Terry Pratchett - A kaszás

— Szasz! Hojsza! — felelte rá a Dékán, aki immár egy teljesen más világban tartózkodott.

— Nem teljesíteném a kötelességem, ha elmulasztanék segíteni egy testvéren — jelentette ki Reg Patkó.

— Úúúk.

— Te? Téged nem vihetünk magunkkal — közölte a Dékán a Könyvtárosra meredve. — Sejtelmed sincs a gerilla harcmodorról.

— Úúúk! — válaszolta a Könyvtáros és meglepően széles körű gesztussal jelezte, hogy másrészt viszont, amit nem tud az orángután harcmodorról, azt rá lehetne írni a nagyon apróra tört maradványaira a, példának okáért, Dékánnak.

— Négy közülünk elég kell legyen — vélte az Arkrektor.

— Még csak nem is hallottam soha, hogy „Szasz”-t mondott volna — morogta a Dékán.

Levette a kalapját, amit rendes körülmények között varázsló nem tesz, hacsak nem akar kivenni belőle valamit, és átnyújtotta a Kincstárnoknak. Aztán letépett a köntöse aljáról egy csíkot, drámaian két kézzel tartotta, majd a homlokára kötötte.

— Ez része az étosznak — jelentette ki, válaszul a többiek szúrósan ki nem mondott kérdésére. — Ez csinálják a harcosok az Ellensúly Kontinensen, mielőtt csatába indulnak. És azt kell kiáltanotok… — megpróbált visszaemlékezni valami múltba vesző olvasmányra — …hogy, ööö, bonszáj. Igen. Bonszáj!

— Én úgy tudtam, hogy az darabkák lemetszését jelenti a fákról azért, hogy kicsik maradjanak — említette meg a Rangidős Lovász.

A Dékán habozott. Ami azt illeti, maga sem volt biztos ebben. Ám igazi varázsló sosem hagyja, hogy a bizonytalanság útjába álljon.

— Nem, határozottan bonszájnak kell lennie — szögezte le. Egy kicsit tovább fontolgatta, aztán földerült. — Azon okból, hogy ez az egész a busido része. Mint… lelombozott fák. Bús… idomok. Aha. Ha jobban meggondolod, van értelme.

— De itt nem kiálthatsz „bonszáj!”-t — tiltakozott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Nekünk teljesen más a kulturális hátterünk. Hiábavaló lenne. Senki se tudná, mire gondoltál.

— Majd még dolgozom rajta — hárította el a Dékán.

Észrevette, hogy Ludmilla leesett állal bámulja.

— Ez varázslóbeszéd — hangsúlyozta.

— Az, hát persze — felelte Ludmilla. — Sose jöttem volna rá magamtól.

Az Arkrektor kikászálódott a bevásárlókocsiból és próbaképpen előre-hátra görgette. Általában meglehetősen sok időbe telt, míg egy friss ötlet teljesen behatolt Maphlaves tudatába, ám ösztönösen érezte, hogy egy kerekekre szerelt drótkosár mindenféle alkalmazási lehetőséget vet föl.

— Megyünk vagy egész éjjel itt ácsorgunk és a fejünk pólyázgatjuk? — tudakolta.

— Szasz! — rikkantotta a Dékán.

— Szasz? — bizonytalankodott Reg Patkó.

— Úúúk!

— Ez szasz akart lenni? — kérdezte gyanakvóan a Dékán.

— Úúúk.

— Hát… akkor rendben.

A Halál egy hegytetőn ült. Az nem volt sem különösebben magas, sem kopár, sem vészjósló. Egyetlen boszorka sem tartott rajta mezítelen boszorkányszombatot; a Korongvilág boszorkái, mindent egybevéve, nem helyeselték több ruha levételét, mint amennyi az épp szóban forgó ügyhöz feltétlen szükséges. Egyetlen kísértet sem járt oda haza. Egyetlen csupasz öregember sem ült a csúcson bölcsességeket kiporciózva, mert az első dolog, amit a valóban bölcs férfiú kiókumlál, az, hogy ha helytetőkön ücsörögsz, nem csupán aranyered lesz, hanem összefagyott aranyered.

Hébe-hóba emberek mászták meg a hegyet és tettek hozzá egy-két követ a csúcson lévő halomhoz; ha mást nem, azt bizonyítva, hogy csakugyan nincs olyan átkozott ostobaság, amit egyesek el ne követnének.

