Terry Pratchett - Vége a mesének

Az a gond a boszorkányokkal, hogy sose menekülnek el az olyan dolgok elől, amiket tényleg utálnak.

És a sarokba szorított, kis, prémes állatokkal az a gond, hogy — csak nagy ritkán — az egyikük mongúz.

Mállotviksz Néne mindig szerette volna tudni: mi az, ami miatt olyan különlegesnek tartják a teliholdat? Az csak egy nagy fénykör. És az újhold meg csak sötétség.

De a kettő között félúton, amikor a hold a világosság és sötétség világai közt van, amikor még a hold is a mezsgyén tanyázik… esetleg akkor hihet egy boszorkány a holdban.

Most épp egy félhold vitorlázott a mocsár ködfelhője fölött.

Lily tükrökből rakott fészke visszaverte a hideg fényt, miként visszatükrözött minden mást is. A három söprű ott volt a falhoz támasztva.

Néne elvette az övét. Nem a megfelelő színt viselte, nem viselt kalapot, szüksége volt tehát valamire, amitől otthonosan érzi magát.

Semmi sem moccant.

— Lily? — szólalt meg halkan Néne.

A saját képmása nézett ki rá a tükrökből.

— Az egész abbamaradhat most — mondta Néne. — Foghatod a söprűm és én veszem Magratét. Ő bármikor osztozhat Gythával. És Mrs. Gogol nem fog utánad jönni. Ezt elintéztem. És odahaza tudnánk mit kezdeni további boszorkányokkal. És nincs többé keresztanyáskodás. Nincs többé emberek megöletése, hogy a lányuk készen álljon a szerep eljátszására egy mesében. Tudom, hogy ezért tetted. Gyere haza! Ez olyan ajánlat, amit nem utasíthatsz vissza.

A tükör hangtalanul hátracsúszott.

— Te megpróbálsz kedves lenni hozzám? — kérdezte Lily.

— Ne hidd, hogy nem kerül nagy erőfeszítésembe — felelte Néne jóval normálisabb hangon.

Lily ruhája suhogott a sötétben, amikor előlépett.

— Szóval — jegyezte meg -, legyőzted azt a mocsári nőszemélyt.

— Nem.

— De te vagy itt helyette.

— Igen.

Lily kivette a söprűnyelet Néne kezéből és megszemlélte.

— Sose használtam még ilyet — közölte. — Csak ráülsz és máris indulhatsz?

— Ezzel meglehetősen gyorsan kell szaladgálj, mielőtt elindul — ismerte el Néne -, de igen, ez az általános elképzelés.

— Hmm. Ismered a söprűnyél szimbolikáját? — tudakolta Lily.

— Van valami köze a májusfákhoz meg népdalokhoz meg hasonlókhoz? — kérdezett vissza Néne.

— Ó, igen.

— Akkor hallani se akarok róla.

— Igen — mondta Lily -, gondolom, nem akarsz.

Visszaadta a söprűt.

— Itt maradok — szögezte le. — Mrs. Gogol lehet, hogy előállt egy új trükkel, de ez nem jelenti, hogy ő győzött.

— Nem. A dolgok muszáj véget érjenek, tudod — magyarázta Néne. — Így működik az egész akkor, ha a világot mesékké változtatod. Sose lett volna szabad ezt megtenned. Nem lett volna szabad a világot mesékké formálnod. Nem lett volna szabad hagynod, hogy úgy bánjanak az emberekkel, mintha szereplők lennének, mintha tárgyak lennének. De ha ezt teszed, akkor tudnod kell, mikor ér véget egy mese.

— Föl kell venned a vörösen izzó cipőd és végigtáncolni az éjszakát? — kérdezte Lily.

— Valami ilyesmi, igen.

— Míg mindenki más boldogan él, míg meg nem hal?

— Ezt nem tudom — válaszolta Néne. — Ez tőlük függ. Amit én mondok, az az, hogy neked tilos belefognod még egyszer. Te vesztettél.

— Tudod, hogy a Mállotvikszek sosem veszítenek — replikázott Lily.

— Egyikük ma éjjel megtanul veszíteni — felelte Néne.

— De mi kívül vagyunk a meséken — protestált Lily. — Én amiatt, mert én… vagyok a közeg, amin keresztül megtörténnek, és te azért, mert te küzdesz ellenük. Mi vagyunk középen. Szabadon…

Nesz hallatszott mögülük. Magrat és Ogg Ángyi arca bukkant elő a lépcső teteje fölött.

