Terry Pratchett - A kaszás

A papok hallották a foglalatából kiemelt óriási nagy gyémánt csendülését.

KÖSZÖNÖM.

Egy idő múlva, amikor úgy látszott, semmi más nem történik, a papnak, aki nem volt Fő, sikerült rábukkannia egy taplós dobozra, és több hiábavaló próbálkozás után, meggyújtania egy gyertyát.

A két pap fölnézett a táncoló árnyékokon át a szoborra, amin most egy lyuk tátongott ott, ahol egy óriási nagy gyémántnak kellett volna lennie.

Kis idő múltán a Főpap fölsóhajott és megszólalt: — Hát, közelítsük meg így a dolgot: rajtunk kívül ki fog tudni erről?

— Aha. Még sose mérlegeltem így a dolgot. Hé, lehetek holnap én a Főpap?

— Csak csütörtökön következel.

— Ó, ne csináld már!

A Főpap vállat volt és levette Főpaposkodó fövegét.

— Roppant lehangoló, az ilyesmi — morogta, fölpillantva a megrongált szoborra. — Egyeseknek egyszerűen fogalma sincs, hogyan kell viselkedni egy isten házában.

A Halál átszáguldott a világon, ismét csak a tanyaudvaron érve földet. A nap már az égalján tartózkodott, amikor bekopogott a konyhaajtón.

Miss Illabets, kötényébe törölve kezét, ajtót nyitott. Rövidlátóan fintorgott a látogatóra, aztán elhátrált egy lépést.

— Bill Kapu? Valósággal szívbajt hozott rám…

HOZTAM MAGÁNAK VIRÁGOT.

Az öregasszony rámeredt a száraz, halott növényekre.

ÚGYSZINTÉN VALAMI CSOKOLÁDÉFÉLESÉGET, AZT A FAJTÁT, AMIT A HÖLGYEK SZERETNEK.

Az öregasszony rámeredt a fekete dobozra.

VALAMINT ITT EGY GYÉMÁNT IS, HOGY A BARÁTJA LEGYEN.

Megcsillantak rajta a nyugvó nap utolsó sugarai.

Miss Illabetsnek végül megoldódott a nyelve.

— Bill Kapu, mi jár a kend fejében?

ELJÖTTEM, HOGY ELVIGYEM MAGÁT EBBŐL AZ EGÉSZBŐL.

— Valóban? Hová?

A Halál ezt már nem gondolta ki korábban.

HOVÁ SZERETNE MENNI?

— Nem akarok ma este sehová se menni, csak a táncmulatságba — szögezte le Miss Illabets.

A Halál ezt se vette tervbe.

MI EZ A TÁNCMULATSÁG?

— Aratóbál. Tudja, ugye? Ez a hagyomány, Amikor be van takarítva a termés. Afféle ünnepség és olyan, mint egy hálaadás.

HÁLAADÁS KINEK?

— Nem t’om. Név szerint senkinek, azt hiszem. Csak általánosságban hála, gondolom.

AZT TERVEZTEM, HOGY CSODÁKAT MUTATOK MAGÁNAK. POMPÁS VÁROSOKAT. AMIT CSAK AKAR.

— Bármit?

IGEN.

— Akkor elmegyünk a táncmulatságba, Bill Kapu. Mindig, minden évben elmegyek. Számítanak rám. Tudja, hogy van ez.

IGEN, MISS ILLABETS.

A Halál odanyúlt és megfogta az öregasszony kezét.

— Mi, úgy érti kend, most rögtön? — kérdezte a nő. — Nem vagyok kész…

NÉZZE!

Az öregasszony lenézett arra, amit most hirtelen viselt.

— Ez nem az én ruhám. Csupa csillogó van rajta.

A Halál felsóhajtott. A történelem nagy szerelmesei sosem futottak össze Miss Illabetscsel. Maga Casanunda is benyújtotta volna a létráját.

AZOK GYÉMÁNTOK. ANNYI GYÉMÁNT, HOGY EGY KIRÁLYT KI LEHETNE VÁLTANI VELÜK.

— Melyik királyt?

BÁRMELYIKET.

— Ejha!

Muci könnyedén lépdelt a városba vezető úton. A végtelen hossza után egy puszta porlepte út megkönnyebbülést jelentett.

Női nyeregben ülve a Halál mögött, Miss Illabets földerítette a Sötét igézet dobozának zizegő tartalmát.

— Innen — szólalt meg — valaki megette az összes rumos bonbont. — Újabb papírcsörgés hallatszott. — És az alsó sorból is. Ki nem állhatom, amikor egyesek elkezdik az alsó sort, mielőtt a fölső rendesen elfogyott volna. És tudom, hogy kend tette, mert van egy kis térkép a fedélen és igazság szerint lennie kellene rumos bonbonoknak. Bill Kapu?

ELNÉZÉST, MISS ILLABETS. SZERETEM A RUMOS BONBONT.

— Ez a nagy gyémánt egy kicsit nehéz. Bár szép — tette hozzá kelletlenül. — Hol szerezte?

