Terry Pratchett - Vége a mesének

De ez nem volt semmiféle normális elme. Két tudata volt.

Néne néha elcsípte a vadászok gondolatait az erdőben, amikor estelente némán üldögélt s hagyta, hogy a tudata elkószáljon. Nagy ritkán ilyesminek érződtek, vagy legalábbis az ilyesmi halvány árnyékának. Nagy ritkán, amikor a vadász ölni készült, a véletlenszerű gondolaterecskék Összefolytak. De ez más volt. Ez az ellenkezője volt — töredezett és béna próbálkozások a gondolkozásra, leválva a ragadozó szándék fényesen csillogó nyílhegyéről. Ez ragadozó tudat volt, amely megkísérelt elmélkedni.

Nem csoda, hogy kezdett megőrülni.

Néne kinyitotta szemét.

Ogg Ángyi barátnője feje fölött tartotta a serpenyőt. A karja remegett.

— Nos — kérdezte -, ki van itt?

— Jól esne egy pohár víz — mormolta Néne. A természetes elővigyázatosság fölszínre emelkedett elméje fortyongásából. — Csak nem ebből a kútból, ha szabad kérnem.

Ángyiban kissé fölengedett a feszültség. Amikor egy boszorkány elkezd kutakodni valaki más elméjében, sosem tudhatod, ki érkezik majd vissza. De Mállotviksz Néne volt a legjobb. Lehet, hogy Magrat mindig próbálja meglelni önmagát, ám Néne még az ilyen keresés ötletét sem értette volna meg. Ha nem tudná megtalálni az utat vissza a saját fejébe, akkor nincs is oda ösvény.

— Ott az a tej a kunyhóban — ajánlotta Ángyi.

— Mondd csak, és milyen színe is volt annak?

— Hát… még mindig eléggé fehér.

— Oké.

Amikor Ogg Ángyi háta már biztonságosan felé fordult, Néne engedélyezett magának egy apró borzongást.

A farkasra meredt, azon töprengve, mit tehet érte. Egy normális farkas nem lépne be egy kunyhóba, még akkor sem, ha ki tudná nyitni az ajtót. A farkasok egyáltalán nem mennek emberek közelébe, kivéve, ha rengeteg van belőlük és szokatlanul kemény tél áll mögöttük. És azt nem azért teszik, mert nagyok és csúfak és gonoszak, hanem mert farkasok.

Ez a farkas ember próbált lenni.

Valószínűleg erre nincs orvosság.

— Itt a tejed — szólalt meg Ogg Ángyi.

Néne fölnyúlt és odanézés nélkül elvette.

— Valaki elültette azt a gondolatot ebben a farkasban, hogy ember — mondta. — Elhitették vele, hogy személy, aztán többet nem törődtek vele. Ez néhány évvel ezelőtt történt.

— Honnan tudod?

— Én… megszereztem az emlékeit — felelte Néne. Meg az ösztöneit is, gondolta. Tudta, hogy beletelik néhány napba, mire már nem fog arra vágyódni, hogy szánkókat kergessen a havon.

— Ó!

— Megrekedt két faj között. A fejében.

— Tudunk rajta segíteni? — tudakolta Ángyi.

Néne megrázta a fejét.

— Túl régóta tart. Mostanra szokássá lett. És éhezik. Nem mehet se erre, se arra. Nem viselkedhet farkasként és nem boldogul az emberléttel. És nem képes így továbbélni.

Most először Ángyi felé fordította az arcát. Ángyi hátralépett.

— Elképzelni se tudod, mit érez a szerencsétlen pára — közölte Néne. — Évek óta kóborol. Nem képes emberként viselkedni, de képtelen farkas módjára élni. Nem tudod elképzelni, micsoda érzés.

— Úgy vélem, talán igen — válaszolta Ángyi. — Az arckifejezésedből. Talán el tudom képzelni. Ki tenne ilyet bárkivel?

— Vannak sejtelmeim.

Körülnéztek.

Magrat közelgett a gyermekkel. Mellettük bandukolt az egyik favágó.

— Hah! — mondta Mállotviksz Néne. — Igen. Na persze. Mindig lennie kell… — köpte a szavakat — …egy boldog befejezésnek.

Egy mancs próbálta megragadni a bokáját.

Mállotviksz Néne lenézett a farkas ábrázatába.

— Kéérrrm — morogta a csikasz. — Egggy befejezééést? Mmost krrrögtön?

A boszorkány letérdelt és megfogta a mancsot.

— Biztos? — kérdezte.

