Terry Pratchett - Vége a mesének

— Igen, Eszme? — szólalt meg ártatlanul Ogg Ángyi.

— Érzem, hogy vigyorogsz. Megspórolhatod a krajcáros lélektanod azoknak, akik igényt tartanak rá.

Néne behunyta a szemét és néhány szót motyogott.

— Használjam a varázspálcám? — kérdezte habozva Magrat.

— Meg ne próbáld! — vakkant Néne és visszatért a mormoláshoz.

Ángyi bólintott. — A lány határozottan kezd visszanyerni egy kis színt — állította.

Néhány perccel később a lányka kinyitotta szemét és álomittasan bámult föl Mállotviksz Nénére.

— Ideje fölkelni — szólt hozzá Néne szokatlanul vidám hangon. — Elmulasztod az évtized legjobb részét.

A lány megpróbálta beállítani tekintetét Ángyira, aztán Magratra, végül visszanézett Mállotviksz Nénére.

— Te? — nyögte ki.

Néne megemelte szemöldökét és a másik kettőre pillantott.

— Én?

— Te… még mindig itt vagy?

— Még mindig? — értetlenkedett Néne. — Soha életemben nem voltam még itt, kisasszony.

— De… — A lány összezavarodottnak tűnt. És ijedtnek, észlelte Magrat.

— Magam is ilyen szoktam lenni reggelente, kedves — jegyezte meg Ogg Ángyi, miután megfogta a lány másik kezét és bátorítóan veregette. — Sose vagyok a legjobb formámban, míg meg nem ittam egy csésze teát. Gondolom, mindenki más is hamarosan föl fog ébredni. Persze, jó sok időbe telik majd, míg kitisztítják a patkányfészkeket a teáskannákból… Eszme?

Néne egy porlepte formára meredt a falon.

— Beavatkozás… — suttogta.

— Mi történt, Eszme?

Mállotviksz Néne átsétált a szobán és letörölte a port egy óriási, díszes tükörről.

— Hah! — mondta és megpördült. — Máris indulunk! — jelentette ki.

— De azt hittem, hogy meg fogunk itt pihenni. Úgy értem, már majdnem hajnalodik — tiltakozott Magrat.

— Nincs értelme tovább vendégeskedni a kelleténél — közölte Néne, miközben elhagyta a szobát.

— De mi még nem is v… — kezdte Magrat. A tükörbe pillantott. Nagy, ovális tükör volt, aranyozott kerettel. Tökéletesen mindennaposnak látszott. Nem jellemző Mállotviksz Nénére, hogy megijedjen a saját tükörképétől.

— Már megint rájött a rapli — vont vállat Ogg Ángyi. — Gyere! Nincs értelme itt maradni. — Megveregette a zavarodott királykisasszony fejét. — Viszlát, kisasszony! Néhány hét egy söprűvel meg egy fejszével és hamarosan újnak látszik majd ez a régi kastély.

— A lány úgy viselkedett, mintha fölismerte volna Nénét — említette meg Magrat, amint követték Eszme Mállotviksz merev, siető alakját le a lépcsőn.

— Hát, mi tudjuk, hogy tévedett, nem igaz? — válaszolta Ogg Ángyi. — Eszme soha életében nem járt még erre.

— De még mindig nem értem, miért kell elrohannunk — makacskodott Magrat. — Úgy vélem, az emberek roppant hálásak lesznek, hogy megtörtük a varázst meg minden.

A palota többi része is ébredezett. Elnyargaltak a pókhálós egyenruhájukra és a mindenhol növekvő bokrokra döbbenten bámuló őrök mellett. Amikor átvágtak a beerdősült udvaron, egy idősebb férfi kifakult köntösben tántorgott elő egy ajtón s nekidőlt a falnak, megpróbálva kiismerni magát. Aztán meglátta Mállotviksz Néne szaporázó alakját.

— Te? — kiáltotta és: — Őrök!

Ogg Ángyi nem tétovázott. Elkapta Magrat könyökét és futásnak eredt, s a kastély kapujánál utolérte Mállotviksz Nénét. Egy őr, aki kollégájánál jobban bírta a reggeleket, előretámolygott és kísérletet tett arra, hogy útjukat állja a pikájával, ám Néne csak lökött egyet s ezzel gyöngéden körbepörgette.

Aztán már kívül jártak és rohantak az egyik kézre eső fának támasztott söprűk felé. Néne megállás nélkül kapott a magáéhoz, és az, most az egyszer, csaknem az első próbálkozásra beindult.

