Terry Pratchett - A kaszás

A varázslók a lenti szinten voltak. Olyan mozdulatlanul álltak a cserepes növények és szökőkutak között, hogy Motolla először elment mellettük, föltételezve, hogy valamiféle szobrok vagy ezoterikus bútordarabok.

Az Arkrektor vörös műorrot viselt és néhány léggömböt tartott. Mellette a Kincstárnok színes labdákkal zsonglőrködött, de mint egy gép, tekintete üresen meredt a semmibe.

A Rangidős Lovász kissé arrébb ácsorgott, nyakában két hirdetőtábla lógott. Az írás rajtuk még nem érett meg teljesen, de Motolla a halál utáni életét tette volna rá, hogy végül valami olyasmi lesz, mint VÁSÁR!!!!

A többi varázsló összecsoportosult, mint bábuk, amelyeknek nem húzták föl a rugóját. Mindegyik nagy, téglalap alakú kitűzőt viselt a köntösén. Az ismerős, organikusnak látszó írás két szóvá kezdett növekedni, ami ennek rémlett:

bár, hogy miért tette ezt, teljes rejtély. Semmiképp se tűnt úgy, hogy a varázslók nagy biztonságban vannak.

Motolla csettintett ujjával a Dékán sápadt szeme előtt.

Nem érkezett reakció.

— Pedig nem halott — jelentette ki Reg.

— Csak nyugszik — felelte Motolla. — Ki van kapcsolva.

Reg meglökte a Dékánt. A mágus előredülöngélt, aztán tétován, ingadozva nyugalmi helyzetbe tántorgott.

— Hát, sose fogjuk kijuttatni őket innen — állapította meg Artur. — Így nem. Nem tudná fölébreszteni őket?

— Gyújtson meg egy tollat az orruk alatt — járult hozzá Dorina.

— Nem hiszem, hogy az működne — válaszolta Motolla. Állítását arra a tényre alapozta, hogy Reg Patkó csaknem a mágusok orra előtt tartózkodott és az, akinek szaglószerve kudarcot vall Mr. Patkó észlelésével, nyilvánvalóan nem reagálna puszta égő tollra. Vagy, ami azt illeti, nagy magasságból leejtett jókora súlyra.

— Mr. Alánk! — szólalt meg Ludmilla.

— Ismerte valaha egy gólemet, aki úgy nézett ki, mint ő — mesélte Reg Patkó. — Pont úgy, mint ő. Óriási nagydarab, agyagból készített fickó. Alapjában véve ennyi a tipikus gólem. Csak rájuk kell írnod valami különleges szent szót, hogy elindítsd őket.

— Mi, mint például „Biztonsági Szolgálat”?

— Lehet.

Motolla a Dékánt vizsgálgatta. — Nem — szögezte le. — Senkinek se lehet olyan sok agyagja. — Körbenézett rájuk. — Rá kellene jönnünk, hogy honnan jön ez a nyavalyás zene.

— Úgy érti, hogy hol vannak elrejtve a zenészek?

— Nem hiszem, hogy vannak zenészek.

— Muszáj, hogy legyenek zenészek, testvér — tiltakozott Reg. — Ezért nevezzük ezt zenének.

— Először is, egyáltalán nem olyan, mint bármilyen zene, amit valaha hallottam, és másodszor, mindig úgy véltem, hogy az embernek olajlámpásra vagy gyertyára van szüksége a világításhoz és itt nincs egy se és mégis fény ragyog mindenfelé — érvelt Motolla.

— Mr. Alánk? — szólította meg ismét Ludmilla, egyúttal oldalba is bökve őt.

— Igen?

— Megint itt jön néhány bevásárlókocsi.

A bevásárlókocsik a központi térből kivezető mind az öt folyosót eltorlaszolták.

— És nincs lefelé lépcső — jegyezte meg Motolla.

— Talán az, mármint ő , az egyik üveges részben van — sugalmazta Ludmilla. — Az egyik boltban?

— Nem hiszem. Azok nem tűnnek késznek. Egyébként is, az nem érződik helyesnek…

Lupin morgott. A vezető bevásárlókocsikon vastüskék csillogtak, ennek ellenére nem kapkodták el a támadást.

— Látniuk kellett, mit tettünk a többiekkel — jelentette ki Artur.

— Igen? De hogyan tehették? Az az emeleten történt — firtatta Motolla.

