Terry Pratchett - A kaszás

— Mit gondol, mi ez? — kérdezte Ludmilla.

— Azt hiszem — válaszolta Motolla —, hogy most jobban tesszük, ha tágulunk innen.

A padló megremegett. Gőz lövellt a szökőkútból.

— Ha nem még előbb — tette hozzá Motolla.

Az Arkrektor nyögött egyet. A Dékán előreesett. A többi varázsló függőleges maradt, de épp csak.

— Kezdenek magukhoz térni — jegyezte meg Ludmilla. — De nem hiszem, hogy elboldogulnak majd a lépcsővel.

— Nem hiszem, hogy bárkinek szabadna akár csak gondolnia is arra, hogy megkísérelje az elboldogulást a lépcsővel — vélte Motolla. — Nézz rájuk!

A mozgó lépcső nem mozgott. A fekete lépcsőfokok csillogtak az árnyékmentes fényben.

— Értem, mire gondol — bólintott Ludmilla. — Inkább próbálnék futóhomokon járni.

— Az valószínűleg biztonságosabb — értett egyet Motolla.

— Talán akad egy rámpa? Lennie kell valami útnak a bevásárlókocsik jövés-menéséhez.

— Jó ötlet.

Ludmilla mustrálgatta a bevásárlókocsikat. Azok céltalanul kavarogtak.

— Azt hiszem, talán van még ennél is jobb… — mondta és megragadott egy elhaladó fogantyút.

A bevásárlókocsi egy másodpercig küzdött, aztán, ellentétes utasítások híján, engedelmesen lecsillapodott.

— Azok, akik képesen járni, járni fognak, és azok, akik nem, tolva lesznek. Jöjjön, nagyapó! — A szavakat a Kincstárnokhoz intézte, akit rávett, hogy rogyjon a bevásárlókocsira. A mágus halkan „szasz”-t mondott és behunyta a szemét.

A Dékánt megfogták és a Kincstárnok hegyibe pakolták. [17] Általános szokás, hogy a drót bevásárlókocsik megpakolása során a legtörékenyebb dolgokat teszik alulra.

— És most merre? — kérdezte Dorina.

Két padlólap fölpúposodott. Sűrű, szürke kigőzölgés kezdett kiáramlani.

— Valahol a folyosó végén kell lennie — állította Ludmilla. — Gyerünk már!

Artur lenézett a lába körül kígyózó párára.

— Vajon hogyan lehet ezt elérni? — tűnődött. — Bámulatosan nehéz beszerezni olyan cuccot, ami ezt teszi. Tudja, mi próbálkoztunk ezzel, hogy a kriptánkat még… még kriptikusabbá tegyük, de csak befüstöl mindent és fölgyújtja a függönyöket…

— Gyere már, Artur! Mind távozunk .

— Nem gondolod, hogy túl sok kárt okoztunk, ugye? Esetleg hagynunk kéne egy üzenetet…

— Aha, írhatok valamit a falra, ha akarják — jelentkezett Reg.

Fölkapott egy küszködő dolgozót a fogantyújánál fogva és, némi elégtétellel, addig csapdosta egy oszlophoz, míg le nem estek róla a kerekek.

Motolla nézte, ahogy az Újra Kezdés Klub a legközelebbi folyosó felé tart, maga előtt tolva a varázslóság leértékelt választékát.

— Hát, hát, hát — mondta. — Pofonegyszerű. Ez minden, amit tennünk kellett. Szinte egyáltalán semmi dráma.

Már indult, hogy előremenjen, de megtorpant.

Rózsaszín tömlők törtek utat maguknak a padlón keresztül és máris szorosan a lábára tekeredtek.

Még több padlólap ugrott a levegőbe. A lépcső összezúzódott, előtárva a sötét, fogazott és mindenek fölött eleven szövetet, amely előzőleg üzemeltette. A falak lüktettek és befelé omlottak, a márvány megrepedezve lilát és rózsaszínt fedett föl maga alatt.

Persze, gondolta Motolla agyának csöppnyi nyugodt része, ebből semmi sem valóságos valójában . Az épületek valójában nem elevenek. Ez az egész mindössze hasonlat, csak pillanatnyilag a hasonlatok olyanok, mint a gyertyák egy tűzijátékgyárban.

Ezt kimondván, vajon miféle lény a Királynő? Mint egy méhkirálynő, kivéve, hogy a kaptár is ő. Mint egy tegzeslégy, ami, ha nem tévedek, kőből meg izékből épít házat, hogy álcázza magát. Vagy mint egy nautilusz, ami, ahogy növekszik, hozzátesz a héjához. És nagyon is olyan, abból ítélve, ahogy a padló fölhasadozik, mint egy roppant dühös tengeri csillag.

