Terry Pratchett - Vége a mesének

De még Magrat is, akinek nem volt túl sok tapasztalata, képes volt érezni Génuát mostanra, ahogy a barométer is érzékelni a légnyomást. Génuában életre kelnek a mesék. Génuában valaki nekiállt, hogy megvalósítsa az álmokat.

Emlékszel egyik-másik álmodra?

Génua a gazdagsága forrásául szolgáló Vieux-folyó torkolatában fészkelt. És Génua ugyancsak jómódú volt. Génua uralta a folyó deltáját és megadóztatta a forgalmat rajta, méghozzá úgy, hogy ezt nem lehetett kalózkodásnak nevezni, mert a városi kormányzat tette, ennélfogva virágzó gazdaság és tökéletesen rendben van. És a deltavidék mocsarai és tavai szolgáltatták a csúszómászó, úszó és repülő hozzávalóit egy olyan szakácsművészetnek, amely világhírű lett volna, ha, mint már korábban utaltunk erre, az emberek sokat utaztak volna.

Génua vagyonos volt, lusta, nem fenyegette semmi, és valaha meglehetősen sok időt töltött belebonyolódva abba a különleges fajta városi politizálásba, ami oly magától értetődően alakul ki egyes városállamokban. Például, valaha megengedhette magának az Orgyilkosok Céhének Ankh-Morporkon kívüli legnagyobb fiókrészlegét, s annak tagjai annyira eloglaltak voltak, hogy az embernek néha hónapokig kellett várnia. [10] Míg ellenben Ankh-Morporkban az üzlet gyakran ment oly rosszul, hogy egyesek a Céh vállalkozó szelleműbb tagjai közül hirdetéseket helyeztek el a boltok kirakatában ilyen alkut kínálva „Két leszúrás megrendelése esetén egy mérgezést ajándékba adunk!”.

Ám az Orgyilkosok már évekkel ezelőtt távoztak. Bizonyos dolgoktól még a sakáloknak is fölfordul a gyomra.

A város döbbenetet keltett. Némi távolságból bonyolult fehér kristálynak látszott, mely a mocsár zöldjei és barnái közül nő ki.

Közelebbről fölbomlott, először is kisebb épületek külső gyűrűjére, aztán nagy, imponáló, fehér házak belső gyűrűjére és végül, a legislegközepén, egy palotára. Ami magas volt és szépséges és soktornyú, akár egy játékkastély vagy valamiféle cukrászati extravagancia. Láthatólag minden egyes karcsú tornyot arra terveztek, hogy királykisasszony raboskodhassék benne.

Magrat megborzongott. De aztán eszébe jutott a varázspálca. Egy keresztanyának kötelességei vannak.

— Egy másik Fekete Aliss-féle mesére emlékeztet engem — jelentette ki Mállotviksz Néne. — Emlékszem, amikor bezárta azt a hosszú copfos lányt egy pont olyan toronyba, mint amilyenek azok. Azt a Csiling-Csalang Amadét vagy kicsodát.

— De a lány kiszabadult — mondta Magrat.

— Igen, jót tesz az embernek, ha kienged. Vagy legalább kiengedi a haját — vélte Ángyi.

— Huh! Rurális regék! — fanyalgott Néne.

Közelebb húzódtak a városfalhoz. Aztán Magrat megszólalt: — Őrök állnak a kapuban. Átröpülünk fölöttük?

Néne összehúzott szemmel meredt a legmagasabb toronyra. — Nem — felelte. — Landolunk és besétálunk. Azér’, hogy ne nyugtalanítsuk a népeket.

— Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák mögött — mutatott rá Magrat.

Néne kísérleti jelleggel föl s alá lépdelt. A csizmája vizes vádaskodással csikorogott és bugyborékolt.

— Nézd, mondtam már, hogy sajnálom — mondta Magrat. — Csak annyira laposnak látszott!

— Ahogy a víz általában — jegyezte meg Ángyi egy fatuskón ülve és kicsavarva a ruháját.

— De még ti sem tudtátok megállapítani, hogy víz — védekezett Magrat. — Annyira… annyira füvesnek látszik azzal a rengeteg rajta lebegő vízi növénnyel meg izével.

— Nekem úgy tűnik, hogy errefelé a föld meg a víz nem képesek eldönteni melyikük melyik — vélekedett Ángyi. Körbenézett a miazmás tájon.