OLYAN EMBEREKTŐL, AKIK AZT HITTÉK, EGY ISTEN KÖNNYCSEPPJE.

— És az?

NEM. AZ ISTENEK SOHASEM SÍRNAK. KÖZÖNSÉGES SZÉN, AMI NAGY HŐSÉGNEK ÉS NYOMÁSNAK VOLT KITÉVE, EZ MINDEN.

— Szóval minden széndarabban ott rejlik egy gyémánt, várva, hogy előbújhasson, igaz?

IGEN, MISS ILLABETS.

Egy darabig nem hallatszott más nesz, csak Muci patáinak kip-kopja. Aztán Miss Illabets pajkosan azt mondta:

— Tudja, pontosan tudom, mi folyik. Láttam, hogy mennyi homok volt benne. Szóval kend azt gondolta, „Nem is olyan rémes a vén szatyor, engedek neki egy kis szórakozást néhány óráig és aztán, amikor nem számít rá, itt lesz az ideje a jó öreg kurtít-de-grásznak, igazam van?”

A Halál nem válaszolt.

— Igazam van, nem?

SEMMIT SEM TUDOK ELTITKOLNI MAGA ELŐL, MISS ILLABETS.

— Huh! Gondolom, bóknak kéne vennem. Igen? Föltételezem, rengetegen veszik igénybe kend idejét.

TÖBBEN, MINT AMENNYIT ESETLEG EL TUD KÉPZELNI, MISS ILLABETS.

— Akkor, a körülményekre való tekintettel, a legjobb lesz, ha megint Renátának szólítasz.

A réten, az íjászat mezején túl, máglya lángolt. A Halál ki tudta venni az előtte mozgó alakokat. A szórványos, elkínzott nyikkanások azt sugallták, hogy valaki hangolja a hegedűjét.

— Mindig eljövök az aratóbálba — tudatta Miss Illabets csevegő hangnemben. — Na persze, nem táncolni. Általában utánanézek az ételnek és így tovább.

MIÉRT?

— Hát, valakinek muszáj gondoskodnia az ételről.

ÚGY ÉRTEM, MIÉRT NEM TÁNCOLSZ?

— Mer’ öreg vagyok, azért.

ANNYI IDŐS VAGY, AMENNYINEK GONDOLOD MAGAD.

— Huh! Igen? Tényleg? Ez az a fajta ostobaság , amit mindig mondanak az emberek. Mindig azt mondják, Szavamra, de jól nézel ki! Azt mondják, Van még élet a vén kutyában. Öregember nem vénember. Többet ér a vén sas az ifjú bagolynál. Ilyesmiket. Mind hülyeség. Mintha az öregség olyasmi lenne, aminek örülnöd kellene! Mintha azzal, hogy beletörődsz, piros pontokat nyernél! A fejem tudja, hogyan gondolkozzék fiatalon, de a térdemnek nem megy az ifjúság. Vagy a hátamnak. Vagy a fogamnak. Próbáld csak mondani a térdemnek, hogy annyi idős, amennyinek gondolja magát és meglátod, mit fog használni neked. Vagy neki.

TALÁN ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNI.

Még többen mozogtak a tűz fénye előtt. A Halál ki tudta venni a földíszített csíkos póznákat.

— A legények rendszerint lehoznak ide két csűrajtót és összeszögelik őket, hogy legyen rendes táncparkett — jegyezte meg Miss Illabets. — Aztán mindenki bekapcsolódhat.

NÉPTÁNC? — kérdezte a Halál belefásultan.

— Nem. Tudod, van bennünk egy kis büszkeség.

BOCSÁNAT.

— Hé, az ott Bill Kapu, nem? — rikoltotta egy alak, előbukkanva a félhomályból.

— A jó öreg Bill az!

— Hé, Bill!

A Halál végignézett a nyílt arcok körén.

SZERVUSZTOK, BARÁTAIM.

— Azt hallottuk, hogy elmentél — jegyezte meg Herceg Alapi. Miss Illabetsre pillantott, akit a Halál épp lesegített a lóról. A hangja kissé megcsuklott, miközben megpróbálta elemezni a helyzetet. — Naccsád nagyon… sziporkázónak látszik… ma este, Miss Illabets — fejezte be gálánsan.

A levegő meleg, nedves fűtől volt illatos. Egy ponyvatető alatt egy amatőr zenekar még mindig készülődött.

A kecskelábú asztalokat olyanfajta étkek borították, amiket rendes körülmények között a „lakmározás” szóval szokás társítani — mázzal bevont, katonai erődítményhez hasonlatos disznóhúsos piték, démonikus savanyú hagyma dézsaszám, olvadt vaj koleszterinóceánjában dagonyázó héjában főtt krumplik. A helybéli öregek némelyike már letelepedett az odacipelt padokra és fogatlanul, ám sztoikusan rágták át maguk az ételeken, s az sugárzott róluk, hogy ők, ha kell, ott fognak ücsörögni egész éjszaka.