Terry Pratchett - Vége a mesének

Nyikkanások és fals hangok sorozatával, a zenekar abbahagyta a muzsikálást. A táncosok a puszta lendülettől folytatták egy darabig, aztán megálltak és zavarodottan kavarogtak körbe-körbe. Aztán, egyik a másik után, ők is fölnéztek.

Szombat állt a lépcső tetején.

A némaságban fölhangzott a dobolás, ami a korábban hallott zenét olyan jelentéktelennek tüntette föl, mint amilyen a tücskök cirpelése. Ez volt az igazi vérbeli muzsika; minden más zene, amit valaha is komponáltak, pusztán szánalmas kísérlet volt arra, hogy kísérje.

Beáradt a terembe és vele jött a hőség és a mocsár meleg, növényi eredetű szaga. A levegőben ott volt az aligátorok sugallata — nem a jelenlétük, hanem az ígéretük.

A dobszó hangosabb lett. Bonyolult ellenritmusok is szóltak, jóllehet inkább érezhetően, mint hallhatóan.

Szombat lesöpört egy porszemet ősöreg frakkjának válláról és kinyújtotta karját.

Egy cilinder jelent meg a kezében.

Kinyújtotta a másik kezét.

A fekete, ezüstfejű sétapálca elősuhant az üres levegőből és a zombi diadalmasan elkapta.

Föltette a cilindert a fejére. Megpörgette a sétapálcát.

A dobok peregtek. Kivéve, hogy… talán most már nem dobok voltak, esetleg magának a padlónak vagy a falaknak vagy a levegőnek dobogása lehetett. Gyors volt és tüzes és az emberek a csarnokban azon kapták maguk, hogy a lábuk magától mozdul, mert úgy tűnt, a dobolás eljut a lábujjakhoz a hátsóagyon át anélkül, hogy keresztülhaladt volna a fülön.

Szombat lába is megmozdult. Saját staccato ritmusát kopogta ki a márványpadlón.

Szombat letáncolt a lépcsőn.

Pörgött. Szökkent. Kabátja szárnya csapkodott a levegőben. És aztán a lépcső lábánál landolt, lába úgy ütötte meg a talajt, akár a végzet dobbanása.

És csak most kezdődött el a ribillió.

A Királyfiból vartyogás tört elő.

— Ez nem lehet ő! Ő halott! Őrök! Öljék meg !

Vadul nézett a lépcső melletti őrökre.

A testőrkapitány elsápadt.

— Már megint, huh, én? Úgy értem, nem hiszem… — kezdte.

— Most azonnal öljék meg!

A kapitány idegesen fölemelte az íjpuskáját. A nyílvessző hegye nyolcasokat írt le a szeme előtt.

— Azt parancsoltam, tegye meg !

Az íj megpendült.

Puffanás hallatszott.

Szombat lenézett a mellkasába mélyedt tollakra, aztán elvigyorodott és fölemelte a sétapálcáját.

A kapitány a biztos halál félelmével arcán pillantott föl. Elhajította az íját, megfordult, hogy meneküljön, és sikerült két lépést megtennie, mielőtt összeesett.

— Nem — szólalt meg egy hang a Királyfi mögül. — Így kell megölni egy halottat.

Lily Mállotviksz lépett elő haragtól sápadt arccal.

— Nem tartozol ide többé — sziszegte. — Nem vagy része a mesének.

Fölemelte a kezét.

Mögötte a kísérteties képmások hirtelen rá összpontosítottak, s így sokkal színjátszóbbá vált. Ezüst tűz szökkent át a termen.

Szombat báró előrelökte a sétapálcáját. A varázslat lecsapott, végigáramlott rajta a földbe, kis, ezüst nyomvonalakat hagyva maga után, melyek sisteregtek egy darabig, aztán kihunytak.

— Nem, asszonyom — mondta a zombi. — Nincs mód megölni egy halottat.

A három boszorkány az ajtóból figyelt.

— Én is éreztem ezt — jelentette ki Ángyi. — Ízekre kellett volna zúzza őt!

— Mit kellett volna ízekre zúzzon? — kérdezte Néne. — A mocsarat? A folyót? A világot? Ő most mindez! Óóó, okos asszony, az bizony, Mrs. Gogol!

— Mi? — tudakolta Magrat. — Hogy érted azt, hogy mindez?

Lily elhátrált. Megint föltartotta a kezét és újabb tűzgolyót küldött a Báró felé. Az eltalálta a zombi kalapját és tűzijátékként robbant szét.

