Terry Pratchett - Vége a mesének

— Aha — felelte Ángyi. — Fura, hogyan alakulnak a dolgok, de tényleg.

Tűnődve pillantott a kezében tartott üres gyümölcsleves korsóra.

— Amire ennek szüksége van — közölte annak modorában, aki hosszas, megfontolt töprengés után döntésre jut -, az némi banán meg rum meg izék bele…

Magrat megragadta a ruháját, amikor Ángyi eltökélten elindult dajkri iránt.

— Ne most — tiltakozott. — Jobb lesz, ha Néne után eredünk! Szüksége lehet ránk!

— Egy pillanatig se hinném — válaszolta Ángyi. — Nem szeretnék Lily helyében lenni, amikor Eszme utoléri.

— De sose láttam még Nénét ennyire fölkavartnak — vetette ellen Magrat. — Bármi megeshet.

— Az a jó, ha úgy lesz — vélte Ángyi. Jelentőségteljesen odabiccentett egy lakájnak, aki, mivel gyorsan kapcsolt, készségesen ugrott.

— De esetleg valami… szörnyűségeset fog tenni.

— Pompás. Mindig azt szerette volna — vágta rá Ángyi. — Még egy banán dajkrit, mahatma libéria, hipp-hopp.

— Ne! Nem lenne jó ötlet — tartott ki álláspontja mellett Magrat.

— Ó, na jó — törődött bele Ángyi. Odanyújtotta az üres korsót Szombat bárónak, aki afféle hipnotizált kábulatban vette át.

— Csak megyünk és elrendezzük a dolgokat — jelentette be. — Sajnálom, hogy így esett. Folytassák a bohóckodást… már ha bárkinek maradt hozzá kedve.

Amikor a boszorkányok már elmentek, Mrs. Gogol lehajolt és fölvette a baba nedves maradványait.

Egy-két ember köhögött.

— Ez minden? — kérdezte a Báró. — Tizenkét év után?

— A Királyfi halott — válaszolta Mrs. Gogol. — Már ha annak lehet nevezni.

— De megígérted, hogy bosszút állsz értem rajta — mondta a báró.

— Azt hiszem, lesz bosszú — vélte Mrs. Gogol. A padlóra hajította a babát. — Lilith tizenkét évig harcolt velem és sosem járt sikerrel. Ennek meg meg sem kellett izzadnia. Szóval azt hiszem, lesz bosszúállás.

— Nem kell betartanod az ígéreted!

— De be fogom. Valamit muszáj megtartanom. — Mrs. Gogol karjával átölelte Pipőke vállát.

— Ez van, lányom — mondta. — Tiéd a palota. Tiéd a város. Nincs itt senki, aki ezt elutasítaná.

Fenyegetően meredt a vendégekre. Egyikük-másikuk hátralépett.

Pipőke fölnézett Szombatra.

— Úgy érzem, ismernem kellene magát — jelentette ki. Odafordult Mrs. Gogolhoz. — És magát is — tette hozzá. — Mindkettejüket láttam már… korábban. Valamikor régen?

Szombat báró szóra nyitotta a száját. Mrs. Gogol föltartotta a kezét.

— Megígértük — emlékeztette. — Semmi beavatkozás.

— Tőlünk se?

— Még tőlünk se. — Visszafordult Pipőkéhez. — Csak alattvalók vagyunk.

— Úgy érti… — szólalt meg Pipőke -, hogy évekig robotoltam a konyhában… és most… nekem kellene uralkodnom a városban? Csak így?

— Így áll a helyzet.

Pipőke, mélyen elgondolkozva, lesütötte a szemét.

— És bármit, amit mondok, a nép meg kell tegyen? — kérdezte ártatlanul.

Némi ideges köhécselés hallatszott a tömeg felöl.

— Igen — felelte Mrs. Gogol.

Pipőke csak állt a padlót bámulva és szórakozottan rágcsálta a körmét. Aztán fölnézett.

— Akkor az első dolog, ami meg fog történni, a bál vége. Most azonnal! Megyek megkeresni a karnevált. Mindig szerettem volna táncolni a karneválon. — Körbenézett az aggódó arcokra. — Nem kötelező senki másnak eljönnie — fűzte hozzá.

Génua nemeseinek elegendő tapasztalata volt ahhoz, hogy tudják, mit jelent, amikor egy uralkodó valamiről azt állítja, hogy nem kötelező.

Perceken belül kiürült a terem, kivéve három alakot.

— De… de… én bosszút akartam - kesergett a Báró. - Halált akartam. Azt akartam, hogy a lányunk legyen hatalmon.