— Hát, talán társalognak egymással.

— Hogyan tudnak beszélni? Hogyan tudnak gondolkozni? Nem lehet agy egy csomó drótban! — szögezte le Ludmilla.

— Ha már erről van szó, a hangyák és a méhek sem gondolkoznak — közölte Motolla. — Csupán irányítja őket a…

Fölfelé nézett.

Mindnyájan fölnéztek.

— A mennyezetből jön valahonnan — állapította meg. — Most rögtön meg kell találjuk!

— Azok csak világítópanelek — állította Ludmilla.

— Valami más! Keress valamit, amiből jöhet!

— De mindenhonnan jön!

— Akármi legyen is, amit tenni szándékoznak — szólalt meg Dorina fölemelve egy cserepes növényt és úgy tartva, mint valami furkósbotot —, remélem, hogy gyorsan fogják csinálni.

— Mi az a kerek fekete bigyó ott fönn? — kérdezte Artur.

— Hol?

— Ott — mutatott rá Artur.

— Oké, Reg és én majd fölsegítjük magát, jöjjön…

— Engem? De nekem tériszonyom van!

— Azt hittem, denevérré tud változni?

— Igen, de nagyon ideges denevérré!

— Hagyja abba a siránkozást! Nos… egyik lába ide, most a keze ide , most tegye a lábát Reg vállára…

— És ne szakítsa be! — kérte Reg.

— Nem tetszik ez nekem! — nyöszörögte Artur, miközben fölemelték.

Dorina fölhagyott az araszoló bevásárlókocsik fixírozásával.

— Artor! Noblessze obligát!

— Mi? Ez valamiféle vámpírkód? — suttogta Reg.

— Valami ilyesmit jelent: egy grófnak meg kell tennie, amit egy grófnak meg kell tennie — magyarázta Motolla.

— Gróf! — vicsorgatta fogát Artur, veszedelmesen lengedezve. — Nem lett volna szabad arra az ügyvédre hallgatnom! Tudnom kellett volna, hogy soha semmi jó nem érkezik egy hosszú, barna borítékban! És egyébként se tudom elérni a nyavalyást!

— Nem tudna fölugrani? — tudakolta Motolla.

— Nem tudna meggebedni?

— Nem.

— Én meg nem ugrom!

— Akkor repüljön! Változzon denevérré és repüljön!

— Nem tudok repülési sebességet elérni!

— Esetleg fölhajíthatná őt — javasolta Ludmilla. — Tudja, mint egy papírrepülőt.

— Hogyisne! Én gróf vagyok!

— Épp most mondta, hogy nem akar az lenni — mutatott rá Motolla szelíden.

— A földön nem is akarok, de ha arról van szó, hogy összevissza hajigáljanak, mint egy frizbit…

— Artur! Tedd, amit Mr. Alánk mond!

— Nem értem, miért…

— Artur!

Denevérként Artur meglepően nehéznek bizonyult. Motolla a fülénél fogva tartotta, akár egy idomtalan tekegolyót és megpróbált célozni.

— Ne feledje… olyan fajba tartozom, amelyet kihalás fenyeget! — cincogta a Gróf, amikor Motolla hátralendítette a karját.

Pontos dobás volt. Artur a mennyezetben lévő koronghoz verdesett és megragadta karmaival.

— El tudja mozdítani?

— Nem!

— Akkor kapaszkodjon belé szorosan és változzon vissza!

— Nem!

— Elfogjuk kapni.

— Nem!

— Artur! — sikította Dorina, egy előrenyomuló bevásárlókocsit böködve rögtönzött botjával.

— Ó, rendben.

Pillanatnyi látomás villant Artur Hunyorokról, amint kétségbeesetten tapad a mennyezethez, aztán, a korongot mellkasához szorítva, ráesett Motollára és Regre.

A zene hirtelen félbeszakadt. A fölöttük lévő meggyötört lyukból rózsaszín tömlők ömlöttek ki és rátekeredtek Arturra, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon olcsó adag spagetti húsgombóccal. A szökőkutak egy pillanatig visszafelé látszottak működni, aztán elapadtak.

A bevásárlókocsik megtorpantak. A hátul levők beleszaladtak az elöl levőkbe, és szánalmas csörömpölések kórusa hallatszott.

Még mindig ömlöttek a tömlők a lyukból. Motolla fölemelt egyet. Kellemetlenül rózsaszínű volt és ragadós.