Terry Pratchett - A kaszás

És aztán, pont a láda fenekén, talált egy kisebb dobozt. Kihúzta és meg-megforgatta a kezében. Majd lenyomta a kis csappantyút és fölemelte a fedelét.

Óramű berregett.

A dallam nem volt valami jó. A Halál minden muzsikát hallott már, amit csak valaha komponáltak, és szinte mindegyik jobb volt, mint ez a melódia. Ennek amolyan plim-plim jellege volt, kis, repedtfazék hangú egy-két-hár ritmusa.

A zenedobozban, a buzgón forgó fogaskerekek fölött, két fatáncos rángatózott keringőparódiát.

A Halál nézte őket, míg az óramű lejárt. Aztán elolvasta a föliratot.

A zenedobozt ajándékba vették valaha.

Mellette, az életfogytmérő öntötte a homokszemcséket az alsó hasba. Oda se fütyült rá.

Amikor az óraszerkezet leállt, újra fölhúzta. Két alak, átpörögve az időn. És amikor a muzsika megszűnik, csak újra el kell forgatnod a fölhúzó kulcsot.

Amikor ismét megállt az óramű, a Halál ült a csöndben és a sötétben, és döntésre jutott.

Csupán másodpercek maradtak. A másodpercek nagyon sokat jelentettek Bill Kapunak, mert neki korlátozott mennyiség állt rendelkezésére belőlük. Viszont semmit sem jelentettek a Halálnak, akinek sohasem jutott egy se.

Otthagyta az alvó házat, nyeregbe pattant és ellovagolt.

Az út, amely magának a fénynek háromszázmillió évébe került volna, egy szemvillanásig tartott, ám a Halál abban a térben utazik, ahol az Időnek nincs jelentősége. A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.

Akadt társasága az úton — galaxisok, csillagok, fénylő anyagcsíkok áramolva, s végül csigavonalban kacskaringózva a távoli cél felé.

A Halál fakó lován lefelé haladt a sötétségben, mint buborék a folyóban.

És minden folyó valahová hömpölyög.

És aztán, odalent, egy síkság. Itt a távolságnak ugyanúgy nincs jelentősége, mint az időnek, de azért a mérhetetlen nagyság érzékelhető. A síkság lehetett volna akár egy mérföldnyire, akár milliónyira; végeláthatatlan völgyek vagy barázdák nyoma látszott rajta, amelyek, ahogy közeledett, szétáradtak mindkét oldalra.

Landolt.

Leszállt a lóról és csak állt a csöndben. Aztán fél térdre ereszkedett.

Változtassuk meg a perspektívát! A redőzött táj visszahúzódik a fölmérhetetlen messzeségbe, elgörbül a széleken, ujjbeggyé válik.

Azrael fölemelte ujját arcához, amely betöltötte a haldokló galaxisok halvány ragyogásával megvilágított eget.

Milliárd Halál van, de mindegyik csak aspektusa az egyetlen Halálnak: Azraelnak, a Nagy Delejezőnek, a Világegyetemek Halálának, az idő kezdetének és végének.

Sötétállomány alkotja az univerzum javarészét és csak Azrael tudja, ki az.

Olyan hatalmas szem, amelynek szivárványhártyáján egy szupernóva puszta csillanás lenne, fordult oda lassan és összpontosított a pöttöm alakra ujjbegyének végeláthatatlan spirális síkjain. Azrael mellett ott lógott az óriási óra a dimenziók teljes hálójának közepén és ketyegett előre. Csillagok tündököltek Azrael szemében.

A Korongvilág Halála fölállt.

URAM, KÉREK…

Létbe csuszamlott a nemlét három szolgája az oldalán.

Azt mondta az egyik: Ne hallgassa meg! Beavatkozással vádoltan áll itt.

Azt mondta az egyik: És halálgyilkossággal.

Azt mondta az egyik: És büszkeséggel. És hogy életben maradási szándékkal élte az életét.

Azt mondta az egyik: És hogy a káosz pártját fogta a tisztes renddel szemben.

Azrael fölvonta szemöldökét.

A szolgák ellebegtek a Halál mellől, reménykedően.

URAM, TUDJUK, HOGY NINCS TISZTES REND AZONKÍVÜL, AMIT MI ALKOTUNK…

Azrael kifejezése nem változott.

NINCS REMÉNY, CSAK MI. NINCS IRGALOM, CSAK MI. NINCS IGAZSÁG. CSAK MI VAGYUNK.

A sötét, szomorú arc eltakarta az eget.

