— Öröm látni, hogy az öregek jól érzik maguk — állította Miss Illabets.
A Halál az evőkre nézett. Többségük fiatalabb volt Miss Illabetsnél.
Kuncogás hallatszott valahonnan az illatos sötétből a tűz fényén túl.
— És a fiatalok is — tette hozzá Miss Illabets méltányosan. — Volt valaha egy mondás erről az évszakról. Lássuk csak… valami ilyesmi „Sárga búza, kifent kasza, föl a szoknya…” izé. — Sóhajtott. — Hogy repül az idő, mi?
IGEN.
— Tudod, Bill Kapu, lehet, hogy igazad volt a pozitív gondolkodásmód erejével kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam ma éjjel.
IGEN?
Miss Illabets töprengve nézett a táncparkettre. — Remek táncos voltam jánykoromban. Bárkit le tudtam táncolni a lábáról. Le tudtam volna táncolni a holdat. Föl tudtam volna táncolni a napot.
Fölnyúlt és levette a szalagokat, amelyek szoros kontyba fogták a haját, amit aztán hófehér zuhatagban szétrázott.
— Föltételezem, tud táncolni, Mr. Bill Kapu?
ARRÓL VAGYOK HÍRES, MISS ILLABETS.
A banda ponyvasátra alatt, az első hegedűs odabiccentett muzsikustársainak, álla alá szorította hangszerét, és a lábával verte az ütemet a deszkákon…
— Eggy! Két! Eggy-két-hár-négy…
Képzelj magad elé egy tájat, amin átlebeg a holdsarló narancsszínű fénye. És alatta egy tűz fénykörét az éjszakában.
Jöttek a régi kedvencek — a négyesek, az ugrósok, a kavargó, bonyolult lépések, amelyek, ha a táncosok hordoztak volna fényforrásokat magukon, a közönséges fizikát meghaladó topológiai szövevényeket rajzoltak volna ki, és az olyanfajta táncok, amelyektől a tökéletesen épelméjű egyének is ilyesmiket rikkantanak, hogy „Dos-a-dos!” meg „Tyű-ihaj!” anélkül, hogy hosszasabban mélyen elszégyellnék maguk.
Amikor a szerencsétlenül jártakat eltávolították, a megmaradtak polkával, mazurkával, csárdással, palotással és mindenféle egyéb épületessel folytatták, és aztán azokkal a táncokkal, amikben két ember karja ívet hoz létre és a többiek áttáncolnak alatta, amelyek mellesleg általában a népi emlékezetben megőrzött kivégzéseken alapulnak, meg más táncokkal, amelyekben az emberek kört alkotnak, amik rendszerint a járványok népi emlékképeiben gyökereznek.
S keresztül az egészen két alak pörgölődött, mintha nem lenne másnap.
Az első hegedűs homályosan tudatában volt, hogy amikor megállt levegő után kapkodni, egy pörgő alak fergetegesen kidzsiggelt a zűrzavarból és egy hang a füle mellett így szólt:
FOLYTATNI FOGOD, ARRÓL KEZESKEDEM.
Amikor másodszor is ellankadt, egy akkora gyémánt, mint az ökle, landolt előtte a deszkákon. Egy kisebb alak sasszézott elő a táncosok közül és azt mondta:
— Ha ti legények nem muzsikáltok tovább, Vilmos Csap, én személyesen fogok gondoskodni arról, hogy az életed teljesen pocsékká váljék.
Azzal visszatért a testek tolongásába.
A hegedűs lenézett a gyémántra. Az megfelelt volna váltságdíjnak bármelyik öt királyért, akit csak a világ meg óhajtott volna nevezni. Sietve maga mögé rágta.
— Rögtön több erő lett a könyöködben, mi? — vigyorgott a dobos.
— Fogd be szád és játssz!
Tudta, hogy az ujjai végén olyan dallamok bukkannak elő, amikről az agya sohasem hallott. A dobos és a dudás is így érezte. Valahonnan beáradt a zene. Nem ők játszották. A zene játszott rajtuk.
IDEJE, HOGY ELKEZDŐDJÉK EGY ÚJ TÁNC.
— Daarrr amp -da-dam-dam — dúdolta a hegedűs, s izzadság gyöngyözött le az állán, amikor elragadta egy másik dallam.
A táncosok tétován kavarogtak, nem lévén biztosak a lépésekben. Ám egy pár eltökélten haladt el közöttük, összehúzva maguk, mint egy ragadozó ugrás előtt, előrenyújtott karral, akár az orrárboc egy gyilkos gályán. A padló végén megfordultak olyan végtagvonaglással, amely szemlátomást dacolt a normális anatómiával, és megkezdték átlós előrenyomulásuk vissza a tömegen át.
