Terry Pratchett - Vége a mesének

— Naná, hogy azok. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az embereknek olyan érzése támad, hogy menniük kell lehúzni egy tisztességes boszorkány csizmáját! Ez úgy hangzik, mint egy újabb elszabadultan ficánkoló mese. Szerintem — vélte Néne — el kellene beszélgetnünk ezekkel a törpékkel.

Kimasírozott a folyosóra és kinyitotta az ajtót.

— Igen? — kérdezte.

A törpék elhátráltak a láttán. Rengeteg sugdolózás meg könyökkel böködés meg elmormolt, „Nem, te ” és „ Legutóbb én kérdeztem meg” természetű megjegyzés következett. Végül előrelöktek egy törpét. Lehet, hogy ő volt a szószóló korábban is. Nem könnyű ezt megállapítani a törpék esetében.

— Őöő — mondta. — Ööö. Csizma?

— Minek? — firtatta Néne.

A törpe megvakarta a fejét. — Itt süllyedjek el, ha tudom — felelte. — Mi magunk is töprengtünk már rajta, ami azt illeti. Épp befejeztük a műszakot a szénbányában fél órával ezelőtt, amikor láttuk, hogy a tanyaház landol a… a boszorkányon és… hát…

— Csak egyszerűen tudtátok, hogy ide kell rohannotok és el kell lopjátok a csizmáját? — kérdezte Néne.

A törpe arca megkönnyebbült vigyorba húzódott.

— Pontosan! — rikkantotta. — És énekelnünk kell a Dingdong nótát. Csak a banyának szét kellett volna lapulnia. Zokon ne vegye, kérem! — tette hozzá sietve.

— A fűzfa megerősítés volt az — szólt egy hang Néne háta mögött. — Megéri a súlyát aranyban.

Néne egy darabig csak bámult maga elé, majd elmosolyodott.

— Azt hiszem, nektek, legényeknek, be kéne jönnötök — javasolta. — Lenne néhány kérdésem hozzátok.

A törpék nagyon tétovának tűntek.

— Hümm — mondta a törpeszóvivő.

— Nyugtalanít a bemenetel olyan házba, amiben boszorkányok vannak? — kérdezte Mállotviksz Néne.

A törpeszóvivő bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Ogg Ángyi összenéztek Néne háta mögött. Valami egész biztosan nem stimmel itt. A hegyekben a törpék egyáltalán nem féltek a boszorkányoktól. Inkább az volt a gond, miként akadályozd meg, hogy fölássák a padlód.

— Egy ideje már lejöttetek a hegyekből, gondolom — szólt Néne.

— Nagyon ígéretes szénréteg van itt lenn — motyogta a törpeszóvivő kalapját gyűrögetve.

— Fogadok, hogy akkor már jó ideje nem jutottatok igazi törpekalácshoz — jelentette ki Néne.

A törpeszóvivő szeme könnybe lábadt.

— A legfinomabb kövön őrölt fövenyből sütve, pont mint amilyenen anya szokott volt föl s alá ugrálni — folytatta Néne.

Afféle kollektív sóhaj szakadt föl a törpékből.

— Idelenn egyszerűen nem lehet hozzájutni — felelte a törpeszóvivő, persze a talajnak. — A víz miatt vagy valami más miatt. Alig néhány év után már darabokra hullik.

— Ezek lisztet tesznek bele — panaszolta mögötte valaki keserűen.

— Rosszabb annál. Odaát Génuában a pék aszalt gyümölcsöt tesz bele — tódította egy másik törpe.

— Na, akkor — szólalt meg Néne kezét dörzsölgetve -, lehet, hogy ebben tudok nektek segíteni. Nem kizárt, hogy akad nálam némi törpekalács, amit nélkülözni tudok.

— Ugyan! Nem lehet igazi törpekalács — tiltakozott a törpék szóvivője rosszkedvűen. — Az igazi törpekalácsot bele kell ejteni a folyóba, és megszárítani, és ráülni, és otthagyni, és mindennap ránézni és újra eltenni. Idelenn lehetetlenség hozzájutni.

— Lehet, hogy ma — vélte Mállotviksz Néne — mázlitok van.

— Őszintén szólva — közölte Ogg Ángyi -, azt hiszem, a macska is lepisilte egy részét.

A törpeszóvivő csillogó szemmel nézett föl.

— Azt a mindenit!

Kedves Jászón et mindenki!