— Ostoba, ostoba! — motyogta Néne. — Látta, hogy nem működik, mégis megpróbálja újra!

— Azt hittem, nem az ő oldalán állsz — jegyezte meg Magrat.

— Nem is! De nem szeretem látni, amikor valaki hülye. Semmi haszna az effélének, Magrat Beléndek, még te is láthatod… ó, ne, nehogy már megint…

A Báró nevetett, amikor a harmadik próbálkozás is ártalmatlanul földelte magát. Aztán föltartotta a sétapálcáját. Két udvaronc esett el.

Lily Mállotviksz, még mindig hátrálva, odaért a főlépcső lábához.

A Báró előrelépett.

— Akar kipróbálni valami mást, hölgyem? — kérdezte.

Lily fölemelte mindkét kezét.

Mindhárom boszorkány érezte — a rettenetes szívást, ahogy Lily megkísérelte a közelben lévő összes erőt összevonni.

Odakint, az egyetlen, még álló őr úgy találta, hogy többé nem egy férfival, hanem csupán egy fölbőszült kandúrral harcol, bár ez nem jelentett számára vigaszt. Mindössze annyit jelentett, hogy Csövesnek egy további pár mancs állt rendelkezésére.

A Királyfi fölsikoltott.

Hosszú, ereszkedő sikoly volt és brekegésben végződött, valahol nagyjából talajszinten.

Szombat báró egyet lépett előre, súlyosan, eltökélten, s aztán nem volt több brekegés.

A dobolás hirtelen félbeszakadt.

És aztán valódi csönd támadt, amit csak Lily ruhájának suhogása tört meg, amikor fölmenekült a lépcsőn.

Egy hang a boszorkányok háta mögött azt mondta: — Köszönöm, hölgyeim. Lennének szívesek félreállni, kérem?

Körülnéztek. Mrs. Gogol állt ott, kézen fogva Hamukát. A vállán duzzadó, vidáman kihímzett táska lógott.

Mindhárman nézték, ahogy a vudu vajákos levezeti a lányt a csarnokba, keresztül a néma sokadalmon.

— Ez sincs rendben — mormolta Néne a bajsza alatt.

— Mi? — tudakolta Magrat. — Mi?

Szombat báró megütötte sétapálcájával a padlót.

— Ismertek engem — jelentette ki. — Ti mind ismertek engem. Tudjátok, hogy meggyilkoltak. És most itt vagyok. Engem meggyilkoltak és mit tettetek ti…?

— Mennyit tett kegyed, Mrs. Gogol? — motyogta Néne. — Nem, mi nem tűrjük ezt el.

— Pszt, nem hallom, amit mond — szólt rá Ángyi.

— Azt mondja nekik, hogy választhatnak, vagy ő uralkodik rajtuk újra, vagy Hamuka — tudatta Magrat.

— Mrs. Gogol jut majd nekik — dünnyögte Néne. — Ő lesz az egyik olyan eminens gríz.

— Hát, ő nem túl rossz — vélte Ángyi.

— A mocsárban nem túl rossz — ismerte el Néne. — Valakivel, aki ellensúlyozza, nem túl rossz. Ám Mrs. Gogol, amint megmondja egy egész városnak, hogy mit tegyen… az nincs rendben. A mágia túl fontos ahhoz, hogy emberek fölötti uralkodásra használják. Különben is, Lily csak megöletett embereket… Mrs. Gogol meg rászorítaná őket, hogy vágjanak fát és végezzenek házimunkát utána. Szerintem, miután dolgos életet élt, hagyni kellene az embert, hogy kicsit pihenhessen, amikor halott.

— Dőlj hátra és élvezd, ilyesmi — tódította Ángyi.

Néne lepillantott a fehér ruhára.

— Bárcsak a megszokott öltözékem lenne rajtam — kívánta. — A fekete a megfelelő szín egy boszorkány számára.

Lemasírozott a lépcsőn, aztán szócsövet csinált a kezéből a szája körül.

— Hé! Mrs. Gogol!

Szombat báró abbahagyta a beszédet. Mrs. Gogol odabiccentett Nénének.

— Igen, Miss Mállotviksz?

— Mistress — csattant föl Néne, aztán újra lehalkította a hangját.

— Tudja, nincs ez rendjén. A lány az, akinek uralkodnia kellene, ez méltányos. És kegyed mágiát használt, hogy elsegítse idáig, ez is rendben van. De itt rögtön vége is. A lánytól függ, hogy mi következik. Az ember nem hozhat helyre dolgokat varázslattal. Csak megállíthatja, ha rosszul csinálják őket.