Terry Pratchett - A kaszás

— Öröm látni, hogy az öregek jól érzik maguk — állította Miss Illabets.

A Halál az evőkre nézett. Többségük fiatalabb volt Miss Illabetsnél.

Kuncogás hallatszott valahonnan az illatos sötétből a tűz fényén túl.

— És a fiatalok is — tette hozzá Miss Illabets méltányosan. — Volt valaha egy mondás erről az évszakról. Lássuk csak… valami ilyesmi „Sárga búza, kifent kasza, föl a szoknya…” izé. — Sóhajtott. — Hogy repül az idő, mi?

IGEN.

— Tudod, Bill Kapu, lehet, hogy igazad volt a pozitív gondolkodásmód erejével kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam ma éjjel.

IGEN?

Miss Illabets töprengve nézett a táncparkettre. — Remek táncos voltam jánykoromban. Bárkit le tudtam táncolni a lábáról. Le tudtam volna táncolni a holdat. Föl tudtam volna táncolni a napot.

Fölnyúlt és levette a szalagokat, amelyek szoros kontyba fogták a haját, amit aztán hófehér zuhatagban szétrázott.

— Föltételezem, tud táncolni, Mr. Bill Kapu?

ARRÓL VAGYOK HÍRES, MISS ILLABETS.

A banda ponyvasátra alatt, az első hegedűs odabiccentett muzsikustársainak, álla alá szorította hangszerét, és a lábával verte az ütemet a deszkákon…

— Eggy! Két! Eggy-két-hár-négy…

Képzelj magad elé egy tájat, amin átlebeg a holdsarló narancsszínű fénye. És alatta egy tűz fénykörét az éjszakában.

Jöttek a régi kedvencek — a négyesek, az ugrósok, a kavargó, bonyolult lépések, amelyek, ha a táncosok hordoztak volna fényforrásokat magukon, a közönséges fizikát meghaladó topológiai szövevényeket rajzoltak volna ki, és az olyanfajta táncok, amelyektől a tökéletesen épelméjű egyének is ilyesmiket rikkantanak, hogy „Dos-a-dos!” meg „Tyű-ihaj!” anélkül, hogy hosszasabban mélyen elszégyellnék maguk.

Amikor a szerencsétlenül jártakat eltávolították, a megmaradtak polkával, mazurkával, csárdással, palotással és mindenféle egyéb épületessel folytatták, és aztán azokkal a táncokkal, amikben két ember karja ívet hoz létre és a többiek áttáncolnak alatta, amelyek mellesleg általában a népi emlékezetben megőrzött kivégzéseken alapulnak, meg más táncokkal, amelyekben az emberek kört alkotnak, amik rendszerint a járványok népi emlékképeiben gyökereznek.

S keresztül az egészen két alak pörgölődött, mintha nem lenne másnap.

Az első hegedűs homályosan tudatában volt, hogy amikor megállt levegő után kapkodni, egy pörgő alak fergetegesen kidzsiggelt a zűrzavarból és egy hang a füle mellett így szólt:

FOLYTATNI FOGOD, ARRÓL KEZESKEDEM.

Amikor másodszor is ellankadt, egy akkora gyémánt, mint az ökle, landolt előtte a deszkákon. Egy kisebb alak sasszézott elő a táncosok közül és azt mondta:

— Ha ti legények nem muzsikáltok tovább, Vilmos Csap, én személyesen fogok gondoskodni arról, hogy az életed teljesen pocsékká váljék.

Azzal visszatért a testek tolongásába.

A hegedűs lenézett a gyémántra. Az megfelelt volna váltságdíjnak bármelyik öt királyért, akit csak a világ meg óhajtott volna nevezni. Sietve maga mögé rágta.

— Rögtön több erő lett a könyöködben, mi? — vigyorgott a dobos.

— Fogd be szád és játssz!

Tudta, hogy az ujjai végén olyan dallamok bukkannak elő, amikről az agya sohasem hallott. A dobos és a dudás is így érezte. Valahonnan beáradt a zene. Nem ők játszották. A zene játszott rajtuk.

IDEJE, HOGY ELKEZDŐDJÉK EGY ÚJ TÁNC.

— Daarrr amp -da-dam-dam — dúdolta a hegedűs, s izzadság gyöngyözött le az állán, amikor elragadta egy másik dallam.

A táncosok tétován kavarogtak, nem lévén biztosak a lépésekben. Ám egy pár eltökélten haladt el közöttük, összehúzva maguk, mint egy ragadozó ugrás előtt, előrenyújtott karral, akár az orrárboc egy gyilkos gályán. A padló végén megfordultak olyan végtagvonaglással, amely szemlátomást dacolt a normális anatómiával, és megkezdték átlós előrenyomulásuk vissza a tömegen át.

