Terry Pratchett - Vége a mesének

— Hotel Nova Kancia — ismételte meg. — Azt jelenti külhoniul, hogy „új, ööö Kancia” — tette hozzá segítőkészen.

— Megteszi — szögezte le Néne.

Belökte az ajtót. Kerek, vörös képű férfi nézett föl a pult mögül. Új volt a szakmában és roppant ideges; az állást utoljára betöltő illető ugyanis eltűnt, nem lévén eléggé gömbölyű és pirospozsgás.

Néne nem vesztegette az időt.

— Látod ezt a kalapot? — akarta tudni. — Látod ezt a söprűt?

A férfi róla a söprűre vetette pillantását, majd vissza rá.

— Igen? — szólt. — És ez mit jelentsen?

— Azt jelenti, hogy három szoba kell nekünk éjszakára — felelte Néne, önelégülten tekintve a másik kettőre.

— Kolbásszal — egészítette ki Ángyi.

— És egy vegetárius adaggal — jegyezte meg Magrat.

A férfi szemügyre vette mindhármukat. Aztán odament az ajtóhoz.

— Látják ezt az ajtót? Látják ezt a feliratot? — kérdezte.

— Nem törődünk a feliratokkal — válaszolta Néne.

— Hát akkor — mondta a férfi -, föladom. Valójában mit jelent a csúcsos kalap meg a söprű?

— Azt jelenti, hogy boszorkány vagyok — tudatta Néne.

A férfi félrehajtotta a fejét.

— Igen? És az egy másik szó a hülye vénasszonyra?

Kedves Jászón meg mindenki, írta Ogg Ángyi. Tuttátok, hogy itt nem hallottak boszorkányokról, ennyire elmaradottak a népek a külrészeken. Egy férfi pimaszkodott Eszmével és ő Dühbe gurult volna ezért jómagam és Magrat és én megragattuk és kivonszoltuk, mert ha valakivel elhiheted, hogy át lett változtatva valamivé, abból mindig baj származik, emléxel, mit történt legutóbb, ami után mened kellett kiásni egy tavat Mr. Wilkinsnek, hogy legyen mibe élnie…

Sikerült találniuk egy szabad asztalt egy vendéglőben, ami zsúfolásig tele volt az összes faj egyes tagjaival. A lármát csak túlordítani lehetett és füst gomolygott a levegőben.

— Légy szíves, hagyd abba a firkálást, Gytha Ogg! Az idegeimre megy — csattant föl Néne.

— Muszáj, hogy legyenek nekik boszorkányaik erre — jelentette ki Magrat. — Mindenhol vannak boszorkányok. Külföldön is kell lennie boszorkányoknak. Az ember mindenütt talál boszorkányokat.

— Mint csótányt — fűzte hozzá vidáman Ogg Ángyi.

— Hagynotok kellett volna, hogy elhitessem az ipsével, hogy béka — motyogta Néne.

— Azt nem teheted, Eszme! Nem mászkálhatsz szerteszét elhitetve a népekkel, hogy ők izék, csak mert pimaszok és nem tudják, hogy ki vagy — jegyezte meg Gytha. — Máskülönben idáig lennénk ugrándozó emberekkel.

A rengeteg fenyegetőzés dacára Mállotviksz Néne soha senkit nem változtatott békává. Ugyanis úgy vélte, hogy van egy formailag kevésbé kegyetlen, viszont olcsóbb és sokkal kielégítőbb módja a dolognak. Meghagyhatod őket embernek és arra készteted őket, hogy azt higgyék, békák, ami egyben rengeteg ártatlan szórakozást nyújt az arrajáróknak.

— Én mindig sajnáltam Mr. Wilkinst — mondta Magrat, mélabúsan meredve az asztallapra. — Olyan szomorú volt látni, ahogy próbálja elkapni a legyeket a nyelvével.

— Nem lett volna szabad azt mondania, amit mondott — szögezte le Néne.

— Mi, hogy te vén, basáskodó minden lében kanál vagy? — tudakolta ártatlanul Ángyi.

— Nem bánom a kritikát — állította Néne. — Ismertek engem. Senki sem mondhatja, hogy olyasvalaki vagyok, aki megsértődik a kritikától…

— Legalábbis nem kétszer — vetette közbe Ángyi. — Nem anélkül, hogy fölkapnád a vizet.

