Terry Pratchett - Vége a mesének

— Mi történt? — kérdezte. — Mi történt?

— Egy tanya zuhant a fejedre — válaszolta Magrat.

— Ó! Szóval egy olyasmi — mondta Ángyi tétován.

Néne megmarkolta a vállánál fogva.

— Gytha? Hány ujjam tartom föl? — tudakolta unszolóan.

— Miféle ujjak? Teljesen elsötétedett.

Magrat és Néne megragadták Ángyi kalapjának karimáját és félig lehúzták, félig lecsavarták a fejéről a kalapot. Ángyi pislogott rájuk.

— Ez a fűzfagally megerősítés — jelentette ki, ahogy a csúcsos kalap recsegve visszanyerte formáját, akár egy új életre kelő esernyő, és enyhén imbolygott. — Megállít egy pörölycsapást is, egy kalap a fűzfa megerősítéssel. Az a rengeteg tartóborda, tudjátok. Elosztja az erőt. Írni fogok Mr. Vernisszázsnak.

Magrat, megzavarodva, odanézett a házikóra.

— Csak úgy lepottyant az égből! — ámult.

— Lehetett egy nagy tornádó vagy ilyesmi valahol — világosította föl Ogg Ángyi. — Fölkapja, tudod, aztán a szél elül és akkor leesik. Fura dolgok történnek szélviharban. Emlékszel arra az óriási orkánra tavaly? Az egyik tyúkom négyszer rakta ugyanazt a tojást.

— Félrebeszél — állapította meg Magrat.

— Nem is, ez csak a szokásos csevegésem — helyesbített Ángyi.

Mállotviksz Néne bekukucskált az egyik szobába. — Gondolom, nem akad étel-ital ebben az épületben? — mondta.

— Megpróbálhattok a számba erőltetni egy kis pálinkát — javasolta sietve Ángyi.

Magrat föltekintett a lépcsőre.

— Helló — kiáltotta annak a fojtott hangján, aki azt akarja, hogy meghallják, de anélkül, hogy olyan modortalanságot követne el, mint hangjának fölemelése. — Van itt valaki?

Ángyi ezzel szemben a lépcső alá kémlelt. Csöves kushadó szőrcsomó volt az egyik sarokban. A boszorkány tarkójánál fogva kihúzta a macskát s kissé zavarodottan megveregette. Mr. Vernisszázs kalapszalonjának remekműve ellenére, a szúette padló dacára és tekintet nélkül az Oggok legendásan vastag koponyájára, határozottan úgy érezte, le lett sújtva és szokott virágos kedve némi honvággyal árnyalt kornyadozást szenvedett el. Odahaza az emberek nem vágnak téged fejbe egy tanyaházzal.

— Tudod, Csöves — jegyezte meg -, nem hiszem, hogy Lancréban vagyunk.

— Találtam egy kis lekvárt — kiáltotta Mállotviksz Néne a konyhából.

Ogg Ángyi fölvidításához nem kellett sok. — Remek — kiabált vissza. — Jól fog jönni a törpekalácshoz.

Magrat érkezett a szobába.

— Nem hinném, hogy el kellene vegyük mások ennivalóját — közölte. — Úgy értem, ez a hely nyilván tartozik valakihez.

— Ó! Szólt valaki, Gytha? — tudakolta Mállotviksz Néne hamiskásan.

Ángyi a szemét forgatta.

— Csupán azt mondtam, Ángyi — ismételte meg Magrat — hogy ez itt nem ami tulajdonunk.

— Azt mondja, a ház nem a mienk, Eszme — továbbította Ángyi.

— Mondd el bárkinek, aki tudni óhajtja, Gytha, hogy ez olyan, mint a hajótörésből kimentett dolgok használása — közölte Néne.

— Azt mondja, azé, aki megtalálja, Magrat — adta tovább Ángyi.

Valami elvillant az ablak előtt. Magrat odament és kikukucskált a mocskos üvegtáblán keresztül.

— Ez fura. Egy csomó törpe táncolja körbe a házat — jelentette.

— Ó, tényleg? — szólt Ángyi és kinyitott egy szekrényt.

Néne megmerevedett. — És ők… azaz légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy énekelnek-e — kérte Ángyit.

— Énekelnek, Magrat?

— Hallok valamit — felelte Magrat. — Úgy hangzik, „Dingdong, dingdong”.

— Az törpenóta, nem más — bólogatott Ángyi. — A törpék az egyetlen nép, amely képes egy teljes napig elhúzni egy hejhót.

