Terry Pratchett - A kaszás

— Mi történt?

AZT HISZEM, AZ ELLIPSZISFORGATTYÚ FOKOZATOSAN FÖLCSÚSZOTT A HIMBANYÉLEN ÉS MEGAKADT A PEREMVÁJATON, AMINEK KATASZTROFÁLIS KIMENETELE LETT.

A Halál dacosan nézett a szürke megfigyelőkre. Azok, egyik a másik után, kezdtek eltünedezni.

A Halál fölvette a kaszáját.

ÉS MOST MENNEM KELL — közölte.

Miss Illabets megrettentnek látszott. — Mi? Csak így?

IGEN. PONT CSAK ÍGY. RENGETEG ELVÉGZENDŐ DOLGOM VAN.

— És többé nem foglak látni? Úgy értem…

Ó, DEHOGYNEM. HAMAROSAN. — Megfelelő szavakat keresett, aztán föladta. — MEGÍGÉREM!

A Halál fölhúzta a köntösét és a Bill Kapu-féle kezeslábas zsebébe nyúlt, amit még mindig viselt szokásos öltözéke alatt.

AMIKOR MR. FEKETE ELJÖN REGGEL ÖSSZESZEDNI A DARABOKAT, VALÓSZÍNŰLEG KERESNI FOGJA EZT — mondta, és valami aprót és ferdét ejtett az öregasszony kezébe.

— Mi ez?

EGY HÁROMNYOLCADOS MCFOG.

A Halál odament a lovához, s aztán eszébe jutott valami.

ÉS RÁADÁSUL TARTOZIK NEKEM EGY KRAJCÁRRAL.

Maphlaves kinyitotta fél szemét. Emberek nyüzsögtek körülötte. Voltak fények meg izgalom. Rengetegen beszéltek egyszerre.

Úgy tűnt, egy rendkívül kényelmetlen babakocsiban ül és néhány furcsa rovar zümmög körülötte.

Hallotta, ahogy a Dékán panaszkodik, valamint nyögéseket, amelyek minden bizonnyal a Kincstárnoktól származtak, meg egy fiatal nő hangját. Emberek részesültek ápolásban, ám egyáltalán senki sem szentelt figyelmet neki. Hát, ha már ápolás folyik, akkor, ha a fene fenét eszik is, ő is ápolva lesz.

Hangosan köhécselt.

— Megpróbálhattok — szólt a kegyetlen világhoz nagy általánosságban, — némi konyakot erőltetni a szájamba.

Egy jelenés vált láthatóvá fölötte, amint lámpást tart a feje fölött. Ötös méretű arc volt tizenhármas méretű bőrben; és aggódva azt mondta „úúúk?”.

— Ó, csak te vagy az — kedvetlenedett el Maphlaves. Gyorsan megkísérelt fölülni, nehogy a Könyvtáros megpróbálkozzon a szájból szájba lélegeztetéssel.

Zavaros emlékképek tántorogtak az agyában. Vissza tudott emlékezni egy csörömpölő fémfalra, aztán rózsaszínre, és aztán… zenére. Végtelenített zene, ami szándékosan krémsajttá lágyítja az eleven agyat.

Megfordult. Volt mögötte egy embertömegekkel körbevett épület. Zömök volt és furcsán állatias módon tapadt a földhöz, úgy, mintha föl lehetne emelni egy épületszárnyat és közben hallani a tapadókorongok pop-pop-pop-ját, amint eleresztik a talajt. Fény áradt ki belőle és gőz kígyózott elő ajtajain.

— Maphlaves fölébredt!

További arcok bukkantak elő. Maphlaves azt gondolta: nem ma van Mindenhájjalkentek, szóval nem viselnek álarcot. Ó, a pokolba!

Hallotta, hogy az arcok mögött a Dékán így szól: — Azt javaslom, készítsük elő Herpetty Szeizmikus Átszervezőjét és hajítsuk be az ajtón. Nem lesz több gond.

— Nem! Túl közel vagyunk a városfalakhoz! Csak a megfelelő helyre kell ejtsük Quondum Pontbűbáját…

— Vagy talán Zsombékugró Gyújtómeglepetését? — Ez a Kincstárnok hangja volt. — Égessük ki, az a legjobb módszer…

— Igen? Igen? És mit tudsz te a katonai taktikáról? Hiszen te még „szasz”-t se tudsz mondani rendesen!

Maphlaves megmarkolta a bevásárlókocsi két oldalát.

— Lenne szíves valaki elmondani nekem — kérte —, hogy mi a… mi a nyavalya folyik?

Ludmilla áttülekedett az Újra Kezdés Klub tagjai között.