— Szükséged van segítségre, Eszme? — érdeklődött óvatosan Ángyi.

Lily nevetett.

— Itt vannak a te kis kígyóid, Eszme.

— Tudod — fűzte hozzá -, te tényleg pont olyan vagy, mint én. Hát nem látod? Nincs olyan gondolat, ami átsuhant az agyamon, ami ne fordult volna meg a te fejedben is. Nincs olyan tett, amit elkövettem, amit te ne fontolgattál volna. De neked sose volt hozzá bátorságod. Ez a különbség a hozzám hasonlók és a hozzád hasonlók között. Nekünk megvan a bátorságunk megtenni, amiről ti csak álmodtok.

— Igen? — szólt Néne. — Ez lenne, amit gondolsz? Azt hiszed, álmodozom?

Lily megmozdította egy ujját. Magrat föllebegett a lépcsőházból, hiábavalóan küszködve. Vadul integetett a varázspálcájával.

— Ezt szeretem látni — nyilatkozta Lily. — Embereket kívánságokkal. Én soha semmit nem kívántam egész életemben. Én mindig tettem azért, hogy megtörténjenek a dolgok. Annyival kifizetődőbb.

Magrat a fogát csikorgatta.

— Biztos vagyok benne, hogy nem néznék ki jól tökként, kedves — mondta Lily. Könnyedén intett a kezével. Magrat továbbemelkedett.

— Meglepődnél azoktól a dolgoktól, amikre képes vagyok — jelentette ki ábrándosan Lily, miközben az ifjabb boszorkány egyenletesen lebegett a kockakövek fölött. — Neked magadnak is meg kellett volna próbálkoznod a tükrökkel, Eszme. Csodákat tesz a lélekkel. Csak azért hagytam, hogy az a mocsári perszóna életben maradjon, mert a gyűlölete éltető erejű volt. Tudod, nagyon is szeretem, ha gyűlölnek. És te tényleg tudod ezt. Az egyfajta tisztelet. Mutatja, hogy hatással vagy. Olyan, mint a hideg fürdő egy forró napon. Amikor az ostobák tudatára ébrednek, hogy tehetetlenek, amikor füstölőgnek jelentéktelenségükben, amikor vereséget szenvednek és nincs másuk, csak az az ásító űr savmarta gyomorszájukban — nos, hogy őszinte legyek, az olyan, mint az imádkozás. És a mesék… uralni a meséket… kölcsönvenni az erejük… a tőlük kapott örömök… titkos középpontjukban állni… Meg tudod ezt érteni? Az önmagukat ismétlő mintázatok láttán érzett puszta gyönyörűséget? Mindig szerettem a mintákat. Mellesleg, ha az az Ogg nőszemély folytatta a próbálkozást, hogy mögém osonjon, tényleg hagyni fogom, hogy ifjú barátnőd az udvar fölé lebegjen és akkor, Eszme, esetleg elvesztem iránta az érdeklődést.

— Csak mászkálgattam — állította Ángyi. — Azt nem tiltja a törvény.

— Te megváltoztattad a mesét a magad módján és most én is ezt fogom tenni az enyémen — közölte Lily. — És ismét… csak annyit kell tégy, hogy elmész. Csak menj el. Hogy mi történik itt, nem számít. Ez egy távoli város, amiről csak keveset tudsz. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy föléd kerekednék fineszességben — tette hozzá -, de ez a kettő… bennük nincs meg a kellő hogyishívják. Lekvárrá paszírozhatnám őket. Remélem, ezzel tisztában vagy. Szóval azt javaslom, hogy ma este egy Mállotviksz tanuljon meg veszíteni?

Néne egy ideig némán állt, hasznavehetetlen söprűnyelére támaszkodva.

— Rendben. Tedd le Magratot — mondta. — És akkor majd kimondom, hogy te győztél.

— Bárcsak el tudnám ezt hinni — felelte Lily. — Ó… de persze te vagy a rendes kettőnk közül, nem igaz? Neked állnod kell a szavad.

— Figyelj csak rám! — szólította föl Néne. Odasétált a pártázathoz és lenézett. A kétarcú hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a palotát tengerként körbeölelő ködöt.

— Magrat? Gytha? — fordult hozzájuk. — Sajnálom, hogy így esett. Nyertél, Lily. Semmit sem tehetek.