Terry Pratchett - A kaszás

IGEN.

— Hová megyünk?

Muci vágtatott, de a táj nem mozgott.

— Igazán remek a paripád — jegyezte meg Miss Illabets remegő hangon.

IGEN.

— De mit csinál ?

FÖLGYORSUL.

— De hát nem megyünk se hová…

Eltűntek.

Újra föltűntek.

A táj csupa hó volt és zöld jég a szaggatott hegyeken. Ezek nem vén hegyek voltak, amiket lekoptatott a kor és az időjárás, tele enyhe sílejtőkkel, hanem ifjú, duzzogó, kamasz korú hegyek. Rejtett szakadékok és könyörtelen hasadékok birtokosai. Egyetlen oda nem illő jódli nem egy magányos kecskepásztor víg visszhangját váltaná ki, hanem ötven tonna expressz kézbesítésű havat.

A ló egy hóbuckán landolt, amely voltaképpen nem lehetett volna képes megtartani őt.

A Halál leszállt a nyeregből és lesegítette Miss Illabetset. Odasétáltak a havon a megfagyott, sáros csapáshoz, amely körbeölelte a hegyoldalt.

— Miért vagyunk itt? — tudakolta Miss Illabets szelleme.

NEM BOCSÁTKOZOM TALÁLGATÁSOKBA KOZMIKUS TÉMÁKRÓL.

— Úgy értem, itt, ezen a hegyen. Itt, ezen a földrajzi helyen — magyarázta Miss Illabets türelmesen.

EZ NEM FÖLDRAJZI HELY.

— Hát akkor milyen?

TÖRTÉNELMI.

Befordultak a csapás egy kanyarulatánál. Ott állt egy póni, egy fát harapdálva, hátán málhával. A csapás gyanúsan tiszta hófalban ért véget.

A Halál köntöse rejtekéből elővett egy életfogytmérőt.

NO AKKOR — mondta és belépett a hóba.

Az öregasszony egy pillanatig a havat figyelte, azon tűnődve, vajon neki is ezt kellene-e tennie. A szilárdság szokását rettentően nehéz föladni.

És aztán nem kellett megtegye.

Valaki előjött.

A Halál megigazította Muci kantárát és nyeregbe szökkent. Egy pillanatig elidőzött, hogy nézze a két alakot a lavina mellett. Már csaknem láthatatlanná halványultak, a hangjuk alig több, mint átstrukturált levegő.

— Csak annyit mondott, BÁRHOVÁ MENTEK IS, EGYÜTT MENTEK ODA. Azt kérdeztem, hová? Azt felelte, nem tudja. Mi történt?

— Rufus… nagyon nehezen fogod elhinni, szerelmem…

— És ki volt az az álarcos férfi?

Mindketten körülnéztek.

Nem volt ott senki.

A Kostetőn, a faluban, ahol tudják, hogy a Móres-tánc valójában miről is szól, csak egyszer táncolják, hajnalban, a tavasz első napján. Azután nem táncolják többet egész nyáron. Elvégre, mi értelme lenne? Mi haszna lenne?

Ám egy bizonyos napon, amikor az éjszakák rövidülnek, a táncosok korán abbahagyják a munkát és előveszik, padlásról meg szekrényekből, a másik öltözéket, a feketét, és a másik csengettyűkészletet. És aztán külön-külön elmennek egy völgybe a lombjuk vesztett fák között. Nem szólalnak meg. Nem szól zene. Nagyon nehéz elképzelni, miféle muzsika szólhatna.

A csengettyűk nem csilingelnek. Oktironból készültek, egy mágikus fémbál. Ám nem egészen néma csengettyűk. A csönd csupán a zaj hiánya. Ezek a zaj ellenkezőjét hozzák létre, afféle súlyosan strukturált csöndet.

És a hideg délutánon, miközben a fény elszivárog az égről, a zúzmarás levelek között, a nedves levegőben, eljárják a másik Móres-táncot. A dolgok egyensúlya végett.

El kell táncolnod mindkettőt, azt mondják. Különben egyiket se táncolhatod.

Motolla Alánk átbandukolt a Rézhídon. Most jött el Ankh-Morpork napjának az az időszaka, amikor az éjszakai munkások mentek lefeküdni, a nappal dolgozók meg fölébredtek. Most az egyszer egyik népségből se volt túl sok jelen.

