Terry Pratchett - Mozgó képek

Viktor nagybátyja nem volt bolond. A hagyaték egyik feltételeként az szerepelt, hogy ha Viktor valaha kevesebb pontot kap 80-nál, a pénzforrás kiszárad, mint híg köpet a forró kályhán.

A nagybácsi bizonyos tekintetben győzött. Kevés diák tanult olyan keményen, mint Viktor. Azt rebesgették, hogy ismeretei a mágiáról a legkülönb varázslókéval vetekedtek. Órákat töltött a Könyvtárban, egy kényelmes karosszékben grimoire-okat olvasva. Szorgosan kutatta a válaszformátumokat és vizsgamódszereket. Addig hallgatta az előadásokat, míg fejből tudta idézni őket. A tanári kar általában úgy vélte, hogy évtizedek óta ő a legértelmesebb és kétségkívül a legszorgalmasabb diák, és Viktor minden záróvizsgán gondosan és hozzáértően 84 pontot ért el.

Hátborzongató volt.

Az Arkrektor az utolsó oldalhoz ért.

Végül megszólalt: — Á! Értem. Sajnálja a fiút, ugye?

— Nem hiszem, hogy teljesen fölfogta, mire gondoltam — jelentette ki a Kincstárnok.

— Szerintem eléggé világos — felelte az Arkrektor. — A fiú folyton nagyon közel jár ahhoz, hogy átmenjen. — Kihúzta az egyik papírt. — Egyébként itt az áll, hogy három évvel ezelőtt átment. 91 pontot kapott.

— Igen, Arkrektor. De föllebbezett.

— Föllebbezett ? A megfelelt ellen?

— Azt mondta, nem hiszi, hogy a vizsgáztatók észrevették, hogy rosszul adta meg az oktiron allotrópjait a hatos kérdésnél. Azt mondta, élni se tudna a lelkiismeret-furdalástól. Azt mondta, élete végéig kísértené, ha igazságtalanul sikert érne el jobb és méltóbb diákok előtt. Láthatja, hogy a következő két vizsgán csak 82, illetve 83 pontot kapott.

— Mi az oka?

— Azt gondoljuk, hogy biztosra ment, Magiszter.

Az Arkrektor ujjaival dobolt az íróasztalon.

— Nem tűrhetjük — szögezte le. — Nem tűrhetjük, hogy valaki itt cselleng csaknem varázslóként és kinevet minket a, a… mi az amibe nevetnek az emberek?

— Pontosan ezt érzem én is — dorombolta a Kincstárnok.

— Be kellene csapjuk — jelentette ki szigorúan az Arkrektor.

— Ki , Magiszter — helyesbített a Kincstárnok. — A becsapás azt jelentené, hogy rászedjük és félrevezetjük.

— Igen. Jó ötlet. Tegyük azt! — javasolta az Arkrektor.

— Nem, Magiszter — tiltakozott türelmesen a Kincstárnok. — Ő becsap minket , szóval mi kicsapjuk őt .

— Rendben. Kiegyenlítjük a dolgokat — szólt az Arkrektor. A Kincstárnok a szemét forgatta. — Vagy be — tette hozzá. — Szóval azt akarja, hogy adjam ki a fiú útját, he? Csak küldje be reggel, és…

— Nem, Arkrektor. Ezt nem tehetjük meg csak úgy.

— Nem-e? Azt hittem, itt mi dirigálunk!

— Igen, de az ember nem lehet elég óvatos, ha Tugelbend úrfival van dolga. Ő ugyanis a rendtartás szakértője. Szóval arra gondoltam, hogy adhatnánk neki ezt a vizsgakérdést a holnapi záróvizsgán.

Az Arkrektor elvette az odakínált papírlapot Ajka némán mozgott, miközben elolvasta.

— Csak egyetlenegy kérdés?

— Igen. És vagy átmegy, vagy megbukik. Szeretném azt látni, hogyan sikerül neki 84 százalékot elérni ebből .

Egy bizonyos értelemben, melyet tanárai, legnagyobb bosszúságukra, nem igazán tudtak meghatározni, Viktor Tugelbend volt a leglustább lény is az egész világtörténelem folyamán.

Nem egyszerűen, közönségesen lusta. A közönséges lustaság pusztán az iparkodás hiánya. Viktor azon már réges-rég túllépett, egyenesen átvágott a mindennapos semmittevésen és messze, a túloldalon bukkant elő. Sokkal nagyobb erőfeszítéssel került munkát, mint amennyit a legtöbb ember a kemény dolgozásba fektet.

Sosem akart varázsló lenni. Sosem akart valami sokat, kivéve talán, hogy hagyják békén és ne ébresszék föl délig. Amikor kicsi volt, az emberek ilyesmiket kérdeztek: „És mi szeretnél lenni, kisfiú?”, amire azt felelte: „Nem tudom. Mit hoztál?”