Vajon hogyan védik meg maguk a városok az ilyesmivel szemben? A lények általában kifejlesztenek valamiféle védelmet a ragadozók ellen. Mérgeket meg fullánkokat meg tüskéket meg izéket.

Itt és most, az valószínűleg én vagyok. A jó öreg tüskés Motolla Alánk.

A legkevesebb, hogy megpróbáljak gondoskodni arról, hogy a többiek épségben kijussanak. Na, tedd szépen érezhetővé a jelenléted…

Lenyúlt, megragadott két maréknyi lüktető tömlőt és nagyot rántott rajuk.

A Királynő dühödt sivítását egész az Egyetemig hallani lehetett.

A viharfelhők a domb felé siettek. Roppant sebesen égnek meredő tömegbe halmozódtak föl. Valahol a belsejükben villámlás villant.

TÚL SOK AZ ÉLET KÖRÖS-KÖRÜL — mondta a Halál. — NEM MINTHA NEKEM OKOM LENNE EMIATT PANASZKODNI. HOL A GYEREK?

— Lefektettem az ágyba. Most már csak alszik. Csak közönséges szendergés.

Villámlás csapott a dombba, akár az isteneknyila. Ezt zörgő, csikorgó zaj követte, valahonnan középtávolból.

A Halál fölsóhajtott.

Á! MÉG TÖBB DRÁMA.

Megkerülte a csűrt, hogy jó kilátása legyen a sötét mezőkre. Miss Illabets nagyon közel járt a sarkában, pajzsként használva őt bármilyen rémség ellen, ami esetleg odakint bujkál.

Kék izzás sercegett egy távoli sövény mögött. És mozgott.

— Mi az?

AZ VOLT A KOMBINÁLT BETAKARÍTÓGÉP.

— Volt? És most mi?

A Halál az összesereglett nézőkre pillantott.

BERZENKEDŐ VESZTES.

A betakarítógép átszáguldott az elázott földeken, szövetkarok csépeltek, emeltyűk mozogtak elektromos kék fénykoszorúban. A ló befogására szolgáló villásrúd haszontalanul himbálózott a levegőben.

— Hogyan képes haladni ló nélkül? Tegnap volt hozzá ló!

NINCS SZÜKSÉGE RÁ.

Körbenézett a szürke leskelődőkre. Mostanra egész sorok voltak belőlük.

— Muci még mindig ott van az udvaron. Gyere!

NEM.

A Kombinált Betakarítógép egyenesen feléjük tartva egyre gyorsult. A pengéi szkip-szkip je süvítéssé erősödött.

— Azért dühös, mert elloptad a ponyváját?

NEM A PONYVÁJA AZ EGYETLEN, AMIT ELLOPTAM.

A Halál rávigyorgott a megfigyelőkre. Fölkapta a kaszáját, megforgatta a kezében és aztán, amikor már biztos volt benne, hogy a nézők tekintete rászögeződött, hagyta, hogy a földre essék.

Azzal karba tette a kezét.

Miss Illabets megcibálta.

— Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

DRÁMÁT.

A Betakarítógép az udvarba nyíló kapuhoz ért és fűrészporfelhőben jött rajta keresztül.

— Biztos vagy abban, hogy nem esik bajunk?

A Halál bólintott.

— Nos. Akkor rendben.

A Betakarítógép kerekei elmosódtak a sebességtől.

VALÓSZÍNŰLEG.

És akkor…

…valami a gépezetben dörrent egyet.

Aztán a betakarítógép még mindig haladt, de darabokban. Szikrák zúdultak föl a tengelyeiről. Néhány orsónak és karnak sikerült együttmaradnia ádázul rángatózva, miközben elpörögtek a kavargó, ám lassuló zűrzavartól. A pengék köre leszakadt, szétesett a gépen áthaladóban és elsuhant alacsonyan a mezők fölött.

Lett csörömpölés, csattogás és aztán jött az utolsó, elszigetelt boing , ami a hírhedt füstölgő csizma hallható megfelelője.

És aztán csönd támadt.

A Halál nyugodtan lenyúlt és elkapott egy bonyolult kinézetű orsót, amint a lába felé cigánykerekezett. Az orsót korábban derékszögben meghajlították.

Miss Illabets kikukucskált a Halál mögül.