— Csak arról van szó, hogy ki nem állhatom a méltánytalanságot — folytatta Néne. — És hagyd abba a vigyorgást! Különben se értem, minek csaptok akkora hűhót ekörül. Két nap alatt elmúlik.

— Mrs. Wilkins azt mondja, a férje még mindig sokat jár úszni — világosította föl Magrat. — Egy egész új érdeklődés ébredt benne, azt mondja a felesége.

— Talán a városban másféle boszorkányok élnek — folytatta aztán reménytelenül. — Talán ők másféle ruházatot viselnek.

— Csak egyetlen fajta boszorkány létezik — deklarálta Néne. — És az mi vagyunk.

Körbenézett a szobában. Na persze, gondolta, ha valaki kirekeszti a boszorkányokat, az emberek nem is tudhatnak róluk. Valaki, aki nem akarja, hogy bárki más beavatkozhasson itt. De minket beengedett…

— Ó, de hát legalább szárazon vagyunk — említette Ángyi. Egy vendég, aki mögötte állt a tömegben, hátravetette fejét és nevetett és a söre kiömlött Ángyi hátára, aki erre motyogott valamit a bajsza alatt.

Magrat látta, hogy a férfi lenéz, hogy ismét kortyoljon egyet söréből és elkerekedett szemmel bámul a korsójába. Aztán elejtette és kiverekedte magát a teremből, a torkát szorongatva.

— Mit csináltál az italával? — tudakolta.

— Még nem vagy elég idős ahhoz, hogy megmondjam — felelte Ángyi.

Otthon, ha egy boszorkány szeretett volna magának egy asztalt… egyszerűen lett neki. A csúcsos kalap látványa általában elég volt. Az emberek udvarias távolságot tartottak, s néha fizettek neki egy italt. Még Magrat is részesült tiszteletben, nem azért, mert bárki különösebben csodálta őt, hanem mert megbántani egy boszorkányt az összes boszorkány megsértése, és senki sem akarta, hogy Mállotviksz Néne megjelenjen nála elmagyarázni ezt neki. Itt viszont úgy lökdösték őket, mintha közönséges emberek lennének. Csak Ogg Ángyi figyelmeztető keze Mállotviksz Néne karján mentett meg egy tucat joviális iszogatót a nem természetes kétéltűléttől és még Ángyi általában igen rugalmas vérmérséklete is kezdett berezegni. Mindig büszke volt arra, hogy olyan közönséges, mint a háziegér, de van ilyen hétköznapiság meg amolyan. Olyan ez, mint a Hogyhíjják Királyfi a dajkamesében, aki szeretett bóklászni a királyságában közembernek öltözve; Ángyi jó szimattal mindig is gyanította, hogy a kis perverz bebiztosította, hogy az emberek előre tudják, kicsoda is ő, arra az esetre, ha valaki megpróbálni túlságosan közvetlen lenni vele. Olyan ez, mint besározódni. Besározódni, amikor tudod, hogy kellemes, forró fürdőnek nézel elébe, jó mulatság; besározódni, amikor nem vár rád egyéb még több sárnál, egyáltalán nem jó móka. Elhatározásra jutott.

— Hé, miért nem iszunk valamit? — kérdezte Ogg Ángyi derűsen. — Mindnyájan jobban éreznénk magunk egy italtól.

— Na nem! — tiltakozott Néne. — Utoljára jól fölültettél azzal a gyógyfüves itallal. Biztos vagyok benne, hogy volt benne alkohol. Határozottan kissé kapatosnak éreztem magam a hatodik pohár után. Nem fogok többé semmilyen külföldi löttyöt inni.

— Muszáj innod valamit — csillapította Magrat. — Különben is, szomjas vagyok. — Tétován a zsúfolt bárpult felé tekintett. — Talán készítenek gyümölcskelyhet vagy ilyesmit.

— Tuti — vágta rá Ogg Ángyi. Fölállt, a bárpultra pillantott, majd alattomban kihúzott egy kalaptűt a kalapjából. — Egy másodperc és itt vagyok.

A másik kettő ott maradt saját, személyes borongásában. Néne mereven bámult maga elé.

— Tényleg nem kellene annyira kiakadnod, csak mert az emberek nem adnak semmi tiszteletet — jegyezte meg Magrat, enyhítő olajat öntve a belső tűztengerre. — Nekem szinte soha nem adnak semmiféle tiszteletet. Ez igazán nem gond.

— Ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid — felelte Néne kimérten.

— Ó, nem is tudom. Mindig sikerült elboldogulnom — közölte Magrat.