Terry Pratchett - A kaszás

A Móres-tánc közös vonása a multiverzum minden egyes lakott világának.

Táncolják kék égbolt alatt a föld megújulását ünneplendő és csupasz csillagok alatt, mert itt a tavasz, és ha van egy kis mázlijuk, a széndioxid hamarosan ismét megolvad. A kényszert egyaránt érzik a mélytengeri élőlények, melyek sosem láttak napvilágot, és a városi emberek, akiknek összes kapcsolata a természet körforgásával annyi, hogy a Volvójuk egyszer elütött egy birkát.

Táncolják ártatlanul szakállbozontos matematikusok a tangóharmonikán ügyetlenül elnyekergetett Mrs. Widgery albérlőjére , és könyörtelenül az olyanok, mint az új Ankh-i Nindzsa Móres-táncosok, akik furcsa és félelmetes dolgokra képesek egy közönséges zsebkendővel meg egy csöngettyűvel.

És sohasem táncolják kellőképp.

Kivéve a Korongvilágon, ami lapos és négy elefánt hátán nyugszik, melyek Nagy A’Tuin, a világteknőc páncélján utaznak az űrben.

És még ott is csupán egyetlen helyen járják el helyesen. Az pedig nem más, mint egy parányi falu a Kostető-hegységben, ahol a nagy, ám egyszerű titkot nemzedékről nemzedékre örökítik.

Ott a tavasz első napján táncolják a férfiak, előre és hátra, csöngettyűket kötőzve térdük alá, fehér ingujjuk lobog. A nép pedig eljön megnézni. Utána ökröt sütnek nyárson, és általában úgy tartják, hogy ez kellemes szabadnap az egész család számára.

De nem ez a titok.

A titok a másik tánc.

És arra még egy darabig nem kerül sor.

Tiktakolás hallatszik, amilyet például egy óra okozhat. És valóban, van az égen egy óra, és kiárad belőle a frissen vert másodpercek ketyegése.

Legalábbis úgy néz ki, mint egy óra. Ám valójában pontosan az óra ellenkezője, és a legnagyobb mutató mindössze egyszer megy körbe.

A fakó égbolt alatt síkság terül el. Lágyan ívelő hajlatok borítják, melyek esetleg valami másra emlékeztethetnének, ha jó messziről látnád, és amennyiben jó messziről látnád, rendkívül örülnél, hogy ami azt illeti, jó messze vagy tőle.

Három szürke alak lebeg pont fölötte. Az, hogy pontosan micsodák, nem írható le normális nyelven. Egyesek keruboknak neveznék őket, noha nincs bennük semmi rózsás orcájúság. Azok közé lehetne őket számítani, akik gondoskodnak a gravitáció működéséről meg arról, hogy az idő maradjon szépen elkülönítve a tértől. Nevezzük őket revizoroknak. A valóság revizorainak.

Beszéd nélkül társalognak. Nincs szükségük beszédre. Csak megváltoztatják a valóságot úgy, hogy már le is zajlott a beszélgetés.

Azt mondta az egyik: Korábban sosem történt ilyesmi. Egyáltalán megtehető?

Azt mondta az egyik: Meg kell tenni. Egyéniség alakult ki. Az egyéniségek pedig elmúlnak. Csupán erők maradnak fönn.

Ezt bizonyos elégedettséggel jelentette ki.

Azt mondta az egyik: Ráadásul… szabálytalanságok történtek. Ahol egyéniségre lelsz, ott szabálytalanságokat is találsz. Közismert tény.

Azt mondta az egyik: Eredménytelenül dolgozott a fickó?

Azt mondta az egyik: Nem. Ezzel nem tudjuk elkapni.

Azt mondta az egyik: Pontosan erről van szó. A kulcsszó a fickó . Az egyéniséggé válás nem hatékony. Nem akarjuk, hogy elterjedjen. Tegyük föl, hogy a gravitáció is egyéniséget fejleszt ki? Tegyük föl, hogy úgy dönt, megkedveli az embereket?

Azt mondta az egyik: Arra gondolsz, hogy beléjük esik?

Azt mondta az egyik olyan hangon, ami még fagyosabb lett volna, ha nem lett volna eddig is abszolút nulla fokos: Nem.

Azt mondta az egyik: Elnézést. Csak vicceltem.

Azt mondta az egyik: Azonfelül a fickó időnként eltűnődik a munkájáról. Az ilyen elmélkedés veszedelmes.