— Hogy nevezik ezt?
TANGÓ.
— Ezért börtönbe kerülhet az ember?
NEM HINNÉM.
— Hihetetlen.
A muzsika megváltozott.
— Ezt ismerem! Ez a chirmi bikaviadaltánc! Ollé!
TEJJEL?
Hirtelen kongó pattintgatás gyors tempójú sortüze kezdte tartani az ütemet a zenével.
— Ki játszik a rumbatökön?
A Halál vigyorgott.
RUMBATŐKÖN? NEKEM NINCS SZÜKSÉGEM… RUMBATÖKRE.
És aztán most lett.
A hold önmaga kísértetévé vált az egyik horizonton. A másikon már látni lehetett a közelgő nappal távoli vöröslését.
Otthagyták a táncparkettet.
Bármi volt is, ami a bandát az éjszaka óráin keresztülösztökélte, most lassan kiapadt. Egymásra néztek. Csap, a hegedűs lepillantott a drágakőre. Még mindig ott volt.
A dobos megpróbált némi életet masszírozni a csuklójába.
Csap tehetetlenül bámult az elcsigázott táncosokra.
— Hát akkor… — mondta és még egyszer, utoljára, fölemelte a hegedűt.
Miss Illabets és kísérője a hajnali fényben a mező körül kavargó ködből hallgatták.
A Halál fölismerte a lassú, kitartó ritmust. Eszébe juttatta a fafigurákat, forogva keresztül-kasul az Időben, míg a rugó ki nem enged teljesen.
EZT NEM ISMEREM.
— Ez az utolsó keringő.
AZT GYANÍTOM, OLYASMI NEM LÉTEZIK.
— Tudod — szólelt meg Miss Illabets. — Egész este azon tűnődtem, hogyan fog megtörténni. Hogyan fogod csinálni. Úgy értem, az embernek bele kell halnia valamibe , nem? Gondoltam, talán a kimerültség lesz az, de ilyen jól sose éreztem magam. Remekül érzem magam és még csak nem is kapkodok levegő után. Az igazat megvallva, a tánc tényleg fölüdített, Bill Kapu. És én…
Az öregasszony elhallgatott.
— Nem is veszek levegőt, igaz. — Ez nem kérdés volt. Az arca elé tartotta a kezét és ráfújt.
NEM.
— Értem . Még soha életemben nem mulattam ilyen jól… hah! Szóval… mikor…?
ÉMLÉKSZEL, AMIKOR AZT MONDTAD, HOGY A LÁTVÁNYOM VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD?
— Igen?
VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD.
Úgy tűnt, Miss Illabets nem hallja őt. Folyton előre-hátra forgatta a kezét, mintha még sose látta volna.
— Látom, hogy némi változást hoztál létre, Bill Kapu — mondta.
NEM. AZ ÉLET AZ, AMI SOK VÁLTOZÁST HOZ LÉTRE.
— Úgy értem, fiatalabbnak látszom.
ÉN IS ÍGY ÉRTETTEM.
A Halál csattintott ujjával. Muci abbahagyta a sövény lelegelését és odaügetett hozzá.
— Tudod — szólalt meg Miss Illabets —, gyakran gondoltam… gyakran gondoltam arra, hogy mindenkinek megvan a maga, tudod, természetes kora. Lehet látni tízéves gyerekeket, akik úgy viselkednek, mintha harmincöt évesek lennének. Sőt, egyesek rögtön középkorúnak születnek. Jó lenne azt hinni, hogy én… — lenézett magára —, ó, mondjuk, tizennyolc éves voltam… egész életemben. Belül.
A Halál nem szólt semmit. Fölsegítette az öregasszonyt a lóra.
— Amikor látom, hogy az élet mit tesz az emberrel, tudod, nem is látszol olyan szörnyűnek — jegyezte meg Miss Illabets idegesen.
A Halál csettintő hangot adott fogaival. Muci elindult előre.
— Te sosem ismerkedtél meg az Élettel, ugye?
TELJES ŐSZINTESÉGGEL ÁLLITHATOM, HOGY NEM.
— Alkalmasint valami nagy, fehér, sistergő izé. Mint egy égiháború nadrágban — találgatott Miss Illabets.
NEM GONDOLNÁM.
Muci fölemelkedett a hajnali égbe.
— Mindenesetre… halál az összes zsarnokra! — rikkantotta Miss Illabets.
Читать дальше