Terry Pratchett - Vége a mesének

— Szervusztok, öreganyók! — mondta.

— Khm — mondta Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt.

— Mit csinálsz idekinn az erdőben teljesen egymagad, ifjú hölgy?

— Viszem ezt a kosár nyalánkságot a nagyimnak — válaszolta a kislány.

Néne fölegyenesedett, szemében távolbanéző tekintettel.

— Eszme — szólalt meg sürgetően Ogg Ángyi.

— Tudom. Tudom — felelte Néne.

Magrat lehajolt és bárgyú grimaszba rendezte arcát, amit általában olyan felnőttek alkalmaznak, akik szeretnének beszélni a gyermekek nyelvén és szikrányi esélyük sincs arra, hogy ez valaha sikerüljön nekik. — Ööö. Áruld el nekem, kisasszony… figyelmeztetett a mamád, hogy óvakodj a gonosz farkasoktól, amik esetleg a környéken ólálkodnak?

— Pontosan.

— És a nagyid… — tudakolta Ogg Ángyi. — Fogadok, hogy pillanatnyilag kissé ágyhoz kötött, igaz?

— Ezért viszem neki ezt a kosár nyalánkságot… — kezdte a gyermek.

— Gondoltam.

— Ismeritek a nagyim? — kérdezte a lányka.

— Iii-gen — felelte Mállotviksz Néne. — Bizonyos értelemben.

— Odaát Skundban megesett lánykoromban — mesélte Ogg Ángyi halkan. — Soha meg se találták a nagym…

— És hol van a nagyid kunyhója, kisleány? — tudakolta Mállotviksz Néne hangosan, kíméletlenül oldalba bökve Ángyit.

A kislány egy oldalcsapásra bökött.

— Te nem a gonosz boszorkány vagy, ugye? — érdeklődött.

Ogg Ángyi köhintett.

— Én? Nem. Mi a… mi… — fogott bele Néne.

— Tündérek vagyunk — segítette ki Magrat.

Mállotviksz Nénének leesett az álla. Ilyen magyarázat soha nem ötlött volna föl benne.

— Csak mert a mamám a gonosz boszorkánytól is intett — okolta meg a kislány. Szúrós pillantást vetett Magratra. — Miféle tündérek?

— Ööö. Virágtündérek? — próbálkozott Magrat. — Nézd, van egy varázspálcám…

— Melyikek?

— Mi?

— Melyik virágok?

— Ööö — habozott Magrat. — Hát. Én vagyok… Tulipán Tündér és az ott… — kerülte, hogy közvetlenül Nénére nézzen — …Százszorszép… Tündér… és ez itt…

— Sündisznó Tündér — vágott közbe Ogg Ángyi.

A természetfölötti pantheon ilyes kiegészítése kellő mérlegelésben részesült.

— Nem lehetsz Sündisznó Tündér — állította a gyermek némi gondolkodás után. — A sündisznó nem virág.

— Honnan tudod?

— Mert van tüskéje.

— A magyalnak is van. Meg a bogáncsnak.

— Ó!

— És nekem van varázspálcám — közölte Magrat. Csak ekkor kockáztatott meg egy pillantást Százszorszép Tündérre.

— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg Mállotviksz Néne. — Te csak szépen maradj itt Tulipán Tündérrel, azt hiszem, az volt, és mi elmegyünk és megbizonyosodunk arról, hogy a nagyid jól van. Rendben?

— Fogadok, hogy nem igazi varázspálca — vitatta a gyermek, aki fütyült Nénére és szembefordult Magrattal a gyermekek csalhatatlan képességével, mely rálel a gyönge szemre bármely láncban. — Fogadok, hogy nem képes átváltoztatni dolgokat dolgokká.

— Nos… — kezdte Magrat.

— Fogadok — folytatta a lányka -, fogadok, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót… mondjuk… egy tökké. Haha, bármibe fogadok, hogy nem tudod. Fogadok egy trillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót tökké.

— Látom, hogy ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással — vigyorgott Sündisznó Tündér. — Nem maradunk el sokáig.

Két söprű szállt alacsonyan az erdei ösvény fölött.

— Lehet esetleg véletlen egybeesés — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Nem az — válaszolta Néne. — A gyereken még piros köpeny is van!

— Nekem is volt piros köpenyem tizenöt éves koromban — hárított Ángyi.

— Igen, de a te nagymamád a szomszédban lakott. Nem kellett aggódj, hogy becserkész a lompos farkas, amikor meglátogattad — ragaszkodott igazához Néne.

