Terry Pratchett - Vége a mesének

— Mit szólnátok egy szép kis…

Magrat megtette a döntő lépést, annak kétségbeesett bátorságával, aki a mögötte égő híd fényében táncol.

— Hát — mondta -, nekem úgy tűnik…

— Igen? — szólt Néne.

— Nekem úgy tűnik — vágott bele ismét Magrat -, hogy az egyetlen varázslat, amit csinálunk, csupa… hát, kobakológia. Nem olyasmi, amit bárki más mágiának nevezne. Ez csak az emberek fixírozása meg becsapása. A hiszékenységük kihasználása. Ez nem az, amire számítottam, amikor én belevágtam a boszorkánnyá válásba…

— És ki állítja — tudakolta Mállotviksz Néne kimérten és célzatosan -, hogy mostanra boszorkánnyá váltál?

— Nahát, a szél kezd föltámadni, talán jobb lenne… — vágott közbe Ogg Ángyi.

— Mit mondtál? — firtatta Magrat.

Ogg Ángyi kezével eltakarta a szemét. Megkérni valakit, hogy ismételje meg azt a kifejezést, amit nem csak nagyon is tisztán hallottál, hanem mértéktelenül föl is dühített, nagyjából a Defcon II-nek [9] A DEFCON-skála az Amerikai Egyesült Államok katonaságának harci készenlétét jelzi. Az ötös a normál készültség, az egyes jelenti azt, hogy a hadsereg támadásra kész. A kettes az az állapot, ami még épp a háborús készültségi fok alatt van, ilyen volt érvényben például a kubai válság idején. (A ford. megjegyzése) felel meg a veszekedés szótárában.

— Azt hittem volna, hogy elég világosan beszéltem — jelentette ki Néne. — Nagyon meglep, hogy a beszédem nem volt elég világos. Szerintem elég világos volt.

— Az idő kissé szelesnek tűnik, szóval mi miért nem…?

— Hát, én már csak úgy vélem, hogy elég önelégült és összeférhetetlen és goromba tudok lenni ahhoz, hogy boszorkány lehessek — válaszolta Magrat. — Ez minden, ami kell hozzá, nem igaz?

— Goromba? Én?

— Kedveled az olyanokat, akik segítségre szorulnak, mert amikor segítség kell nekik, gyöngék, és attól, hogy segítesz rajtuk, erősnek érzed magad! Ugyan, miféle kárt okozna egy kis varázslás?

— De hát soha nem marad abba egy kicsinél, te szamár lány!

Magrat elhátrált, az arca vöröslött. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy vékony kötetet, amit fegyverként meglengetett.

— Lehet, hogy szamár vagyok — lihegte -, de legalább megpróbálok megtanulni dolgokat! Tudod, hogy mik azok a dolgok, amikre az ember mágiát használhat? Nem csak szemfényvesztést meg zsarnokoskodást! Vannak emberek ebben a könyvben, akik képesek… képesek… izzó parázson járni és tűzbe dugni a kezük anélkül, hogy megégnének!

— Olcsó trükk! — felelte Néne.

— Tényleg képesek!

— Lehetetlen. Senki sem képes ilyet tenni!

— Ez mutatja, hogy képesek irányítani a dolgokat! A mágia több kell legyen, mint egyes dolgok puszta ismerete meg az emberek manipulálása!

— Ó? Az egész csak kívánás hullócsillag láttán meg reggelre tovatűnő tündéraranypor, mi? Az emberek boldogabbá tevése?

— Lennie kell abból valamicskének! Különben mi értelme van bárminek? Egyébként… amikor megérkeztem Desiderata kunyhójába, a varázspálcát kerested, nem igaz?

— Csak nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljön!

— Vagyishogy a tiéden kívül bárkiébe, gondolom!

Egymásra meredtek.

— Hát nincs semmi romantika a lelkedben? — kérdezte Magrat siránkozva.

— Nincs — válaszolta Néne. — Egy csöpp se. És a csillagokat nem érdekli, hogy mit kívánsz és a mágia nem teszi jobbá a dolgokat és senki sem marad égetlen, aki tűzbe dugja a kezét. Ha szeretnél megfelelni boszorkányként, Magrat Beléndek, meg kell tanulj három dolgot. Mi valóságos, mi nem valóságos és mi a különbség…

— És mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét! — intette Ángyi. — Nekem ez mindig bejött. Csak vicceltem — mentegetőzött, amikor mindketten szúrósan néztek rá.

