Terry Pratchett - Mozgó képek

Így aztán körbelendítette kezét egy visszakezes ütésre. Nem csak eltalálta, hanem röppályára is állította az útonállót.

Aztán megtalálta a leendő áldozatot, aki még mindig a falhoz kucorodott.

— Remélem, nem sérült meg — mondta.

— Meg ne mozdulj!

— Nem állt szándékomban — felelte Viktor.

Az alak előbújt az árnyékokból. Hóna alatt csomagot tartott, és a kezét fura mozdulattal emelte arca elé, mindkét mutató- és hüvelykujját kinyújtotta merőlegesen s aztán összeérintette őket, így a férfi apró menyétszeme úgy tűnt, mintha keretből nézne ki.

Valószínűleg szemmelverést próbál kivédeni, gondolta Viktor. Varázslónak látszik, azzal a rengeteg jelképpel a ruháján.

— Hihetetlen! — mondta a férfi átkancsítva ujjai között. — Csak fordíts el egy kicsit a fejed, légy szíves! Nagyszerű! Az orr vacak, de, gondolom, azon tudunk segíteni.

Előrelépett és megpróbálta átölelni Viktor vállát. — Nagy szerencse számodra — jelentette ki —, hogy találkoztál velem.

— Az lenne? — kérdezte Viktor, aki eddig a fordítottját hitte.

— Pont az a típus vagy, amit kerestem — közölte a férfi.

— Sajnálom — felelte Viktor. — Azt hittem, éppen kirabolják.

— A fickó ezt akarta — válaszolta a férfi, megveregetve a csomagot hóna alatt. Úgy kongott, mint egy gong. — Bár persze semmi haszna sem lett volna belőle.

— Nem ér semmit? — tudakolta Viktor.

— Megfizethetetlen.

— Akkor ez rendben van — jegyezte meg Viktor.

A férfi föladta a próbálkozást Viktor vállának átkarolására, amely meglehetősen széles volt, és beérte egyik lapockájával.

— De rengeteg ember lett volna csalódott — jelentette ki. — Na, most figyelj ide! Jó a kiállásod. Remek profil. Mondd, fiú, szeretnél szerepelni a mozgó képekben?

— Ööö — felelte Viktor. — Nem. Nem hiszem.

A férfi szájtátva nézett rá.

— Ugye, hallottad, mit kérdeztem? — firtatta. — Mozgó képek?

— Igen.

— Mindenki szeretne szerepelni a mozgó képekben!

— Köszönöm, én nem — válaszolta udvariasan Viktor. — Biztos nagyon érdemleges állás, de szerintem a mozgó képek nem hangzanak nagyon érdekesnek.

— Én a mozgó képekről beszélek!

— Igen — felelte Viktor nyájasan. — Hallottam.

A férfi a fejét csóválta. — Hát — jelentette ki —, nagyon boldoggá tettél! Hetek óta most először találkoztam olyannal, aki nem akar mindenáron a mozgó képekbe kerülni. Azt hittem, mindenki be akar jutni a mozgó képekbe. Amint megláttalak, azt gondoltam: a fiú arra számít, hogy munkát kap a mozgó képeknél ma éjjeli tettéért.

— Azért nagyon köszönöm — hárította el Viktor. — De nem hiszem, hogy kedvem lelném benne.

— Hát, valamivel azért tartozom neked. — Az alacsony férfi kotorászott a zsebében és előhúzott egy névjegyet. Viktor elvette. Ez állt rajta:

— Arra az esetre, ha meggondolnád magad — magyarázta. — Holivudban mindenki ismer engem.

Viktor rábámult a névjegyre. — Köszönöm — rebegte. — Ööö. Maga varázsló?

Goldfis csúnyán nézett rá.

— Ezt meg miből gondolod? — csattant föl.

— Mágikus szimbólumokkal díszített ruhát visel…

— Mágikus szimbólumok ? Nézd meg jobban, fiú! Ezek kétségtelenül nem egy nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv jelképei! Ezek olyan fölvilágosult mesterség jelképei, amelynek tiszta, új hajnala épp most… ööö, hajnalodik! Mágikus szimbólumok! — fejezte be megsemmisítően gúnyos hangnemben. — És ez talár, nem ruha! — fűzte hozzá.

