Terry Pratchett - Mozgó képek

Elölről az elölnézet intarziás, faragott, festett, túldíszített, barokkos építészeti szertelenség. Ankh-Morporkban a józan eszű emberek díszítetlenre építették házukat, hogy ne keltsen figyelmet, és belülre tartogatták a dekorációt. Ám Holivud belsejükkel kifelé viselte házait.

Viktor elkábulva sétált végig azon, ami a fő utcának számított. Kora hajnalban ébredt föl odakint a dűnék között. Miért? Úgy döntött, Holivudba jön, de miért? Nem tudott rá visszaemlékezni. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni, csak arra, hogy akkor ez látszott magától értetődő tennivalónak. Számtalan jó oka volt rá.

Bárcsak eszébe jutna legalább egy…

Nem mintha a tudatában lett volna hely emlékek számbavételére. Az elméjét túlságosan elfoglalta az észlelés, hogy nagyon éhes és kínzóan szomjas.

Zsebei átkutatása összesen hét garast gyümölcsözött. Az még egy tányér levesre se elég, nemhogy egy kiadós étkezésre.

Kiadós étkezésre van szüksége. A dolgok sokkal világosabbak lesznek egy kiadós étkezés után.

Áttülekedett a tömegen. A többség ácsnak látszott, de akadtak mások is, akik vegyszeres üvegeket vagy rejtélyes dobozokat cipeltek. És mindenki nagyon gyorsan és eltökélten közlekedett, valami feltett, sajátos szándékkal.

Őt kivéve.

Végigbaktatott a rögtönzött utcán, száját tátotta a házak láttán, s úgy érezte magát, akár az elbitangolt szöcske a hangyabolyban. És úgy tűnt, nincs sehol…

— Miért nem nézel az orrod elé?!

Viktor visszapattant a falról. Mire visszanyerte egyensúlyát, az ütközés másik részvevője már elsuhant a tömegben. Egy pillanatig csak bámult, aztán kétségbeesve a lány után szaladt.

— Hé! — kiáltotta. — Elnézést! Bocsánat? Kisasszony?

A lány megállt és türelmetlenül várt, míg Viktor odaért.

— Mi az? — kérdezte.

Egy lábbal alacsonyabb volt a fiúnál, az alakja kétes, mert nagy részét egy nevetségesen fodros ruha takarta, habár öltözéke nem volt annyira komikus, mint a hatalmas, csupa lokni, szőke paróka. És az arca sminktől fehérlett, kivéve a szemét, amit vastagon fekete keretezett. Olyan lámpaernyő összbenyomását keltette, amely az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott.

— Mi az? — ismételte meg a lány. — Gyerünk már! Öt perc múlva kezdődik a forgatás!

— Ööö…

A lány kissé fölengedett. — Ne, ne is mondd! — szólította föl. — Épp most érkeztél. Új neked ez az egész. Nem tudod, mit csinálj. Éhes vagy. Nincs pénzed. Igaz?

— Igen! Honnan tudtad ?

— Mindenki így kezdi. És most be akarsz törni a mozgóba, igaz?

— Mozgó?

A lány a szemét forgatta, a fekete gyűrű mélyén.

— Mozgó képek!

— Ó… — igen, gondolta Viktor. Nem tudtam, de ezt akarom. Igen. Ezért jöttem ide. Miért nem jutott eddig ez eszembe?

— Igen — válaszolta. — Igen, ezt akarom tenni. Be akarok, ööö, törni. És azt hogy kell csinálni?

— Az ember mindegyre vár és vár. Amíg az embert föl nem fedezik. — A lány leplezetlen megvetéssel végigmérte a fiút. — Miért nem állsz be ácsnak? Holivudnak mindig szüksége van fölkészült famészárosokra.

És azzal megpördült, faképnél hagyta, s eltűnt a sürgő-forgó emberek tömegében.

— Ööö, köszönöm — kiáltotta utána Viktor. — Köszönöm. — Még jobban fölemelte hangját és hozzátette: — Remélem, a szemed rendbe jön!

Megcsörgette az érméket zsebében.

Hát, az ácsolás szóba se jöhet. Nagyon is úgy hangzik, mintha kemény munka lenne. Egyszer már kipróbálta, és a fa meg ő hamarosan egyezségre jutottak — ő nem nyúl hozzá, a fa meg nem fog széthasadni.