Egy nyílvessző imbolygott el a kalapja mellett és csapódott egy ágba.

— Én ezt nem nevezném hálának — szögezte le Magrat, miközben a söprűk föllebbentek a fák fölé.

— Rögtön ébredés után egy csomó ember nincs a legjobb formájában — felelte Ángyi.

— Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy ismernek téged, Néne — mondta Magrat.

Néne söprűje megrándult a szélben.

— De nem ismernek! — kiáltotta. — Eddig még sosem láttak, értve?

Egy ideig nyugtalan némasággal röpültek.

Aztán Magrat, akinek Ogg Ángyi véleménye szerint gyermeteg tehetsége volt ahhoz, hogy veszélyes kérdéseket érintsen, megkérdezte: — Vajon helyesen cselekedtünk-e? Biztos vagyok benne, hogy egy jóképű királyfi dolga lett volna.

— Hah! — csattant föl Néne, aki elöl haladt. — És mi lett volna abban jó? Átvágatni az utat egy kis cserjésen a módja annak, hogy megállapítsd, a fickóból remek férj lesz, mi? Ez tündérkeresztanyai gondolkodás, az bizony! Szertemászkálni és boldog befejezést tukmálni az emberekre, akár akarják, akár nem, mi?

— Nincs semmi rossz a boldog befejezésben — jelentette ki Magrat hevesen.

— Nézd, a boldog befejezés remek, ha boldognak bizonyul — mondta Néne föltekintve az égboltra. — De nem teremtheted meg mások számára. Mintha az egyetlen út a boldog házassághoz az lenne, hogy levágod a fejük, amint kimondták a boldogító igent, érted? Nem teremthetsz boldogságot…

Mállotviksz Néne a távoli városra meredt.

— Az egyetlen, amit megtehetsz — közölte — az, hogy véget vetsz.

Egy erdei tisztáson megreggeliztek. Sült tököt. A törpekalácsot elővették szemrevételezés végett. Ám a törpekalács bámulatos étek, az bizony. Soha, senki sem éhezik meg, ha akad némi törpekalács, ami alól kihúzhatja magát. Csak rá kell nézz egy pillanatra és máris tucat számra jutnak eszedbe dolgok, amiket szívesebben ennél. Például a csizmád. Hegyeket. Nyers birkát. A saját lábad.

Aztán aludni próbáltak. Legalábbis Ángyi meg Magrat. De csak arra jutottak, hogy ébren fekszenek és hallgatják, ahogy Mállotviksz Néne a bajsza alatt mormol. Még sosem látták őt ennyire földúltnak.

Később Ángyi javasolta, hogy egy darabig gyalogoljanak. Szép idő van, mondta. Ez érdekes fajta erdő, mondta, rengeteg ismeretlen gyógynövénnyel, amelyekre ráférne egy kis megtekintés. Mindenki jobban fogja érezni magát egy sétától a napsütésben, mondta. Javítani fog a hangulatukon.

És valóban, az erdő szépséges volt. Nagyjából félórával később még Mállotviksz Néne is kész lett volna elismerni, hogy a rengeteg bizonyos vonatkozásban nem volt teljességgel külföldi és hitvány. Magrat hébe-hóba elcsatangolt az ösvényről virágot szedni. Ángyi még el is énekelt néhány strófát A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén-ből alig egy-két tessék-lássék tiltakozással a másik kettőtől.

Ám mégis, valami még mindig nem stimmelt. Ogg Ángyi és Magrat érezték, hogy van valami köztük és Mállotviksz Néne között, valamiféle mentális fal, valami fontos, szándékosan eltitkolva és kimondatlanul. A boszorkányok általában eltitkolnak néhány dolgot egymás elől, ha másért nem, azért, mert mindnyájan annyira kíváncsiak, hogy sosincs esélyük arra, hogy egyáltalán legyenek titkaik. Mindenesetre aggasztó volt.

Aztán befordultak egy sarkon egy óriási tölgyfákból álló ligetnél és összetalálkoztak a piros köpenyes kislánnyal.

A gyermek az ösvény közepén ugrándozott s egy nótát dalolt, amely egyszerűbb volt és sokkal erkölcsösebb, mint bármelyik Ogg Ángyi repertoárjában. Nem vette észre a boszorkányokat, míg csaknem beléjük ütközött. Megállt, aztán ártatlanul elmosolyodott.