Terry Pratchett - Vége a mesének

Azzal leugrott.

Ogg Ángyi odarohant és lebámult a peremen át, épp jókor, hogy lásson egy homályos alakot eltűnni a ködben.

A tornyon maradt mindhárom nő nagy levegőt vett.

— Ez csak trükk — vélte Lily -, hogy elővigyázatlanná tegyen.

— Nem az! — sikoltotta Magrat lerogyva a kövezetre.

— Nála volt a söprűje — erősködött Lily.

— Az nem működik! Nem fog beindulni! — kiáltotta Ángyi. — Rendben — mondta fenyegetően, Lily karcsú alakja felé lépdelve. — Hamar letöröljük azt az önelégült kifejezést az arcodról…

Megtorpant, amikor ezüstös fájdalom cikázott végig a testén.

Lily nevetett.

— Akkor hát igaz? — kérdezte. — Igen. Látom az arcotokon. Eszme elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, nem győzhet. Ne legyetek ostobák! És ne tartsd felém azt az idióta varázspálcát, Beléndek kisasszony! A vén Desiderata réges-rég diadalmaskodott volna fölöttem, ha képes lett volna rá. Egyesekben nincs semmi belátás.

— Le kellene menjünk oda — jelentette ki Magrat. — Lehet, hogy ott fekszik…

— Ez az. Legyetek jók! Csak ehhez értetek — gúnyolta őket Lily, miközben a két boszorkány futott a lépcsőhöz.

— De vissza fogunk jönni! — morogta Ogg Ángyi fogvicsorgatva. — Még akkor is, ha a mocsárban kell lakjunk Mrs. Gogollal és kígyófejeket kell együnk!

— Persze — emelintette meg szemöldökét Lily. — Pontosan ezt mondtam. Az embernek szüksége van a hozzátok hasonlókra maga körül. Máskülönben az ember sose tudhatná bizonyosan, hogy még mindig fungál. Ez az eredményesség jelzésének egyik módja.

Figyelte, ahogy eltűnnek lefelé a lépcsőn.

Szél fújt a torony tetején. Lily összefogta a szoknyáját és a torony széléhez lépdelt, ahonnan láthatta a messze alant lévő háztetők fölött kavargó ködfoszlányokat. A muzsika halk zengzetei hallatszottak a távoli karneválból, ahogy a tánc végigkacskaringózott az utcákon.

Hamarosan éjfél lesz. Valódi éjfél, nem afféle árengedményes változata, amit egy órában araszoló vénasszony okoz.

Lily megpróbálta kivenni a homályon keresztül a torony lábát.

— Igazán, Eszme — mormolta. — Te aztán tényleg nehezen tűrted a vesztést.

Ángyi kinyúlt és visszatartotta Magratot, amikor lerohantak a csigalépcsőn.

— Lassítanunk kellene egy kicsit — vélte.

— De lehet, hogy megsérült…!

— Az leszel te is, ha megbotlasz. Különben is — közölte Ángyi -, nem hiszem, hogy Eszme összetört rakásként fekszik valahol. Nem ilyen módon távozna el. Szerintem csak azért tette, hogy biztosítsa, Lily megfeledkezik rólunk és nem próbál minket valamiképp csőbe húzni. Állítom, azt gondolta, hogy mi vagyunk… mi is volt az a tsorti ipsével, akit csak akkor lehetett megsebezni, ha a megfelelő helyen találtad el? Soha, senki nem győzte le, amíg erre rá nem jöttek. A térde, azt hiszen, az volt az. Mi vagyunk Néne tsorti térde, érted?

— De tudjuk, hogy tényleg gyorsan kell fuss ahhoz, hogy a söprűnyele beinduljon! — kiabálta Magrat.

— Aha, tudom — válaszolta Ángyi. — Ezt gondoltam én is. És most azt gondolom… milyen gyorsan mész, amikor esel? Úgy értem, egyenesen lefelé?

— Én… nem tudom — ismerte be Magrat.

— Szerintem Eszme úgy vélte, érdemes kideríteni — vélekedett Ángyi. — Ez az, amit képzelek.

Egy fölfelé baktató alak jelent meg a lépcsőfordulóban. Udvariasan félreálltak, hogy hagyják elhaladni.

— Bárcsak vissza tudnék emlékezni, az ipse melyik részét kellett eltalálni — sóhajtotta Ángyi. — Most aztán egész éjjel ez fog motoszkálni a fejemben.

A SARKÁT.