Motolla érezte, hogy ide kell jönnie, erre a helyre, ma éjszaka, most. Nem pontosan az az érzés volt, mint ami korábban elfogta, amikor tudta, hogy meg fog halni. Inkább olyasmi volt, mint amit egy fogaskerék érezhet az óra belsejében — a dolgok forognak, a rugó ellazul, és ez az, ahol lenned kell…

Megállt és kihajolt. A sötét víz, vagy legalábbis nagyon folyékony iszap, nyalogatta a kőoszlopokat. Van valami régi legenda… na most, mi is az? Ha beledobsz egy pénzérmét az Ankh-ba a Rézhídról, biztos lehetsz benne, hogy visszatérsz? Vagy az volt, hogy csak belehánysz az Ankh-ba? Valószínűleg az első. A legtöbb polgár, ha beleejtett volna egy pénzdarabot a folyóba, biztos, hogy vissza fog jönni, ha másért nem, a pénzt megkeresni.

Egy alak bontakozott ki a ködből. Motolla megdermedt.

— Reggelt, Mr. Alánk!

Motolla elernyedt.

— Ó! Kolon főtörzsőrmester? Egy pillanatig azt hittem, valaki más.

— Csak én vagyok az, méltóságod — felelte vidáman a csendőr. — Rossz pénz nem vész el.

— Látom, hogy a híd átvészelt egy újabb éjjelt anélkül, hogy ellopták volna, Főtörzs. Remek munka.

— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos, mindig aszondom.

— Biztos vagyok benne, hogy mi, polgárok biztonságban alhatunk egymás ágyában tudva, hogy senki sem lécelhet le egy ötezer tonnás híddal egyik éjjel — jelentette ki Motolla.

Modótól, a törpétől eltérően, Kolon főtörzsőrmester ismerte az „irónia” szó jelentését. Azt hitte, „ceruzaféleséget” jelent. Tisztelettudó vigyorban részesítette Motollát.

— Az embernek gyorsan kell kattogjon az agya, hogy elébe vágjon a mai nemzetközi bűnözőnek, Mr. Alánk — közölte.

— Derék ember. Ööö. Nem, ööö, látott senki mást errefelé, igaz?

— Halotti csönd volt egész éjjel — válaszolta a főtörzs. Észbe kapott és hozzátette: — Nem akartam megbántani.

— Ó!

— Akkor már megyek is — mondta a főtörzs.

— Remek. Remek.

— Jól van, Mr. Alánk?

— Remekül. Remekül.

— Nem fogja megint a folyóba vetni magát?

— Nem.

— Biztos?

— Igen.

— Ó! Jó. Akkor hát jóccakát! — Tétovázott. — Majd’ elfelejtettem! — szólalt meg. — Egy ipse odaát megkért rá, hogy adjam ezt oda méltóságodnak. — Felé nyújtott egy piszkos borítékot.

Motolla a ködbe kémlelt.

— Miféle ipse?

— Az az ip… ó, már elment. Magas pasas. Kicsit fura kinézetű.

Motolla széthajtogatta a papírfecnit, amire ezt írták: ÓÓóóóÍíííÓóóÍíííÓÓÓííí.

— Á! — mondta.

— Rossz hír? — firtatta a főtörzs.

— Nézőpont kérdése — válaszolta Motolla.

— Ó! Rendben. Remek. Hát… akkor jóccakát!

— Ágyő!

Kolon főtörzsőrmester egy pillanatig habozott, aztán vállat vont, és elbattyogott.

Miközben ballagott elfele, az árnyék mögötte megmoccant és elvigyorodott.

MOTOLLA ALÁNK?

Motolla nem fordult hátra.

— Igen?

A szeme sarkából Motolla látta, hogy két csontos kar pihen meg a hídkorláton. Halk nesz hallatszott, ahogy valaki megpróbálja magát kényelembe helyezni, aztán jóleső csönd.

— Á! — szólalt meg Motolla. — Gondolom, azt akarod, hogy induljunk?

NEM KERGET A TATÁR.

— Azt hittem, mindig szörnyen pontos vagy.

AZ ADOTT KÖRÜLMÉNYEK KÖZT NÉHÁNY RÁADÁS PERC NEM SZÁMÍT SOKAT.

Motolla bólintott. Némán álltak egymás mellett, míg körülöttük a város tompa moraja terjengett.

— Tudod — törte meg a csöndet Motolla —, ez igazán csodás utóélet. Hol voltál?

DOLGOM VOLT.

Motolla igazából nem figyelt. — Találkoztam emberekkel, akikről azt se tudtam, hogy léteznek. Mindenfélét csináltam. Megtudtam, hogy valójában ki is Motolla Alánk.

AKKOR HÁT, KICSODA?

— Motolla Alánk.

BELÁTOM, HOGY EZ JÓKORA MEGRÁZKÓDTATÁST KELLETT OKOZZON.