Fák nőttek ki a lápból. Cikcakkos, idegen kinézetük volt és úgy látszott, már növés közben rothadnak. Ahol a víz látható volt, ott tintaként feketéllett. Szórványosan néhány buborék böffent föl a felszínre, mint a babvacsora kísértetei a fürdőkádban. És valahol arrébb, a távolban hömpölygött a folyó, már ha lehetséges biztosnak lenni ilyesmiben ezen a tömény vízből meg olyan talajból álló vidéken, ami imbolyog, amint ráteszed a lábad.

Ángyi pislogott.

— Ez fura — jelentette ki.

— Mi? — kérdezte Néne.

— Egy pillanatig azt hittem, hogy láttam… valamit elszaladni… — motyogta Ángyi. — Ott, arra. A fák közt.

— Akkor annak kacsának kellett lennie, egy ilyen helyen.

— Nagyobb volt egy kacsánál — közölte Ángyi. — Az a fura, hogy egy kicsit úgy nézett ki, mint egy ház.

— Ó, persze, szaladt s közben füst gomolygott a kéményéből, föltételezem — gúnyolódott Néne megsemmisítően.

Ángyi földerült. — Te is láttad?

Néne a szemét forgatta.

— Gyerünk! — javasolta. — Menjünk ki az útra!

— Ööö — szólalt meg Magrat. — Hogyan?

Ránéztek a névleges talajra többé-kevésbé száraz menedékük és az út között. Az sárgás külalakkal rendelkezett. Úszó ágak és gyanúsan zöld fűcsomók is akadtak ott. Ángyi letört egy ágat a kidőlt fáról, amin ült, és néhány öllel arrébb dobta. Nedvesen csapódott be és olyan zajjal süllyedt el, mint amikor valaki megpróbálja kiszürcsölni a turmix utolsó csöppjeit.

— Természetesen átröpülünk fölötte — válaszolt Ángyi.

— Ti ketten megtehetitek — mondta Néne. — De itt nincs hely futni és beindítani az enyémet.

A végén Magrat szállította át őt a saját söprűjén, míg Ángyi alkotta a hátvédet Néne kiszámíthatatlan tragacsát maga után vontatva.

— Csak remélni tudom, hogy nem látott meg minket senki — jegyezte meg Néne, amikor eljutottak az út viszonylagos biztonságába.

Más utak is csatlakoztak a mocsári ösvényhez, amikor közelebb értek a városhoz. Ezek zsúfoltak voltak és a kapunál hosszú sor várakozott.

Talajszintről a város még imponálóbbnak látszott. A mocsár gőzölgésével szemben úgy ragyogott, akár egy csiszolt drágakő. Tarka zászlók libegtek a falak fölött.

— Nagyon vidámnak tűnik — vélte Ángyi.

— Roppant tiszta — tódította Magrat.

— Csak kívülről látszik annak — mondta Néne, aki már járt előzőleg városban. — Higgyétek el nekem, hogy amikor bemegy az ember, csupa koldus lesz meg lárma meg csatornák teli nem is tudom mivel!

— Elég sok embert elküldenek — vette észre Ángyi.

— Azt mondták a hajón, hogy tömérdek ember jön ide Zsíros Ebédidőre — magyarázta Néne. — Alkalmasint számos olyan ember is, aki nem a megfelelő fajta.

Fél tucat őr figyelte őket, amint közeledtek.

— Nagyon okos dolog, hogy elzavarják őket — jelentette ki Néne. — Ezt már szeretem látni. Nem úgy, mint otthon.

Egész Lancréban mindössze hat páncéling akadt, amelyeket az „egy-méret-nem-egészen-passzol-mindenkire” elv alapján készítettek. Madzag- és drótdarabkákat kellett használni, hogy bevegyék a bőségük, mivel Lancréban a palotaőr szerepét általában olyan polgárok látták el, akiknek abban a pillanatban nem akadt túl sok teendője.

Ezek az őrök mind hat láb magasak voltak, és még Néne is el kellett ismerje, hogy igen imponálóan festettek vidám vörös-kék egyenruhájukban. Az egyetlen másik igazi városi őrség, amit valaha látott, az az ankh-morporki volt. Az ankh-morporki városi őrség látványától eltűnődnek a gondolkodó emberek, vajon támadhat-e rájuk olyan, aki ezeknél rosszabb. Azok az őrök semmiképp sem nevezhetőek látványosságnak.