MINDEN, AMI LÉTEZIK, A MIÉNK. AM NEKÜNK GONDOSKODNUNK KELL. MERT HA NEM GONDOSKODUNK, NEM IS LÉTEZÜNK. HA PEDIG NEM LÉTEZÜNK, AKKOR NINCS MÁS, CSAK A VAK NEMLÉT.

ÉS MÉG A NEMLÉT IS VÉGET KELL ÉRJEN EGY NAPON. URAM, JUTTATNA NEKEM CSAK EGY KIS IDŐT? A DOLGOK HELYES EGYENSÚLYA VÉGETT. VISZONOZNI AZ AJÁNDÉKOT. TEKINTETTEL A FOGLYOKRA ÉS A MADARAK RÖPTÉRE.

A Halál ezzel elhátrált egy lépést.

Lehetetlen volt Azrael arckifejezését olvasni.

A Halál oldalvást a szolgákra sandított.

URAM, MIBEN REMÉNYKEDHET AZ ARATÁS, HA NEM A KASZÁS GONDOSKODÁSÁBAN?

Várt.

URAM? — szólt a Halál.

A válaszig eltelő időben számos galaxis bontakozott ki, örvénylett szerpentinként Azrael körül, ütközött össze és tűnt el. Aztán Azrael így szólt:

IGEN.

És egy másik ujj átnyúlt a sötétségen az Óra felé.

A szolgák felől halk dühkiáltások hallatszottak, aztán a rádöbbenés sikolyai, majd három, kék láng lobbant kurtán.

Minden más óra, még a Halál mutató nélküli órája is, az Óra tükörképe. Pontosan az Óra tükörképei; megmondják a világegyetemnek, mennyi az idő, ám az Óra mondja meg az Időnek, mi az idő. Az Óra a hajtóerő, amiből minden idő fakad.

És az Óra konstrukciója ez: hogy a legnagyobb mutató csak egyszer megy körbe.

A másodpercmutató szélsebesen forgott egy olyan körpályán, aminek megtételéhez még a fény is napokat utazott volna, örökké kergették a percek, órák, napok, hónapok, évek, századok és korok. De a Világegyetem-mutató csak egyszer megy körbe.

Legalábbis, amíg valaki föl nem húzza újra a szerkezetet.

És a Halál egy maroknyi idővel tért haza.

A bolti csengő csilingelt.

Druto Polyak, virágkereskedő, odanézett egy floribunda Mrs. Talmi ág fölött. Valaki állt a virágokkal teli vázák között. Az illető kissé bizonytalan körvonalú volt; ami azt illeti, Druto sohasem volt biztos, még jóval később sem, hogy ki járt a boltjában és valójában hogyan is hangzottak a szavai.

Kezét dörzsölgetve hajbókolt előre.

— Miben segíth…

VIRÁGOK.

Druto csak egy pillanatig habozott.

— És a, ööö, rendeltetési helye ezeknek a…

EGY HÖLGY.

— És van Önnek bármilyen elkép…

LILIOMOK.

— Á? Biztos Ön abban, hogy liliomok megfe…

SZERETEM A LILIOMOT.

— Khm… csak mert a liliomok egy csöppet komo…

SZERETEM A KOMO…

Az alak habozott.

MIT JAVASOL?

Druto zökkenőmentesen lendült működésbe. — A rózsákat mindig nagyon szívesen látják — mondta. — Vagy az orchideákat. Mostanság számos úriember biztosít arról, hogy a hölgyek jobban örülnek egy szál orchideának, mint egy csokor rózsának…

RENGETEGET ADJON!

— Orchideából parancsolja vagy rózsából?

MINDKETTŐBŐL.

Druto ujjai kígyózva tekeregtek, akár angolnák az olajban.

— És vajon fölkelthetem az érdeklődését ezek iránt a csodás Exaltalta Gloriosa ágak…

RENGETEGET BELŐLÜK.

— És amennyiben a nagyságos úr büdzséje megengedi, ajánlhatnék egyetlen példányt ebből a rendkívül ritka…

IGEN.

— És esetleg…

IGEN. MINDEGYIKET. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.

Amikor a bolti csengő megcsöndült a vevő mögött, Druto lenézett a kezében tartott érmékre. Sok közülük rozsdás volt, mindegyik ismeretlen, és egyik-másik arany.

— Ümm — motyogta. — Ez tökéletesen elégséges…

Hirtelen tudatára ébredt a halk, puffanó neszeknek.

Körülötte a teljes boltban szirmok hullottak, akár az eső.