Azt mondta az egyik: Ebben nincs vita.

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Azt mondta az egyik, amelyik szemlátomást töprengett egy ideje: Egy pillanat. Nem használtál az előbb egyes szám első személyű ragot? Nem fejlődik neked is egyéniséged, ugye?

Azt mondta az egyik, bűntudatosan: Kinek? Nekünk?

Azt mondta az egyik: Ahol van egyéniség, ott van nézetkülönbség is.

Azt mondta az egyik: Igen. Igen. Nagyon is igaz.

Azt mondta az egyik: Na jó. De a jövőben jobban vigyázz!

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Fölnéztek Azrael arcára, amely kirajzolódott az ég háttere előtt: Pontosabban maga volt az ég.

Azrael lassan bólintott.

Azt mondta az egyik: Jól van. Hol van ez a hely?

Azt mondta az egyik: A Korongvilág az. Ami egy óriási teknőc hátán halad az űrön keresztül.

Azt mondta az egyik: Ó, szóval az egyik olyan . Utálom őket.

Azt mondta az egyik: Már megint megtetted. Azt mondtad, „én”.

Azt mondta az egyik: Nem! Nem! Nem tettem! Sose mondtam azt, hogy „én”!… ó, a francba…

Lángba borult és elégett ugyanúgy, ahogy egy kis párafelhő ég el: gyorsan és maradék nélkül. Szinte azonnal megjelent egy másik. Külseje azonos volt elenyészett testvéréével.

Azt mondta az egyik: Ez szolgáljon tanulságul! Az egyéniséggé válás megszűnést jelent. És most… gyerünk!

Azrael nézte, ahogy tovalibbennek.

Nehéz olyan lény gondolatainak neszét venni, amely oly hatalmas, hogy hosszát a valóságos térben csupán a fénysebesség mértékével lehetne mérni. Ám Azrael elfordította irtóztató terjedelmét és szemével, amelyben elvesznének a csillagok, egy lapos világot keresett a sok miriád között.

Egy teknőc hátán. A Korongvilág —, világ és világok tükre.

Ez érdekesen hangzik. És, évmilliárdos börtönében, Azrael unatkozott.

És ez az a szoba, ahol a jövő beleömlik a múltba a most kalamajkáján keresztül.

Időmérők sorakoznak a falak mentén. Nem homokórák, jóllehet alakjuk ugyanolyan. Nem tojásfőző órák, mint amilyeneket szuvenírként megvehetsz, hozzáerősítve egy kis deszkalaphoz, rajta hetykén bevésve az általad kiválasztott üdülőhely neve olyasvalaki által, akinek pont annyi stílusérzéke van, mint egy lekváros fánknak.

Még csak homok sincs bennük. Hanem másodpercek, szünet nélkül átalakítva a lehetséges t volt tá.

És minden életfogytmérőn áll egy név.

És a szoba tele van az emberek élésének halk sziszegésével.

Képzeld magad elé a helyszínt…

És most add hozzá a kövön koppanó csont éles hangját, közeledőben.

Egy sötét alak halad át a látótéren és megy oda a sziszegő üvegholmi végtelen polcaihoz. Kipp, kopp. Itt egy üveg, amelynek fölső hasa csaknem üres. Csontujjak emelkednek és nyúlnak oda. Kiválasztják. Aztán újabbat. Kiválasztják. Még többet. Sokkal, sokkal többet. Kiválasztják, kiválasztják.

Mindez a napi munka. Vagyis az lenne, ha léteznének itt napok.

Kipp, kopp, a sötét alak türelmesen jár-kel a sorok között.

És megáll.

És tétovázik.

Mert van itt egy kicsiny arany időmérő, nem nagyobb egy karóránál.

Tegnap még nem volt itt, azaz nem lett volna itt, ha léteznének itt tegnapok.

Csontos ujjak zárulnak rá és tartják föl a fénybe.

Van rajta név, apró nagybetűkkel.

A név pediglen ez: HALÁL .

A Halál letette az életfogytmérőt, aztán újra fölvette. Az idő homokszemcséi máris átfolytak. Kísérletképpen megfordította, hátha. A homok folytatta a csordogálást, csak most fölfelé. A Halál valójában nem is számított másra.

Ez az jelenti, hogy még ha léteznének is itt holnapok, nem lesz egy se. Többé nem.