HÁROMBÓL KETTŐ NEM ROSSZ.

Mrs. Gogol és a Báró megfordultak. A Halál letette a poharát és előrelépett.

Szombat báró kihúzta magát.

— Kész vagyok veled menni — közölte.

A Halál vállat vont. Kész vagy sem, úgy tűnt, ezt sejteti, neki oly mindegy.

— De én késleltettelek — tette hozzá a Báró. — Tizenkét évig! — Átölelte Erzulie vállát. — Amikor meggyilkoltak és a folyóba dobtak, életet loptunk tőled!

CSAK MEGSZÜNTÉL ÉLNI. SOSEM HALTÁL MEG. AKKOR NEM IS JÖTTEM EL ÉRTED.

— Nem?

MA ÉJJEL VOLT VELED RANDEVÚM.

A Báró átadta sétapálcáját Mrs. Gogolnak. Levette magas, fekete cilinderét. Lerázta magáról a kabátot.

Erő sistergett a kabát gyűrődéseiben.

— Nincs többé Szombat báró — mondta.

LEHET. SZÉP CILINDER.

A Báró odafordult Erzulie-hez.

— Azt hiszem, mennem kell.

— Igen.

— Mit fogsz csinálni?

A vudu vajákosasszony lenézett a kezében tartott kalapra.

— Visszamegyek a mocsárba — felelte.

— Maradhatnál itt is. Nem bízom abban a külföldi boszorkában.

— Én igen. Szóval visszamegyek a mocsárba. Mert egyes mesék véget kell érjenek. Akármi lesz is Pipőkéből, neki magának kell elérnie.

Nem volt hosszú az út a folyó barna, nehézkes hullámaihoz.

A Báró megtorpant a parton.

— És mostantól örökké boldogan fog élni? — kérdezte.

NEM ÖRÖKKÉ. DE TALÁN ÉPP ELÉG SOKÁIG.

Eszerint tehát, befejeződnek a mesék.

A gonosz boszorkányt legyőzték, a toprongyos királykisasszony javai birtokába lép, a királyság helyreáll. Itt vannak újra a boldog idők. Ezentúl örökké boldog idők. Ami azt jelenti, hogy itt megáll az élet.

A mesék be akarnak fejeződni. Nem törődnek vele, mi jön ezután…

Ogg Ángyi végiglihegett egy folyosón.

— Sose láttam még Eszmét ilyennek — jelentette ki. — Nagyon fura hangulatban van. Veszélyes lehet önmagára.

— Veszélyes mindenki másra — helyesbített Magrat. — Ő…

A kígyónők előléptek egy átjáróból, jóval előttük.

— Nézd a dolgot ekképpen — mormolta Ángyi a bajsza alatt. — Mit tehetnek velünk?

— Ki nem állhatom a kígyókat — jegyezte meg halkan Magrat.

— Na persze, vannak nekik azok a fogaik — adta elő Ángyi, mintha szemináriumot vezetne. — Valójában inkább agyarhoz hasonlítanak Gyere, te lány! Lássuk, találunk-e másik utat!

— Utálom őket.

Ángyi ráncigálta Magratot, aki nem moccant.

— Gyere már!

— Tényleg utálom őket.

— Messziről még sokkal jobban utálhatnád őket!

A nővérek már csaknem odaértek hozzájuk. Nem lépdeltek, hanem siklottak. Talán Lily most nem összpontosított, mert kígyószerűbbek voltak, mint valaha. Ángyi úgy vélte, ki tudja venni a pikkelymintát a bőr alatt. Az állkapocs vonala teljesen hibás volt.

— Magrat!

Egy egyik nővér feléjük nyúlt. Magrat megborzongott.

A kígyónővér kitátotta a száját.

Aztán Magrat fölnézett és szinte álmodozva, olyan keményen ütötte meg, hogy a kígyó több lábnyira röpült a folyosón.

Nem olyan ütés volt, ami szerepelt bármilyen Útban vagy Ösvényben. Soha, senki nem rajzolta ezt le egy ábrán vagy gyakorolta tükör előtt feje köré tekert kötéssel. Ez egyenesen az örökölt, rettegő, túlélő reflexek lexikonjából került elő.

— Használd a varázspálcát! — kiáltotta Ángyi és előreiramlott. — Ne nindzsázz velük! Használd a varázspálcát! Erre való!

A másik kígyó ösztönösen megfordult, hogy szem elől ne tévessze a mozgást, ami egyben szemlélteti, hogy az ösztön nem mindig a túlélés sarkköve, mert Magrat tarkón vágta. A varázspálcával. A kígyó megroggyant, elvesztve eddigi alakját esés közben.