— Igennn!

Újra fölállt, csupa tekintély, és odaintett a közeledő triónak.

— Mr. Favágó? — szólította. — Lenne egy feladat az ön számára…

A favágó sosem értette meg, miért hajtotta a farkas a fejét oly készségesen a tőkére.

Vagy hogy az öregasszony, az, amelyikben a düh úgy fortyongott, mint árpagyöngy a zubogó gulyásban, miért ragaszkodott utána ahhoz, hogy az állatot tisztességesen eltemessék, ahelyett, hogy megnyúzták volna és tetemét odahajították volna a bokrok közé. Ehhez körömszakadtáig ragaszkodott.

És ez lett a le-, illetve befejezése a nagy, csúnya farkasnak.

És most egy órával későbbre járt. Jó néhány favágó vándorolt el a kunyhóhoz, ahol úgy tűnt, rengeteg érdekes dolog történik éppen. A favágás nem olyan munka, ami rendes körülmények között sokat képes nyújtani szórakozásból.

Magrat a padlót súrolta, annyi mágikus segítséggel, amennyit egy vödör szappanos víz és egy súrolókefe képes megadni. Még Ogg Ángyi is, akinek kampányszerű érdeklődése a háziasszony büszke szerepe iránt teljesen elenyészett, amint legidősebb lánya elérte azt a kort, amikor kézbe vehette a porolót, a falakat tisztította. A vén nagyanyó, aki nem egészen követte az eseményeket, aggódva járt mindkettejük sarkában egy csésze tejjel. A pókokat, melyek nemzedékek óta örökölték a mennyezetet, finoman, de határozottan kitessékelték az ajtón.

És Mállotviksz Néne körbesétált a tisztáson a favágók vezetőjével, egy hordómellkasú fiatalemberrel, aki egyértelműen azt hitte, hogy jobban néz ki a szegecsekkel kivert bőr karkötőiben, mint, ami azt illeti, valójában.

— Már évek óta itt volt, nem igaz? — mondta. — Mindig a falvak szélén ólálkodott meg minden.

— És sose próbáltál beszélni vele? — kérdezte Néne.

— Beszélni vele? De hát farkas, nem igaz? Az ember nem beszélget farkasokkal. Az állatok nem tudnak beszélni.

— Hmm. Értem. És mi van az öregasszonnyal? Rengetegen vagytok ti, favágók. Beugrottatok, tudod, egyszer is meglátogatni őt?

— Huh? Ki van zárva!

— Miért?

A favágófőnök összeesküvői modorban hajolt közelebb.

— Hát, azt mondják, ő boszorkány, nem igaz?

— Tényleg? — szólt Néne. — Honnan tudod?

— Megvan nála annak összes jele, nem igaz’?

— S mik lennének azok a jelek?

A favágót kissé elfogta a szorongás.

— Hát… ő… ő teljesen egyedül él az erdőben, nem igaz?

— Igen?

— És… és… kampós az orra és mindig magában motyog.

— Igen…?

— És nincs egyetlen foga se, nem igaz?

— Uramatyám — mondta Néne. — Értem már, hogy nem akarjátok, hogy bármi közötök legyen a hozzá hasonlókhoz, ugye?

— Igaz — felelte megkönnyebbülten a favágó.

— Igen valószínű, hogy amint rátok pillant, rögvest átváltoztat titeket akármivé, ugye? — Néne fülébe dugta ujját és tűnődve megforgatta.

— A boszorkányok képesek erre, tudja.

— Fogadok, hogy képesek. Fogadok, hogy képesek — értett egyet Néne. — Igazán örülök, hogy itt vagytok ti, csupa nagy, erős legény. Tsk, tsk. Hmm. Vethetnék egy pillantást a bárdodra, fiatalember?

A férfi átnyújtotta a fejszéjét. Néne színpadiasan megroggyant, amikor megmarkolta annak nyelét. Még mindig akadtak farkasvérnyomok a pengén.

— Te jó ég, ez aztán hatalmas — jelentette ki. — És te jól forgatod ezt, gondolom.

— Megnyertem az ezüst övet két egymást követő évben az erdei versenyen — válaszolta büszkén a favágó.

— Két egymást követő évben? Két egymást követő évben? Uramatyám. Ez remek. Ez igazán pompás. És itt vagyok én, aki alig bírja fölemelni. — Néne fél kézzel markolta a fejszét és ügyetlenül meglendítette. A favágó hátraugrott, amikor a penge elsüvített az arca mellett és negyedhüvelyk mélyen egy fába temette magát.