— Meg kell állítsa őket, Arkrektor! — esengett. — Arról beszélnek, hogy elpusztítják a nagy boltot!

További rémes emlékek ülepedtek le Maphlaves agyában.

— Jó ötlet — mormolta.

— De Mr. Alánk még mindig odabent van!

Maphlaves megpróbálta fókuszba hozni a fénylő épületet.

— Mi, a halott Motolla Alánk?

— Amikor észrevettük, hogy nincs velünk, Artur visszarepült és azt mondja, hogy Motolla küzdött valamivel, ami a falakból bújt elő! Rengeteg bevásárlókocsit láttunk, de azok nem törődtek velünk! Ő érte el, hogy kijussunk!

— Mi, a halott Motolla Alánk ?

— Nem varázsolhatja darabokra a helyet, ha az egyik varázslója odabent van!

— Mi, a halott Motolla Alánk?

— Igen!

— De ő halott — mondta Maphlaves. — Nem igaz? Ő mondta , hogy az.

— Hah! — szólalt meg valaki, akinek jóval kevesebb bőre volt, mint amennyit Maphlaves szeretett volna látni rajta. — Hát ez jellemző. Ez kendőzetlen vitalizmus, az bizony. Fogadok, hogy megmentenék az odabent lévőt, ha az történetesen eleven lenne.

— De ő meg akart… ő nem vágyott… ő… — kockáztatta meg Maphlaves. Egy csomó ebből túl magas volt neki, ám az olyanok számára, mint Maphlaves, ilyesmi nem sokáig számít. Maphlaves észjárása egyszerű volt. Ez nem ostobát jelent. Csak azt jelenti, hogy csakis akkor tudott megfelelően gondolkozni dolgokról, ha a szélekről levágta az összes bonyolult darabkát.

Az egyetlen lényeges tényre koncentrált. Valaki, aki formailag varázsló, bajban van. Ehhez tudott viszonyulni. Ez megpendített benne valamit. Az egész élő vagy holt ügy várhat. Azonban volt egy mellékes pont, ami nem hagyta nyugodni.

— …Artur?… repült?…

— Helló!

Maphlaves odafordította fejét. Hosszasan pislogott.

— Szépek a fogai — mondta.

— Köszönöm — felelte Artur Hunyorok.

— Mind a sajátja?

— Ó, igen.

— Döbbenetes. Persze, gondolom, rendszeresen mossa.

— Igen?

— Úgy higiénikus. Az a fő dolog.

— Akkor most mit fog csinálni ? — tudakolta Ludmilla.

— Hát, csak bemegyünk és kihozzuk — válaszolta Maphlaves. Mi van ezzel a lánnyal? Különös késztetést érzett arra, hogy megveregesse Ludmilla fejét. — Szerzünk némi mágiát és kihozzuk. Igen. Dékán!

— Szasz!

— Csak be fogunk menni oda, hogy kihozzuk Motollát.

— Szasz!

— Mi ? — fakadt ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy elment az eszed!

Maphlaves megpróbált olyan méltóságteljesen kinézni, amennyire csak az adott helyzetben lehetett.

— Ne feledkezz meg arról, hogy én vagyok az Arkrektorod! — csattant föl.

— Akkor hát, tuti, hogy elment az eszed, Arkrektor! — helyesbített a Rangidős Lovász. Lehalkította a hangját. — Különben is, ő élőholt. Nem érem föl ésszel, hogyan lehet élőholtakat megmenteni. Ez afféle önellentmondás.

— Dichotómia — tódította Kincstárnok segítőkészen.

— Ó, nem hiszem, hogy a sebészetnek köze lenne hozzá.

— Különben is, hát nem temettük el? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— És most újra kiássuk — vágta rá az Arkrektor. — Alighanem ilyen a létezés csodája.

— Mint a kovászos uborka — erősítette meg a Kincstárnok boldogan.

Még az Újra Kezdők esze is megállt.

— Howondaföld egyes részein csinálják — mesélte a Kincstárnok. — Elkészítik azt a különleges savanyúságot nagy, nagy üvegekben, aztán hónapokra elássák a földbe, hogy megerjedjen, és végül megkapják azt a remek, ínycsiklandó…

— Mondja — súgta oda Ludmilla Maphlavesnek —, általában így szoktak viselkedni a varázslók?

— A Rangidős Lovász bámulatosan remek példa rá — felelte Maphlaves. — Ugyanolyan heveny fogalma van a valóságról, mint egy kartonpapírból kivágott figurának. Büszke vagyok, hogy a csapatunk tagja. — Összedörzsölte a kezét. — Oké, fiúk! Önként jelentkezők?