Vonzónak tűnt, hogy mindegyre várjon és várjon, ám ahhoz, hogy megtehesse, pénz kellene.

Az ujjai váratlanul egy kis téglalapra leltek. Előhúzta és megnézte.

Goldfis névjegye.

Kisült, hogy Holivud 1 csupán két vityilló egy magas kerítésen belül. Hosszú sor rostokolt a kapunál. Trollokból, törpékből, és emberekből állt. Úgy néztek ki, mintha már régóta ott vesztegelnének, valójában némelyikük olyan természetesen csüggedt módon görnyedezett, miközben még függőleges maradt, hogy akár az eredeti, történelem előtti sorban állók külön kifejlődött leszármazottai is lehettek volna.

A kapuban egy tagbaszakadt, izmos férfi őrködött, aki a némi hatalomhoz jutottak egyetemes, öntelt pillantásával szemlélte a sort.

— Elnézést… — szólította meg Viktor.

— Goldfis úr ma reggel már nem fogad föl újabb embereket — vágta oda a férfi a szája sarkából. — Szóval tűnés!

— De ő azt mondta, hogyha valaha ide…

— Nem azt mondtam, hogy tűnés, haver?

— Igen, de…

Résnyire, kinyílt a kerítésajtó. Egy apró, sápadt arc kikukucskált.

— Szükségünk van egy trollra meg két emberre — közölte. — Egy napra, szokásos bér. — A kapu újra becsukódott.

A férfi kiegyenesedett és sebhelyes kezével tölcsért formált a szája elé.

— Oké, ti szörnyű népség! — üvöltötte. — Hallottátok a pasit! — Szemét a fajállat-tenyésztő gyakorlott pillantásával futtatta végig a soron. — Te, te, meg te — mondta rájuk mutatva.

— Elnézést — szólalt meg Viktor segítőkészen —, azt hiszem, az a férfi ott volt valójában az első…

Eltaszították az útból. A szerencsés hármas becsoszogott. Viktor úgy vélte, látja a pénzérmék csillanását, amint gazdát cserélnek. Aztán a kapus felé fordította dühös, kivörösödött képét.

— Te — bökött rá — húzz a sor végére! És maradj ott!

Viktor rámeredt. Aztán ránézett a kapura. Rápillantott a csüggedt emberek hosszú sorára.

— Ümm, nem — rázta a fejét. — Nem hinném. De azért köszönöm.

— Akkor mars innen!

Viktor barátságos mosolyt vetett rá. Elsétált a kerítés mellett, és követte, ahol a túlsó végén, befordult egy keskeny sikátorba.

Viktor addig keresgélt a sikátorokban szokásos szemétben, míg talált egy darab papírfecnit. Aztán fölgyűrte ingujját.

És csak ezután vizsgálta meg gondosan a kerítést, míg nem talált néhány meglazult palánkot, melyek, némi erőfeszítés árán, beengedték.

Ezzel olyan helyre jutott, amely tömve volt szövetgöngyölegekkel és fűrészáruval. Senki sem járt arra.

Céltudatosan lépkedve, tudatában, hogy soha senkit nem vonnak kérdőre, aki fölgyűrt ingujjal, kezében tüntetően egy darab papírral céltudatosan lépked, nekivágott az Érdekes és Tanulságos Kinematográfia fából és vászonból készült meseországának.

Voltak ott épületek más épületek hátuljára festve. Voltak ott fák, amelyek elölről fák voltak, hátulról meg csak dúcok rengetege. Volt bőségesen tevékeny kapkodás, bár, amennyire Viktor ki tudta venni, valójában senki sem csinált semmit.

Nézte, amint egy férfi hosszú, fekete köpönyegben, fekete kalapban, és olyan bajusszal, mint egy kerti söprű, hozzákötöz egy lányt az egyik fához. Szemlátomást senki sem igyekezett a férfit meggátolni ebben, jóllehet a lány küzdött. Mi több, ketten közönyösen figyelték, és volt ott még egy férfi, aki egy háromlábú állványra tett nagy doboz mögött állt egy kurblit forgatva.

A lány esedezve széttárta karját, és hangtalanul tátogott szájával.

Az egyik néző fölállt, rendezgetett egy halom táblát maga mellett, majd az egyiket föltartotta a doboz elé.

A tábla fekete volt. Rajta, fehérrel, e szavak álltak: „Nee! Nee!”