— Hogy nevezik ezt?

TANGÓ.

— Ezért börtönbe kerülhet az ember?

NEM HINNÉM.

— Hihetetlen.

A muzsika megváltozott.

— Ezt ismerem! Ez a chirmi bikaviadaltánc! Ollé!

TEJJEL?

Hirtelen kongó pattintgatás gyors tempójú sortüze kezdte tartani az ütemet a zenével.

— Ki játszik a rumbatökön?

A Halál vigyorgott.

RUMBATŐKÖN? NEKEM NINCS SZÜKSÉGEM… RUMBATÖKRE.

És aztán most lett.

A hold önmaga kísértetévé vált az egyik horizonton. A másikon már látni lehetett a közelgő nappal távoli vöröslését.

Otthagyták a táncparkettet.

Bármi volt is, ami a bandát az éjszaka óráin keresztülösztökélte, most lassan kiapadt. Egymásra néztek. Csap, a hegedűs lepillantott a drágakőre. Még mindig ott volt.

A dobos megpróbált némi életet masszírozni a csuklójába.

Csap tehetetlenül bámult az elcsigázott táncosokra.

— Hát akkor… — mondta és még egyszer, utoljára, fölemelte a hegedűt.

Miss Illabets és kísérője a hajnali fényben a mező körül kavargó ködből hallgatták.

A Halál fölismerte a lassú, kitartó ritmust. Eszébe juttatta a fafigurákat, forogva keresztül-kasul az Időben, míg a rugó ki nem enged teljesen.

EZT NEM ISMEREM.

— Ez az utolsó keringő.

AZT GYANÍTOM, OLYASMI NEM LÉTEZIK.

— Tudod — szólelt meg Miss Illabets. — Egész este azon tűnődtem, hogyan fog megtörténni. Hogyan fogod csinálni. Úgy értem, az embernek bele kell halnia valamibe , nem? Gondoltam, talán a kimerültség lesz az, de ilyen jól sose éreztem magam. Remekül érzem magam és még csak nem is kapkodok levegő után. Az igazat megvallva, a tánc tényleg fölüdített, Bill Kapu. És én…

Az öregasszony elhallgatott.

— Nem is veszek levegőt, igaz. — Ez nem kérdés volt. Az arca elé tartotta a kezét és ráfújt.

NEM.

— Értem . Még soha életemben nem mulattam ilyen jól… hah! Szóval… mikor…?

ÉMLÉKSZEL, AMIKOR AZT MONDTAD, HOGY A LÁTVÁNYOM VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD?

— Igen?

VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD.

Úgy tűnt, Miss Illabets nem hallja őt. Folyton előre-hátra forgatta a kezét, mintha még sose látta volna.

— Látom, hogy némi változást hoztál létre, Bill Kapu — mondta.

NEM. AZ ÉLET AZ, AMI SOK VÁLTOZÁST HOZ LÉTRE.

— Úgy értem, fiatalabbnak látszom.

ÉN IS ÍGY ÉRTETTEM.

A Halál csattintott ujjával. Muci abbahagyta a sövény lelegelését és odaügetett hozzá.

— Tudod — szólalt meg Miss Illabets —, gyakran gondoltam… gyakran gondoltam arra, hogy mindenkinek megvan a maga, tudod, természetes kora. Lehet látni tízéves gyerekeket, akik úgy viselkednek, mintha harmincöt évesek lennének. Sőt, egyesek rögtön középkorúnak születnek. Jó lenne azt hinni, hogy én… — lenézett magára —, ó, mondjuk, tizennyolc éves voltam… egész életemben. Belül.

A Halál nem szólt semmit. Fölsegítette az öregasszonyt a lóra.

— Amikor látom, hogy az élet mit tesz az emberrel, tudod, nem is látszol olyan szörnyűnek — jegyezte meg Miss Illabets idegesen.

A Halál csettintő hangot adott fogaival. Muci elindult előre.

— Te sosem ismerkedtél meg az Élettel, ugye?

TELJES ŐSZINTESÉGGEL ÁLLITHATOM, HOGY NEM.

— Alkalmasint valami nagy, fehér, sistergő izé. Mint egy égiháború nadrágban — találgatott Miss Illabets.

NEM GONDOLNÁM.

Muci fölemelkedett a hajnali égbe.

— Mindenesetre… halál az összes zsarnokra! — rikkantotta Miss Illabets.