— Nagyon boldognak látszanak tőle — állította Magrat kissé kételkedve.

— Alighanem az ő tanyaházuk és örülnek, hogy visszakapták.

Dörömbölés hallatszott a hátsó ajtó felől. Magrat kinyitotta. Élénk színekbe öltözött és szégyenkező törpék tömege lépett sietve hátra, s aztán fölbámult rá.

— Ööö — mondta az, amelyik láthatólag a vezérük volt. — Meg… meghalt a vén banya?

— Melyik vén banya? — firtatta Magrat.

A törpe egy ideig eltátott szájjal meredt rá. Majd megfordult és suttogva konzíliumot tartott kollégáival. Aztán visszafordult.

— Hány vén banyája van naccsádnak?

— Kettőből lehet választani — válaszolta Magrat. Nem volt túl jó kedvében s ezért nem érezte indíttatva magát arra, hogy a szükségesnél jobban elősegítse a társalgást. Rá nem jellemző komiszsággal fűzte hozzá: — Ingyen vihetitek bármelyiket.

— Ó! — A törpe fontolóra vette ezt. — Hát, melyik vén boszorkányra esett rá a ház?

— Ángyi? Nem, nem halt meg. Csak kissé elkábult. De azért köszönjük az érdeklődést — felelte Magrat. — Nagyon kedves tőletek.

Úgy tűnt, ez zavarba hozza a törpéket. Összedugták a fejük. Hosszas sotto voce vitatkozás következett.

Aztán a törpevezér visszafordult Magrathoz. Levette a sisakját és idegesen forgatta körbe-körbe a kezében.

— Ööö — mondta. — Megkaphatjuk a csizmáját?

— Mi?

— A csizmáját? — pirult el a törpe. — Megkaphatjuk, kérem szépen?

— Minek kell nektek a csizmája?

A törpe üres tekintettel meredt Magratra. Aztán megfordult s megint összedugta a fejét kollégáival. Majd ismét szembefordult Magrattal.

— Csak van nekünk ez az… érzésünk… hogy muszáj megkapjuk a csizmáját — motyogta.

Aztán csak állt és pislogott.

— Hát, megyek és megkérdezem — közölte Magrat. — De nem hiszem, hogy igent fog mondani.

Amikor épp becsukta volna az ajtót, a törpe újfent megpörgette a sisakját.

— Ugye, a csizma rubinvörös? — kérdezte.

— Nos, vörösnek vörös — jelentette ki Magrat. — A vörös jó lesz?

— Vörösnek kell lennie. — Az összes többi törpe is rábólintott. — Akkor nem jó, ha nem vörös.

Magrat kifejezéstelen tekintetet vetett rá és becsukta az ajtót.

— Ángyi — szólalt meg vontatottan, amikor visszaért a konyhába. — Odakint van néhány törpe, akik a csizmád akarják.

Ángyi fölnézett. Talált egy száraz veknit az egyik szekrényben és buzgón rágott. Döbbenetes, mit meg nem eszel, ha az alternatíva törpekalács.

— Minek kell nekik? — tudakolta.

— Nem mondták. Csak azt állították, van egy olyan érzésük, hogy kell nekik a csizmád.

— Ez szerintem roppant gyanúsan hangzik — vélekedett Néne.

— A vén Razo Wistley odaát Zsomborséden rettentően odavolt a lábbelikér’ — jegyezte meg Ángyi letéve a kenyérvágó kést. — Különösen a fekete, gombos, magas szárú cipőkért. Gyűjtötte őket. Ha meglátott téged arra járni egy pár új cipellőben, kénytelen volt lepihenni.

— Szerintem az kissé túl kiagyalt a törpéknek — állította Néne.

— Talán inni akarnak belőle — folytatta Ángyi.

— Hogy érted azt, hogy inni akarnak belőle? — kérdezte Magrat.

— Á, hát ezt szokás külrészeken csinálni — válaszolta Ángyi. — Pezsgőt isznak a hölgyek topánkájából.

Mindnyájan lenéztek Ángyi csizmájára.

Még maga Ángyi sem tudta elképzelni, hogy bárki inni akarhasson belőle, vagy hogy mit tenne az illető azután.

— Nahát! Az még Razo Wistley-nél is affektáltabb — tűnődött el Néne.

— Némileg zavarodottnak tűntek ezzel kapcsolatban — jegyezte meg Magrat.