Terry Pratchett - A kaszás

ÉS EZEK?

— Ez itt a De Luxe kínálatunk — válaszolta a hölgy a csokoládéboltban. Olyan osztályon felüli vállalkozás volt ez, hogy nem édességeket árult, hanem pralinékülönlegességeket — gyakran egyenként aranypapírba csomagolt cikornyás izék formájában, amelyek még nagyobb lyukat hoznak létre az ember bankszámláján, mint a fogában.

A magas, sötét vásárló fölvett egy dobozt, ami nagyjából két négyzetláb terjedelmű volt. Szaténpárnához hasonlító fedelén két, reménytelenül bandzsa macskakölyök kukucskált ki egy csizmából.

MIÉRT VAN EZ A DOBOZ KIPÁRNÁZVA? HOGY ÜLNI LEHESSEN RAJTA? LEHETSÉGES, HOGY MACSKA ÍZESÍTÉSŰ? — fűzte hozzá, s hangja határozottan fenyegetővé vált, vagyis inkább fenyegetőbbé, mint eddig.

— Ümm, nem. Az a Páratlan Kínálatunk.

A vevő félrehajította.

NEM.

Az üzlettulajdonosnő óvatosan szétnézett jobbra is, balra is, aztán kihúzott egy fiókot a pult alatt, ezzel egyidejűleg összeesküvői suttogássá halkítva hangját.

— Na persze — mondta —, arra a nagyon különleges alkalomra…

Eléggé kis doboz volt. Valamint teljesen fekete is, kivéve a tartalom elnevezését apró, fehér betűkkel; nincs az a macska, még a rózsaszín szalaggal ékesített se, aminek megengedték volna, hogy akár csak mérföldnyire is megközelítsen egy ilyen dobozt. Egy ilyen csokoládésdoboz kézbesítéséhez sötét idegenek drótkötélpályákról ugranak le és kötélen ereszkednek alá toronyházakról.

A sötét idegen a feliratot fürkészte.

„SÖTÉT IGÉZET” — olvasta. — EZ TETSZIK NEKEM.

— Azokra az intim pillanatokra — magyarázta a hölgy.

A vevő láthatólag fontolóra vette ennek helytállóságát.

IGEN. AZ TALÁLÓNAK TŰNIK.

Az üzletasszony arca sugárzott.

— Akkor hát becsomagoljam?

IGEN. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.

— És parancsol még valami mást is, uram?

A vásárló, úgy tűnt, pánikba esik.

MÁS? KELLENE LEGYEN MÉG MÁS IS? VAN MÉG VALAMI MÁS? MI AZ, AMIT MÉG MEG KELLENE TENNI?

— Pardon, uram?

AJÁNDÉK EGY HÖLGYNEK.

A tulajdonosnő a társalgás dagályának ilyen hirtelen megfordulásától kissé elveszetten hánykolódott a habokon. Egy megbízható közhely irányába kezdett úszni.

— Hát, azt mondják, nemde, hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja? — jelentette ki nagy okosan.

GYÉMÁNT? Ó! GYÉMÁNT. VALÓBAN?

Akként ragyogtak, mint csillagfénysziporkák a fekete bársony égen.

— Ez itt — mutatott rá a kalmár — különlegesen szép kő, nem gondolja? Tekintse meg a tüzét, kivételes…

MENNYIRE BARÁTSÁGOS?

A kalmár habozott. Mindent tudott karátokról, briliáns színszórásról, „víztisztaságról” és „köszörülésről” és „tűzről”, de korábban sosem kérték föl arra, hogy a drágaköveket az általános szívélyesség szempontjából ítélje meg.

— Eléggé jóindulatú? — kockáztatta meg.

NEM.

A kalmár ujjai megragadták a megfagyott fény újabb szilánkját.

— Na már most, ez — jelentette ki, s önbizalom áradt vissza a hangjába, — a híres Kurtakocsány bányából való. Fölhívhatom a figyelmét a remekmívű…

Érezte, hogy a tisztán látó pillantás átfúrja magát a tarkóján. — Ám, ezt el kell ismerjem, nem a barátságosságáról közismert — fejezte be sután.

A sötét vevő rosszallóan nézett körbe a boltban. A homályban, a trollálló rácsok mögött, drágakövek izzottak, akár a sárkányok szeme egy barlang mélyén.

BARÁTSÁGOS EZEK KÖZÜL VALAMELYIK? — kérdezte.