Az emberek nem hagyják, hogy ilyesmivel sokáig megúszd. Nem elég, hogy az vagy, ami, azon kell iparkodj, hogy valami más legyél.

Viktor próbálkozott. Meglehetősen hosszú ideig megpróbált arra vágyni, hogy kovács legyen, mert az érdekesnek és romantikusnak tűnt. Ám az kemény munkával és nehezen megmunkálható fémdarabokkal jár együtt. Aztán megkísérelte azt kívánni, hogy orgyilkos legyen, ami mozgalmasnak és romantikusnak látszott. De azzal is kemény munka jár, meg az, ha tényleg jobban belegondolsz, hogy hébe-hóba meg kell ölj valakit. Aztán megpróbálta azt kívánni, színész legyen, ami drámainak és romantikusnak nézett ki, ám kiderült, hogy poros harisnyával, kényelmetlen bútorozott szobákkal, és, legnagyobb megdöbbenésére, kemény munkával jár.

Hagyta, hogy a családja egyetemre küldje, mert az kevésbé volt megerőltető, mint nem menni.

Hajlamos volt arra, hogy sokat mosolyogjon, kissé tanácstalanul. Ez azt a benyomást keltette az emberekben, hogy valamicskével intelligensebb náluk. Valójában olyankor azt próbálta kisütni, mit is mondtak épp neki.

És vékony bajuszt viselt, amitől bizonyos megvilágításban kedélyesnek tűnt, ám más megvilágításban úgy nézett ki tőle, mintha nemrég sűrű csokoládéturmixot ivott volna.

Meglehetősen büszke volt a bajszára. Amikor varázsló lesz belőled, elvárják, hogy abbahagyd a borotválkozást és olyan szakállt növessz, mint egy rekettyés. A legrangidősebb varázslók képesnek tűntek arra, hogy bajuszukkal táplálékot szűrjenek ki a levegőből, akár a bálnák.

Most fél kettőre járt. Viktor az egyetem felé bandukolt a Megfoltozott Dobból, a város összes italmérése közül a legeltökéltebben rossz hírű kocsmából. Viktor Tugelbend mindig azt a benyomást keltette, hogy bandukol, még akkor is, amikor futott.

Eléggé józan volt, és ezért kissé meglepődött, amikor a Törött Holdak Terén találta magát. Az Egyetem mögötti szűk sikátor felé tartott, és a falrészhez a könnyen hozzáférhetően elhelyezett elmozdítható téglákkal, ahol sok-sok évszázad óta a varázslótanoncok csöndben megkerülték, pontosabban átmászták a Láthatatlan Egyetem esti kijárást tiltó rendelkezéseit.

A tér nem esett útba.

Megfordult, hogy visszabandukoljon az úton, ahol jött, aztán megtorpant. Valami szokatlan folyt éppen.

Általában szokott itt lenni egy mesemondó, vagy néhány zenész, vagy egy vállalkozó, aki lehetséges vevőket keresett Ankh-Morpork olyan fölösleges épületeire, mint a Művészetek Tornya vagy a Rézhíd.

Most csak valami népség egy nagy vetítővásznat állított föl, ami úgy nézett ki, mintha egy lepedőt feszítettek volna ki két rúd közé.

Odaballagott hozzájuk. — Mit csináltok? — érdeklődött barátságosan.

— Előadás lesz.

— Ó! Színészkedés — bólogatott Viktor különösebb érdeklődés nélkül.

Visszalődörgött a nedves sötétségbe, ám megállt, amikor egy hangot hallott a két épület közötti homályból.

A hang azt mondta, eléggé halkan „Segítség!”.

Egy másik hang így szólt: — Csak add szépen ide, jó?

Viktor közelebb őgyelgett és az árnyékokba sandított.

— Helló? — mondta. — Minden rendben?

Csönd támadt, aztán egy halk hang kijelentette: — Nem tudod, mi válik javadra, igaz, kölyök?

Kése van, gondolta Viktor. Nekem fog rontani egy késsel. Ez azt jelenti, hogy vagy meg fognak késelni, vagy el kell fussak, ami komoly energiapocséklás.

Az olyanok, akik nem veszik figyelembe a rendelkezésükre álló tényeket, azt hihetik esetleg, hogy Viktor Tugelbend kövér és kehes. Valójában vitathatatlanul ő volt a leginkább sportolásra hajlamos diák az Egyetemen. Ha súlyfölösleget kell cipelned, az túl nagy erőfeszítés, ezért gondoskodott róla, hogy föl se szedje, és formában tartotta magát, mert valamirevaló izomzattal sokkal kisebb erőkifejtés kell a dolgok elvégzéséhez, mintha hájpacnikkal próbálod meg elintézni őket.