Szél kerekedett, pont itt, az erdő szélén. Fű- és levéldarabkák kavarogtak a levegőben.

— Egyébként meg jófelé megyünk — folytatta Ángyi bőszen, keresgélve bármit, ami elvonná a figyelmet az eddigiekről. — Nézzétek! A jelzőtáblán az áll „Génua”.

És valóban. Vén, szúette útirányjelző tábla strázsált pont az erdő szélén. A vízszintes rúd végét mutató ujjhoz hasonlatossá faragták.

— Ráadásul rendes az út is — csacsogott tovább Ángyi. A veszekedés némileg csillapodott, egyszerűen azért, mert a két fél nem állt szóba egymással. Nem pusztán a szóbeli közlések cseréjét függesztették föl — az csak a beszéd hiánya. Ezen áthaladva eljutottak a túloldalra, a Nem Beszélünk Egymáshoz rettentő, haragos világába.

— Sárga téglák — jegyezte meg Ángyi. — Ki hallott már olyat, hogy utat építsenek sárga téglákból?

Magrat és Mállotviksz Néne az ellenkező irányba nézve álltak összefont karral.

— Fölvidítja a helyet, gondolom — mondta Ángyi. A láthatáron Génua tündöklött némi további zöldellés közepén. Közöttük az út lebukott egy széles, falvakkal pettyezett völgybe. Egy folyó kígyózott el a falvak mentén, útban a városba.

A boszorkányok szoknyája csapkodott a szélben.

— Sose leszünk képesek ebben repülni — közölte Ángyi, aki, mint igazi nő, még mindig próbált egymaga társalogni három helyett.

— Szóval akkor majd gyalogolunk, eh? — mondta és hozzátette, mert egy szikrányi rosszindulat még az Ogg Ángyihoz hasonló ártatlan lelkekben is akad: — Dalolva útközben, mit szóltok hozzá?

— Határozottan nem az én dolgom kifogásolni, amiről bárki úgy dönt, hogy megteszi — szögezte le Néne. — Semmi közöm hozzá. Gondolom, egyesek varázspálcákkal meg óriási ötletekkel esetleg beleszólhatnak.

— Huh! — morrant Magrat.

Elindultak a téglával kirakott úton a távoli város irányába, libasorban, Ogg Ángyival, mint afféle mozgó ütközőállammal, középen.

— Amire egyeseknek szüksége van — nyilvánított véleményt Magrat úgy általában a világnak — az egy kicsivel több szív.

— Amire egyeseknek szüksége van — fejezte ki meggyőződését Mállotviksz Néne a viharos égboltnak — az sokkal több ész.

Aztán a kalapjához kapott, hogy megakadályozza a szelet annak elfújásában.

Amire nekem szükségem van, gondolta Ogg Ángyi szenvedélyesen, az egy ital.

Három perccel később egy tanyaház zuhant a fejére.

Ekkorra már a boszorkányok egymástól jókora távolságra sétáltak. Mállotviksz Néne lépdelt legelöl, Magrat duzzogott leghátul, és Ángyi haladt középen.

Ahogy később megjegyezte, még csak nem is énekelt.

Ám egyik pillanatban egy pöttöm, dundi boszorkány volt ott, a következőben pedig egy fa tanyaház maradványai összeomlóban.

Mállotviksz Néne megfordult és azon kapta magát, hogy egy szétmálló, festetlen bejárati ajtót néz. Magrat csaknem nekiment az ugyanabból a szürke, kifakult fából készült hátsó ajtónak.

Nem hallatszott más hang, csak a helyét kereső tölgyfa recsegése.

— Gytha? — szólalt meg Néne.

— Ángyi? — fakadt ki Magrat.

Mindketten kinyitották az előttük lévő ajtót.

Nagyon egyszerű volt a ház terve, két földszinti szobával s középütt a két ajtó közt végigvonuló folyosóval. Az átjáró közepén, a csúcsos kalap alatt, ami a becsapódástól egész az álláig takarta, hevert Ogg Ángyi, körbevéve széttört és termesszel teli padlódeszkákkal. Csövesnek nem volt nyoma.