— Eltekintve a vén Szarhazitól, az albérlőtől.

— Igen, de az csak véletlen egybeesés volt.

Kék füstcsík lebegett a fák között előttük. Valahonnan az egyik oldalról lezuhanó fa lármája csapott föl.

— Favágók! — kiáltott föl Ángyi. — Akkor minden rendben, ha vannak itt favágók! Az egyikük beront…

— Ezt csak a gyerekeknek mesélik — helyesbített Néne, miközben előreszáguldottak. — Különben is, semmi haszna belőle a nagymamának, nem igaz? Őt már fölfalták!

— Mindig utáltam ezt a mesét — jelentette ki Ángyi. — Soha senkit nem érdekel, mi történik a szegény, védtelen öregasszonyokkal.

Az ösvény váratlanul eltűnt egy irtás szélén. Fákkal körbezárva fölbukkant egy kusza konyhakert, ahol néhány siralmas növényszár küzdött a kevéske elérhető napfényért. A kert közepén állt aminek zsúpfedelű kunyhónak kellett lennie, mert senki sem rakna szénakazlat ilyen pocsékul.

Leszökkentek a söprűkről, hagyva, hogy azok állva lebegjenek a bokrok közt, és bedörömböltek a kunyhó ajtaján.

— Lehet, hogy elkéstünk — szólalt meg Ángyi. — A farkas talán…

Egy idő múlva annak tompa nesze hallatszott, amikor valaki végigcsoszog a padlón, s aztán résnyire nyílt az ajtó. Egy gyanakvó szem vált láthatóvá a sötétségből.

— Igen? — szólt egy vékony és reszkető hang valahonnan a szem alól.

— Kegyed a nagymama? — akarta tudni Mállotviksz Néne.

— Adószedők vagytok, kedveskéim?

— Nem, asszonyom, mi…

— …tündérek vagyunk — vágta rá Sündisznó Tündér sietve.

— Nem nyitok ajtót olyanoknak, akiket nem ismerek, kedveskéim — közölte a hang, majd kissé zsémbes hangnembe csapott át. — Különösen nem olyanoknak, akik sosem mossák el az edényt, még akkor sem, amikor kiteszek nekik egy tálka csaknem friss tejet!

— Szeretnénk néhány percig beszélni kegyeddel — mondta Százszorszép Tündér.

— Igen? Van bármiféle személyazonosságot igazoló irata, kedveském?

— Tudom, hogy a helyes nagymamát találtuk meg — szögezte le Sündisznó Tündér. — Látszik a családi hasonlatosság. Nagy füle van.

— Nézd, az nem ő , akinek nagy füle van — csattant föl Százszorszép Tündér. — A farkas lesz az, akinek nagy füle van. Pontosan ez a lényeg. Hát sosem figyelsz oda?

A nagymama érdeklődve figyelte őket. Miután egész életében hitt bennük, most látott először tündéreket, és ez élménynek tekinthető. Mállotviksz Néne észrevette a nénike zavart arckifejezését.

— Fogalmazzunk így, asszonyom — szólította meg zsarnokian ésszerű hangon. — Mennyire szeretné, ha elevenen fölfalná egy farkas?

— Nem hiszem, hogy szeretném, kedveském, nem bizony — válaszolta a rejtőző nagymama.

— Mi vagyunk az alternatíva — közölte Néne.

— Uramatyám. Biztos vagy benne?

— Tündéri becsületszavunkra — felelte Sündisznó Tündér.

— Hmm. Tényleg? Na jó. Bejöhettek. De csak semmi trükk! És el ne felejtsetek elmosogatni! Nincs nálatok egy fazék arany véletlenül?

— Azok a manók, nem igaz?

— Nem, a manók akik kutakban laknak. Koboldokra gondolt.

— Ne légy hülye! Azok azok, akik hidak alatt élnek.

— Azok a trollok. Mindenki tudja, hogy azok a trollok.

— Mindenesetre nem mi vagyunk.

— Ó! Sejthettem volna.

Magrat szerette azt hinni, hogy ért a gyerekek nyelvén és aggódott, hogy mégsem. Nem nagyon szerette őket és emiatt is nyugtalankodott. Ogg Ángyi szemlátomást jól elboldogult a gyerekekkel, váltakozva és találomra vagy édességet adva nekik vagy nyakon teremtve őket, míg Mállotviksz Néne az idő nagy részében oda se bagózott rájuk, ami szintén pont olyan jól látszott működni. Míg ellenben Magrat törődött. Ez nem tűnt igazságosnak.