyesmi, ha semmibe venné a lehetőséget.

El kell fogadják, amit leírtál. Abrand nem azért lakott egy szobában a világ legkiválóbb vizsgaszabályzat-szakértőjével, hogy ne tanuljon el tőle egyet s mást.

Újra rápillantott a kérdésre: „Mi a neve?”.

Megválaszolta.

Egy idő múlva aláhúzta, többször is, a szerencsevonalzójával.

Egy kicsivel később, hogy igyekezetet mutasson, fölé írta: „A válassz az Első kérdésre:”.

További tíz perc elteltével megkockáztatta „Ami nem más, mint az én nevem” az alatta lévő sorban, és aláhúzta.

Szegény jó Viktor tényleg nagyon szomorú lesz, hogy ezt elmulasztotta, gondolta.

Vajon hol lehet most?

Holivudba még nem vezetett út. Aki oda igyekezett, a chirmi országúton kellett elinduljon és a bozótos vidék egy bizonyos jelöletlen pontján el kellett kanyarodjon, hogy nekivágjon a homokdűnék felé. Vadlevendula és rozmaring szegélyezte az árokpartot. A méhek döngicsélésén és egy mezei pacsirta távoli dalán kívül nem hallatszott hang, amitől csak még nyilvánvalóbb lett a csönd.

Viktor Tugelbend letért az útról azon a ponton, ahol a töltést áttörte és letaposta a számtalan szekér, valamint, a látszat szerint, egyre növekvő számú láb átvonulása.

Még mindig jó néhány mérföld állt előtte. Továbbvánszorgott.

Valahol a tudata hátsó részében egy fojtott hang ilyesmiket kérdezett: „Hol vagyok? Miért csinálom ezt?” és egy másik része pontosan tudta, hogy nem muszáj mindezt megtennie. Mint a hipnotizőr áldozata, aki tudja, hogy valójában nem hipnotizálták és akkor száll ki belőle, amikor akarja, csak épp most történetesen nem érzi ennek szükségét, hagyta, hogy irányítsák lépteit.

Nem volt biztos benne, hogy miért. Csak azt tudta, hogy van valami, amiben részt kell vegyen. Valami, ami talán soha többé nem fordul elő ismét.

Valamivel hátrébb, de egyre inkább fölzárkózva, Ráteszema-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller próbált megülni egy lovat. Nem volt természetadta jó lovas és egyszer-egyszer lepottyant; ez volt az egyik ok, amiért még nem érte utol Viktort. A másik az volt, hogy mielőtt elhagyta a várost, időt szakított arra, hogy olcsón eladja kolbász-kifliben üzletét egy törpének, aki hinni se tudott szerencséjének (miután néhány kolbászt csakugyan megkóstol, már nem lesz képes hinni szerencséjében).

Valami szólította Himpellert, méghozzá aranyhangon.

Jóval Torok mögött, lúdtalpát vonszolva a homokban, közelgett Detritus, a troll. Nehéz megbizonyosodni arról, hogy mit gondol annál jobban, mint amennyire meg lehet mondani, hogy mit gondol egy postagalamb. A troll csak azt tudta, hogy az a hely, ahol lennie kellene, nem az, ahol van.

És végül, még messzebb az úton, haladt egy nyolclovas társzekér, amely rönkfarakományt szállított Holivudba. Kocsisa nem gondolkozott semmi különösről, bár kissé zavarba ejtette egy esemény, amely pont akkor történt, amikor távozott Ankh-Morporkból a hajnal előtti sötétségben. Egy hang az útmenti homályból odakiáltotta: „Állj, a városi őrség nevében!” és ő megállt, és amikor semmi egyéb nem történt, körülnézett s nem látott ott senkit.

A társzekér tovadübörgött, fölfedve a képzeletbeli szemlélő előtt Gaspod, a Csodakutya pöttöm alakját, amint megpróbálja kényelembe helyezni magát a fagerendák között a kocsi hátulján. Ő is Holivudba tartott.

És ő sem tudta, miért.

Ám eltökélte, hogy kideríti.

A Repülőkutya Századának utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a korongvilági életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akiknek intelligenciája az Emberénél hatalmasabb, de legalábbis sokkal ocsmányabb; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint ahogy egy három napja koplaló férfi fürkészi a Mindaz-Amit-Egv-Tallérért-Behabzsolhatsz étlapot Harga Bordafogadója falán [4] A körülményekhez alakított idézet H. G. Wells Világok harca c. művéből származik, Mikes Lajos fordítása alapján. …

Hát, igazából… a legtöbb varázsló elhitte volna, ha valaki elmondta volna nekik.

És a Könyvtáros egész biztos elhitte volna.

És Mrs. Marietta Kozmopilita a Chirm utca 3-ból, Ankh-Morpork, szintén elhitte volna. Ám ő abban is hitt, hogy a világ kerek, hogy egy fokhagymagerezd a fehérneműs fiókjában majd távol tartja a vámpírokat, hogy jót tesz az embernek, ha néha társaságba jár és nevet egy nagyot, hogy mindenkiben van némi kedvesség, csak meg kell keresd, és hogy három, szörnyű, apró törpe minden éjjel meglesi őt vetkőzés közben [5] Ebben mellesleg igaza volt, ám csak véletlenül. .

Holivud!…

…még nem volt semmi különös. Pusztán egy domb a tenger mellett, és a domb másik oldalán, egy csomó homokdűne. Az a fajta gyönyörű táj, amely csakis akkor gyönyörű, ha távozhatsz, amint kurtán megcsodáltad szépségét, és elmehetsz máshová, ahol akadnak forró fürdők és jeges italok. Ha tényleg ott kell maradj, bármennyi időre, az penitencia.

Mindazonáltal létrejött ott egy város… épp hogy. Fakalibák épültek mindenütt, ahol valaki lepakolt egy rakomány gerendát, és ezek hevenyészettek voltak, mintha az építők sajnálták volna elrabolni az időt valami fontosabbtól, amit szívesebben csinálnának. Csupán szögletes palánkdobozok voltak.

Kivéve a homlokzatot.

Ha meg akarod érteni Holivudot, mondta Viktor évekkel később, akkor meg kell értsd építészetét.

Látni fogsz egy kockát a homokon. Lesz neki kinagyolt, csúcsosodó teteje, de az nem fontos, mert sohasem esik Holivudban. Lesznek rések a falakban, ócska rongyokkal betömve. Az ablakok lyukak — az üveg túl törékeny ahhoz, hogy elfuvarozzák a messzi Ankh-Morporkból. Hátulról a hátulnézet pont olyan, mint egy óriási fa-hirdetőtábla, melyet dúcrendszer támaszt alá.