Terry Pratchett - Mozgó képek

— A nagybátyám főleg „Nyomorék Nyulat” csinált — emlékezett Viktor. — Tudja, nem valami jól ment neki. Igazán nagyon kínossá vált néha. Ott ültünk körben mindnyájan, vadul tippelve olyasmiket, hogy „Megdöbbent Sün”, vagy „Veszett Hermelin”, és ő duzzogva elvonult aludni, mert nem találtuk el, hogy valójában azt mutogatta el, ahogy „Lord Henry Skipps és Hűbéresei legyőzik a Trollokat a Pszeudopoliszi Csatában”. Nem értem, mi olyan különös a vászonra vetített árnyképekben.

— Abból ítélve, amit hallottam, ez nem olyan — mesélte Himpeller. — Eladtam az egyik fickónak korábban egy Óriás Kolbászkülönlegességet, és ő azt mondta, hogy az egész lényege az, hogy nagyon gyorsan peregnek a képek. Nagyon sok képet összeragasztottak és egymás után mutatják őket. Nagyon, nagyon gyorsan, azt mondta.

— Nem túl gyorsan — szögezte le Viktor határozottan. — Az ember nem láthatná, ahogy haladnak, ha túl gyorsak lennének.

— Azt mondta, pont az a titka az egésznek, hogy nem látod a haladásuk — válaszolta Himpeller. — Egyszerre kell látnod az összeset, vagy valami.

— Akkor minden kép homályos lenne — állította Viktor. — Erről nem kérdezte?

— Ööö, nem — motyogta Himpeller. — Ami azt illeti, a fickónak pont akkor el kellett rohannia. Azt mondta, kissé furán érzi magát.

Viktor tűnődve pillantott a még megmaradt kolbászára a kifliben, és, amint ezt tette, tudatára ébredt, hogy őt is bámulják.

Lenézett. Egy kutya üldögélt a lábánál.

Kicsi, karikalábú, drótszőrű, alapjában véve szürke, ám barna, fehér és fekete foltokkal előretolt pontokon, és őt bámulja.

Határozottan az övé volt a legáthatóbb tekintet, amit Viktor valaha is látott. Nem volt fenyegető, vagy hízelgő. Csak nagyon kimért és nagyon alapos, mintha a kutya emlékezetébe vésné a részleteket, hogy később tökéletes személyleírást adhasson a hatóságoknak.

Amikor az állat megbizonyosodott, hogy övé Viktor teljes figyelme, pillantását átvitte a kolbászra.

Nyomorultan érezve magát attól, hogy ilyen kegyetlen egy szegény jószághoz, Viktor lefricskázta a kolbászt. A kutya egyetlen gazdaságos mozdulattal elkapta és lenyelte.

Mostanra egyre több ember sodródott a térre. Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller arrébb bandukolt és serényen üzletelt azokkal a késő éjjeli duhajokkal, akik túl részegek voltak ahhoz, hogy meggátolják az optimizmus diadalát a tapasztalat fölött; egyébként is bárki, aki éjjel egykor vesz ételt, miután addig lumpolt, valószínűleg úgyis zajosan rosszul lesz, szóval akár föl is mutathat valamit tevékenysége eredményeként.

Viktort fokozatosan körbevette a sokaság. A tömegben nem csak emberek akadtak. Fölismerte, tőle néhány lábnyira, Detritus hatalmas, dimbes-dombos alakját, a vén trollt jól ismerte minden diák, mint olyat, aki bárhol munkára talál, ahol jó pénzért nagyon szigorúan ki kell dobni az embereket. A troll észrevette őt, és megpróbált kacsintani. Ez mindkét szeme behunyásával járt, mert Detritus nem értett a bonyolult dolgokhoz. Széles körben úgy vélték, hogy ha Detritust meg lehetne tanítani írni és olvasni annyira, hogy leüljön és kitöltsön egy intelligenciatesztet, akkor valamicskével kevésbé intelligensnek bizonyulna a széknél.

Goldfis fölemelt egy szócsövet.

— Hölgyeim és uraim! — mondta. — Önök abban a kiváltságban részesülnek ma este, hogy szemtanúi lehetnek egy történelmi fordulópontnak a… ebben a század… — leengedte a szócsövet, és Viktor hallotta, hogy kapkodva odasúgja egyik segédének: — Melyik században vagyunk? Tényleg? — és aztán újra fölemelte a szócsövet és folytatta az eredeti vontatottan és pallérozottan optimista hangon. — A Repülőkutya Századában! Nem másnak, mint a Mozgó Képek születésének! Olyan képeknek, amelyek varázslat nélkül mozognak!