Micsa egy élet, mindenfelé történik, beszélő farkasok meg alvó nők kastélyokba, lesz egy-két sztori, amit majd elmesélek nektek, amikor hazamentem, nem vitás. Valamint, szóba ne hozátok nekem a tanyaházakat, erről jut eszembe, külgyetek valakit Mr. Vernisszázshoz odaát Gerezdneken és agyátok át neki Mrs. Ogg üdvözletét és hogy micsoda remek kalapot készít, ezentúl mondhatya, hogy „Termék Ogg Ángyi Teljes Elismerésével”, 100%-ban megállít minden ismert tanyaházat, továbbá, ha írsz egyeseknek arról, hogy milyen jók is a készítményeik, néha ingyen kapsz belőlük, lehet, hogy lesz egy új kalap ebből számomra, szóval lássatok hozá nyomba.

Lilith kilépett tükrökkel teli terméből. Önmaga árnyszerű képmásai húzódtak uszályként mögötte, halványulóban.

A boszorkányoknak össze kellene zúzódniuk, amikor egy tanyaház esik rájuk. Lilith ezt biztosan tudta. Teljesen szétlapulnak, kivéve a kilógó csizmákat.

Néha reményét vesztette. Egyes emberek egyszerűen nem képesek rendesen eljátszani a szerepük.

Eltűnődött, vajon létezik-e olyasmi, mint a tündérkeresztanya ellentéte. A legtöbb dolognak elvégre van fordítottja. Ha létezik, az illető nem rossz tündérkeresztanya lenne, mert az csupán a jó tündérkeresztanya más nézőpontból.

Az ellenkezője olyasvalaki lenne, aki méreg a meséknek és, gondolta Lily, a lehető leggonoszabb teremtés a világon.

Nos, itt Génuában van egy mese, amit senki sem állíthat meg. Ennek a mesének van bőven hajtóereje. Próbáld megállítani és magába szív, a cselekménye részévé tesz. Neki magának a kisujját se kell mozdítania. A mese szépen elintéz mindent. És neki megvan az a vigasztaló tudása, hogy nem veszíthet. Elvégre, ő a jó tündérkeresztanya.

Lilith elsétált a csipkés oromzat mellett, le a lépcsőn a saját szobájába, ahol a két nővér várt rá. Remekül csinálták a várakozást. Órákig képesek ülni pislogás nélkül.

A Duc még egy szobában sem volt hajlandó tartózkodni velük.

A nővérek feje felé fordult, amikor belépett.

Sosem adott nekik hangot. Nem volt rá szükség. Elég az, hogy gyönyörűek és meg lehet értetni velük a dolgokat.

— Most kell elmennetek a házba! — parancsolta Lilith. — És ez nagyon fontos. Hallgassatok ide! Néhányan meg fogják látogatni Pipőkét a holnapi nap. Nem szabad megakadályoznotok őket ebben, értitek?

A nővérek az ajkát lesték. Mindig mindent figyeltek, ami mozgott.

— Szükségünk van rájuk a meséhez. Nem fog rendesen megtörténni, hacsak ők meg nem próbálják megállítani. És utána… esetleg adok nektek hangot. Annak örülnétek, nem igaz?

A nővérek egymásra pillantottak, aztán Lilith-re. Végül pedig a kalickára a szoba sarkában.

Lilith elmosolyodott, benyúlt és kihúzott két fehér egeret.

— A legfiatalabb boszorkány talán pont a ti esetetek — mondta. — Majd meglátom, mit tehetek vele. És most… nyissátok ki…

A söprűk libegtek a délutáni levegőben.

Most az egyszer, a boszorkányok nem civakodtak.

A törpék az otthon ízét jelentették. Bárki lelkének jót tett volna, ha látja, ahogy csak ülnek és bámulják a törpekalácsot, mintha fölfalnák a szemükkel, ami mellesleg a legjobb módja a törpekalács elfogyasztásának. Bármi volt is az, ami rubinvörös csizmák keresésére sarkallta őket, úgy tűnt, elenyészett a törpekalács kézzelfogható hatására. Ahogy Néne leszögezte, jó sokáig keresgélhetsz, mielőtt a törpekalácsnál valóságosabbat találsz.

Aztán ment és négyszemközt elbeszélgetett a vezértörpével.

Nem volt hajlandó elárulni a többieknek, hogy az mit mondott neki, és a másik két boszorkány nem érzett elegendő bátorságot a kérdezősködéshez. És most egy kicsivel előttük röpült. Hébe-hóba ilyesmiket mormolt, hogy „Keresztanyák!” meg „Gyakorlás!”.