— Tényleg? Ó, nagyon köszönöm.

SZÍVESEN, MÁSKOR IS.

Az alak haladt tovább előre és fölfelé.

— Remek álarc volt rajta, nem igaz? — szólalt meg jóval később Magrat.

Ő és Ángyi megerősítést keresve néztek egymás szemébe.

Magrat elsápadt. Fölnézett a lépcsőre.

— Azt hiszem, vissza kellene rohannunk oda föl és… — kezdte.

Ogg Ángyi sokkal idősebb volt. — Azt hiszem, mennünk kéne — állította.

Lady Volentia D’Instrukcio a rózsakertben üldögélt a nagy torony lábánál és kifújta az orrát.

Már félórája várakozott és elege lett.

Egy romantikus tête-à-tête-ben reménykedett: olyan kedves férfinak látszott, valahogy egyidejűleg rámenősnek és félénknek. Ehelyett csaknem főbe kólintotta egy öregasszony söprűnyélen, aki, amennyire ki tudta venni a sebesség okozta elmosódottságon át, Lady Volentia saját ruháját viselte, amikor sikítva leérkezett a ködből. A perszóna csizmája átszántott a rózsákon, mielőtt röptének íve újra fölfelé vitte volna őt.

És most valami mocskos, büdös kandúr folyton a lábához dörgölőzik.

Pedig olyan kellemes estének indult…

— ’Elló, lédiséged!

A nő körbenézett a bokrokra.

— A nevem Casanunda — közölte egy reményteli hang.

Lily Mállotviksz megfordult, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést tükörlabirintusa belsejéből.

A homlokát ráncolta. Átszaladt a kövezeten és kinyitotta az ajtót a tükörvilágba.

Nem hallatszott más nesz, csak a ruhája suhogása és saját lélegzetvételének halk sípolása. Besuhant a tükrök közti helyre.

Miriádnyi önmaga nézett vissza rá jóváhagyólag. Megkönnyebbült.

Aztán a lába beleütközött valamibe. Lenézett és megpillantott a kockaköveken, feketén a hold fényében, egy söprűt a törött üveg cserepei közt heverve.

Elszörnyedt tekintete fölemelkedett és összeakadt egy tükörképpel.

Az szúrósan meredt vissza rá.

— Hol a gyönyörűség a győzelemben, ha a vesztes nincs életben, hogy tudja, vesztett?

Lily tátogó szájjal elhátrált.

Mállotviksz Néne átlépett az üres kereten. Lily lenézett megtorló nővérén túlra.

— Összetörted a tükröm!

— Akkor hát ez volt minden, amiért az egész történt? — kérdezte Néne. — Hogy kiskirálynőt játssz valami vizenyős városban? Hogy meséket szolgálj? Miféle hatalom ez?

— Te ezt nem érted… összetörted a tükröt…

— Azt mondják, az embernek nem szabad ilyet tenni — mondta Néne. — De én úgy gondoltam: ugyan, mit számít újabb hét évnyi balszerencse?

Képmás képmás után törik darabokra, egész úton végig a tükörvilág hatalmas görbéjén, a hasadás fénysebességnél gyorsabban röpül végig…

— Mind a kettőt el kell törni ahhoz, hogy biztonságos legyen… fölborítottad az egyensúlyt…

— Hah! Én? — Néne előrelépett, szeme a keserűség zafírja. — Meg fogod kapni tőlem a verést, amit Anyánktól sose kaptál meg, Lily Mállotviksz. Nem varázslattal, nem kobakológiával, nem bottal, amilyen Apánknak volt, bizony, és emlékszem, használta is eleget — hanem bőrrel. És nem azért, mert te vagy a rossz kettőnk közül. Nem azért, mert mesékkel vacakoltál. Mindenkinek megvan a maga útja, amin végig kell menjen. Hanem azért, és azt akarom, hogy ezt teljesen fogd föl, mert miután elmentél, nekem kellett a jónak lennem. Tiéd volt az összes móka. És nincs arra lehetőség, hogy ezt megfizettessem veled, Lily, de azért meg fogom próbálni…

— De… én… én… én vagyok a jó — motyogta Lily a döbbenettől elsápadt arccal. — Én vagyok a jó tündér. Én nem veszíthetek! Én vagyok a keresztanya. Te vagy a gonosz boszorka… és összetörted a tükröt…

… üstökösként haladva, a repedés a tükrökben eléri legtávolabbi pontját s visszakanyarodik, végigszáguldva megszámolhatatlan világon…