A Halál ült a kőrakáson és hosszas, megfontolt mozdulatokkal húzogatott végig egy követ a kaszája pengéjén.

Mozgás támadt a levegőben. Három szürke szolga ripsz-ropsz ott termett.

Azt mondta az egyik: Azt hiszed, nyertél?

Azt mondta az egyik: Azt hiszed, győzelmet arattál?

A Halál megfordította a követ a kezében; hogy friss felülethez jusson, és komótosan végighúzta a penge hosszán.

Azt mondta az egyik: Értesíteni fogjuk Azraelt.

Azt mondta az egyik: Végül is te csak egy kicsiny Halál vagy.

A Halál föltartotta a pengét a holdfényben, erre-arra forgatta, megfigyelve a fény játékát a szélen lévő parányi fémszemcséken.

Aztán egyetlen villámgyors mozdulattal fölállt. A szolgák sietősen elhátráltak.

A Halál egy kígyó sebességével nyúlt oda és markolt meg egy köntöst, szemgödrével egy magasba húzva annak üres csuklyáját.

TUDOD, HOGY A TORONYBA ZÁRT FOGOLY MIÉRT FIGYELI A MADARAK RÖPTÉT? — kérdezte.

Az azt mondta: Vedd le rólam a kezed… hoppá…

Kék láng villant egy pillanatra.

A Halál leengedte a kezét és ránézett a másik kettőre. Azt mondta az egyik: Még hallani fogsz erről.

Azzal elenyésztek.

A Halál lesöpört egy szem hamut a köntöséről, aztán jó erősen megvetette a lábát a hegytetőn. Két kézzel emelte feje fölé a kaszát és megidézte az összes, távollétében keletkezett, csekélyebb Halált.

Azok egy idő múlva alig látható, fekete hullámban özönlöttek föl a helyoldalon.

Akárha sötét higany, egybefolytak.

A folyamat hosszú ideig tartott, aztán vége szakadt.

A Halál leeresztette a kaszát és megvizsgálta magát. Igen, mind megvan. Ismét ő a Halál, a világ minden halálát magában foglaló. Kivéve…

Egy pillanatig habozott. Valahol volt benne egy apró területe az ürességnek, valami töredék a lelkéből, valami hiányérzet…

Nem tudta teljesen tisztázni, mi az.

Vállat vont. Kétségtelen, hogy rá fog jönni. Időközben azonban rengeteg az elvégzendő dolog…

Azzal ellovagolt.

A távolban, csűr alatti odújában, a Patkányok Halála ellazította eltökélt szorítását a gerendán.

Motolla Alánk mindkét lábával erősen rátaposott a padlólapok alól kikígyózó csápra, majd eltántorgott a párán át. Lezuhant egy márványtömb, amitől törmelék záporozott rá. Erre bőszen belerúgott a falba.

Igen valószínű, hogy most már nincs kiút, ébredt rá, és még ha lenne is, nem képes megtalálni. Különben is, már az izé belsejében van. Ami a saját falait rázza szét erőlködésében, hogy megkaparintsa őt. Legalább okozhat neki egy igazán súlyos lefolyású gyomorrontást.

Egy szájnyílás felé tartott, ami valaha egy széles folyosó bejárata volt, és nehézkesen átbukott rajta, pont mielőtt az csattanva bezárult. Ezüstös tűz sercegett a falakon. Olyan sok volt itt az élet, hogy nem lehetett elfojtani.

Még mindig itt volt néhány bevásárlókocsi vadul cikázva a remegő padlón, éppoly elveszetten, mint Motolla.

A varázsló nekivágott egy ígéretesnek látszó átjárónak, bár a legtöbb folyosó, ahol megfordult az utolsó százharminc évben, nem lüktetett és csöpögött ennyire.

Újabb csáp csapott ki a falból és fölbuktatta.

Na persze, nem tudja megölni őt. De testtelenné teheti. Mint amilyen a jó öreg Egy-Férfi-Vödörrel. A halálnál is rosszabb sors, alighanem.

Motolla kihúzta magát. A mennyezet leugrott rá, a padlóhoz lapítva őt.

A bajsza alatt számolt és előreiramodott. Gőz söpört végig rajta.

Megint megcsúszott és kilökte a karját, hogy megőrizze egyensúlyát.

Érzékelte, hogy kezdi elveszteni az uralmat teste fölött. Túl sok mindent kellett volna működtetni. Ne is törődjünk a léppel, csak a szív és a tüdő üzemben tartása túlságosan nagy erőfeszítést igényel…