Viktor rámeredt a csillagok és növekvő holdak és izék gyűjteményére. A fölvilágosult mesterség, melynek tiszta, új hajnala épp hajnalodik, jelképei szerinte pont úgy néztek ki, mint a nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv szimbólumai, ám valószínűleg nem ez a megfelelő alkalom hangot adni véleményének.

— Sajnálom — ismételte meg. — Nem tudtam tisztán kivenni őket.

— Alkimista vagyok — közölte Goldfis, csak kevéssé megengesztelődve.

— Ó, ólomból arany meg ilyesmi — kapcsolt Viktor.

— Nem ólomból, fiú. Fényből . Ólommal nem működik. Fényből arany…

— Tényleg? — mondta udvariasan Viktor, miközben Goldfis elkezdte egy háromlábú állvány fölállítását a tér közepén.

Kisebb tömeg gyülekezett. Egy kisebb tömeg nagyon könnyen összegyűlt Ankh-Morporkban. A városban akadt néhány a világegyetem legkiválóbb bámészkodói közül. Azok bármit megnéznek, különösen akkor, ha fölmerül a lehetőség, hogy valaki mulatságos módon megsérülhet.

— Van rá okod, hogy ne maradj itt az előadásra? — vetette oda Goldfis, és elsietett.

Egy alkimista. Hát, mindenki tudja, hogy az alkimisták kissé őrültek, gondolta Viktor. Ez teljesen normális.

Ugyan, ki akarná az idejét mozgó képekkel tölteni? A legtöbbje rendben lévőnek látszik ott, ahol van.

— Kolbászok kiflibe’! Addig vegyék, amíg meleg! — bődült el egy hang a füle mellett. Viktor megfordult.

— Ó, helló, Mr. Himpeller! — üdvözölte.

— ’Estét, fiú! Akarsz bedobni egy finom, forró kolbászt?

Viktor mustrálgatta a fénylő tubusokat a Himpeller nyakáról lógó tálcán. Étvágygerjesztően illatoztak. Mindig étvágygerjesztően szoktak illatozni. És aztán beleharapsz és megint megtudod, hogy Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller egy állat olyan részeit is hasznosítani tudja, amelyek birtoklásáról az állat nem is tudott. Himpeller rég rájött, hogy elég pirított hagymával és mustárral az emberek bármit megesznek.

— Diákoknak kedvezményes árszabás — súgta oda Himpeller bizalmasan. — Tizenöt garas, és azzal ráteszem a kést a saját torkomra. — Stratégiai megfontolásból fölcsapta a fedőt, gőzfelhőt támasztva.

A pirított hagyma csípős illata elvégezte kártékony dolgát.

— Na jó, de csak egyet — bizalmatlankodott Viktor.

Himpeller kipöccintett egy kolbászt a serpenyőből, és ugyanolyan a jártassággal, amilyennel a béka bekapja a kérészt, belependerítette egy kiflibe.

— Nem fogod megbánni — közölte vidáman.

Viktor egy hagymadarabot rágcsált. Az elég biztonságosnak tűnt.

— Mi ez az egész? — bökött hüvelykujjával a csattogó vászon irányába.

— Valamiféle szórakoztatás — felelte Himpeller. — Forró kolbászok! Nagyon finomak! — Újra szokásos összeesküvői sziszegéssé halkította hangját.

— Azt hallottam, ez a menő most a többi városban — tette hozzá. — Valamiféle mozgó képek. Megpróbálták helyrepofozni, mielőtt Ankh-Morporkba jöttek vele.

Figyelték Goldfist és egy pár kartársát, amint a háromlábú állványon lévő dobozzal műszakilag matatnak. A doboz elején egy kerek nyílásban fehér fény jelent meg, és megvilágította a vetítővásznat. A tömeg lagymatagon éljenzett.

— Ó! — szólalt meg Viktor. — Értem már. Ennyi az egész? Ez csak sima, jól ismert árnyjáték. Csak ennyi, nem más. A nagybátyám szokta volt csinálni, hogy elszórakoztasson. Ismeri, nem? Valahogy mozgatod a kezed a fény előtt, és az árnyékok afféle sziluettszerű képet hoznak létre.

— Ó, igen — hezitált Himpeller. — Mint a „Nagy Elefánt”, vagy a „Megkopasztott Sas”. A nagyapám szokott régen ilyesmiket csinálni.