— Uram, azt hiszem, az ellentmondás félelme nélkül állíthatom, hogy sohasem alapoztuk beszerzési politikánk a kérdéses ékkövek szeretetreméltóságára — válaszolta a kalmár. Kínosan tudatában volt, hogy a dolgok nem stimmelnek, és hogy valahol a tudata hátsó részén tudja, hogy mi nem stimmel, és hogy valamiképp az esze nem engedi neki, hogy a végső kapcsolatot megteremtse. És ez kezdett az idegeire menni.

HOL VAN A VILÁG LEGNAGYOBB GYÉMÁNTJA?

— A legnagyobb? Könnyű kérdés. Az Offler Könnye, Offler, a Krokodilisten Elveszett, Ékköves Végzettemplomában található a legsötétebb Howondaföldön, és nyolcszázötven karát a súlya. És, uram, hogy a következő kérdésének elébe vágjak, én, személy szerint, boldogan bújnék ágyba vele.

Az egyik kellemes dolog abban, ha pap vagy Offler, a Krokodilisten Elveszett, Ékköves Végzettemplomában, az, hogy többnyire korán mehetsz haza délután. Azért van ez így, mert a templom el van veszve. A legtöbb hívő sohasem talál oda. Ők a szerencsések.

A hagyományoknak megfelelően mindössze két ember tehette lábát a legbensőbb szentélybe. A Főpap meg a másik pap, aki nem volt Fő. Már évek óta ott tartózkodtak és felváltva töltötték be a főpapságot. Ez nem volt megerőltető munkakör, lévén, hogy a lehetséges hívők többsége fölnyársalódott, szétlapult, megmérgeződött vagy fölszeletelődött a csapdákban, még mielőtt eljutott volna egészen a kis dobozig és egy hőmérő [20] „Elveszett, Ékköves Templomtető Tatarozási Alap! Már csak 6.000 arany hiányzik! Kérjük, Adakozzon Bőkezűen! Köszönjük!!!” mókás rajzáig a sekrestye előtt.

A papok Csonka Miszter Tökfejet játszottak a főoltáron, pont az árnyékban, amit Maga Offler ékkő borította szobra vetett rájuk, amikor meghallották a főkapu csikordulását a távolban.

A Főpap föl se nézett.

— Ni csak — mondta. — Akkor hát egy újabb a nagy guruló golyóbisnak.

Huppanás hallatszott, majd csikorgó robajlás. Aztán egy nagyon végleges becsapódás.

— Na most — szólalt meg a Főpap. — Mi is volt a tét?

— Két kavics — felelte az alacsonyabb rangú pap.

— Rendben. — A Főpap a kártyáit szemlélgette. — Oké, tartom a két kav…

Léptek halk nesze hangzott föl.

— A korbácsos pasi a múlt héten egész a nagy, éles tüskékig jutott — jegyezte meg az alacsonyabb rangú pap.

Olyan hang hallatszott, mint egy nagyon régi, kiszáradt vécé zubogása. A léptek megszűntek.

A Főpap mosolygott magában.

— Rendben — mondta. — Tartom a két kavicsod és emelek kettővel.

Az alacsonyabb rangú pap lecsapta a kártyáit.

— Dupla Tökfej — mutatta.

A Főpap gyanakvóan pillantott le.

Az alacsonyabb rangú pap megnézett egy papírfecnit.

— Akkor már háromszázezer-kilencszázhatvannégy kaviccsal jössz nekem — közölte.

Léptek hangja érkezett.

A papok összenéztek.

— Már jó ideje nem ért el senki a mérgezett hajítódárdás átjáróba — jelentette ki a Főpap.

— Ötöt arra, hogy sikerül neki — ajánlotta az alacsonyabb rangú pap.

— Benne vagyok.

Kőbe csapódó fémhegyek kopogtak halkan.

— Csúfság lenne elvenni a kavicsaid.

Megint léptek.

— Na jó, de még mindig ott a… — egy reccsenés, egy csobbanás — …krokodiltartály.

Újfent léptek.

— Soha senki nem jutott túl a díszkapu rettegett őrén…

A papok egymás rémült arcába néztek.

— Hé — szólalt meg az, amelyik nem volt Fő. — Nem gondolod, ugye, hogy esetleg…

— Itt? Ugyan, menj már ! Egy istenekverte dzsungel közepén vagyunk. — A Főpap mosolyogni próbált. — Semmiképp se lehet…

A léptek egyre közeledtek.

A papok rettegve kapaszkodtak egymásba.

— Mrs. Kuglof.

Az ajtószárnyak befelé robbantak. Sötét szél zúdult a terembe, elfújva a gyertyákat és pettyes hóként szétszórva a kártyákat.