Elhallgatott a tapsra várva. Ám hiába. A tömeg csak nézte. Ahhoz, hogy egy ankh-morporki tömegből dörgő tapsvihart válts ki, nem elég, ha a mondataid felkiáltó jellel fejezed be.

Kissé elcsüggedve, Goldfis folytatta: — Azt szokták mondani, amit látok, azt elhiszem! De, hölgyeim és uraim, önök nem fognak hinni a Szemüknek! Aminek hamarosan szemtanúi lesznek, az a Természettudomány Diadala! A Kor Csodája! Világ…, mit több, merem állítani, Univerzumrengető Fölfedezés!…

— Akárhogy is, jobb kell legyen, mint az a szemét kolbász — szólalt meg egy halk hang Viktor térdénél.

— …Természeti Mechanizmusok Kihasználása Illúziók Teremtésére! Illúziókéra, Hölgyeim és Uraim, anélkül, hogy Mágiához folyamodnánk!…

Viktor hagyta, hogy a pillantása lefelé vándoroljon. Nem volt ott lenn semmi más, csak a kiskutya, amint buzgón vakarta magát. Az állat lassan fölnézett és azt mondta: — Vaú?

— …Lehetőség Tudás elsajátítására! A Művészetekére! A Történelemére! Köszönöm, Hölgyeim és Uraim! Hölgyeim és Uraim, Önök Még Nem Láttak Semmit!

Újabb reményteli tapsszünetet tartott.

Valaki a tömeg elején megszólalt: — Ez igaz. Nem látunk semmit.

— Aha — értett egyet vele a mellette álló asszony. — Mikor hagyja már végre abba eztet és kezdi el az árnyjátékot?

— Úgy van — csattant föl egy másik nő. — Játssza el a „Nyomorék Nyulat”! A gyerekeim mindig nagyon élvezik aztat.

Viktor egy ideig másfelé nézett, hogy eloszlassa a kutya gyanakvását, aztán megfordult és rámeredt.

Az állat barátságosan figyelte a tömeget, és szemlátomást nem vett róla tudomást.

Viktor kísérleti jelleggel fülébe dugta az ujját. Biztos valami visszhangtrükk volt, vagy ilyesmi. Nem arról volt szó, hogy a kutya „vaúzott”, bár az is gyakorlatilag egyedülállónak számít, a világegyetem kutyáinak többsége soha sem „vaúzik”, bonyolult ugatásban törnek ki, mint „vúúúú!” meg „hmyauffl”. Nem, az volt a gond, hogy valójában egyáltalán nem ugatott . Azt mondta „vaú”.

Viktor megrázta a fejét, és visszanézett, amikor Goldfis lemászott a vászon elől és intett egyik segédének, hogy kezdje forgatni a kurblit a doboz oldalán. Csikorgás hallatszott, ami aztán folyamatos kattogássá változott. Homályos árnyak táncoltak át a vásznon, aztán…

Az egyik utolsó dolog, amire Viktor emlékezett, az volt, hogy egy hang a térde mellett megszólal: — Rosszabb is lehetett vón, cimbora. Mondhattam volna „miaú”-t.

Holivud álmodik…

És most nyolc órával később van.

Egy szörnyen másnapos Abrand Stib bűntudatosan pislogott az üres padra maga mellett. Nem jellemző Viktorra, hogy ne jelenjen meg egy vizsgán. Mindig azt szokta mondani, élvezi a kihívást.

— Készüljenek föl a lap megfordítására! — szólította föl őket a felügyelő a terem végéből. Hatvan jövendő varázsló hatvan mellkasát szorította össze a sötét, elviselhetetlen feszültség. Abrand idegesen matatott szerencsetollával.

A varázsló a pódiumon megfordította a homokórát. — Elkezdhetik — mondta.

Többen a magabiztosabb diákok közül ujjcsettintéssel fordították meg a lapot. Abrand tüstént megutálta őket.

Odanyúlt a szerencse-tintatartójáért, idegességében teljesen elvétette, s aztán fölborította. Apró, fekete áradat hömpölygött a vizsgakérdéseken.

Pánik és szégyen öntötte el őt is, csaknem ugyanolyan alaposan. A köntöse szegélyével próbálta fölitatni a tintát, s ezzel egyenletesen szétkente az íróasztalon. A szerencsehozó aszaltvarangyát elmosta az ár.