Terry Pratchett - Vége a mesének

— Fogadok egy millió-trillió-zillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a bokrot tökké — szólt a gyermek.

— De, nézd, az összes többi átváltozott tökké — mutatta ki Magrat.

— Tuti, hogy előbb-utóbb nem fog működni — jelentette ki higgadtan a kislány.

Magrat tehetetlenül pillantott a varázspálcára. Mindent megpróbált — kívánt, némán tátogott és még, amikor úgy vélte, a másik két boszorkány hallótávolságon kívül van, hozzá is csapta dolgokhoz és azt kiáltozta „Bármit, csak ne tököt!”.

— Nem tudod, hogyan kell igazából csinálni, ugye — állapította meg a gyermek.

— Mondd csak — érdeklődött Magrat -, azt mondtad, hogy a mamád tud a nagy, gonosz farkasról az erdőben, igaz?

— Pontosan.

— De mégis elküldött téged egyedül, hogy vidd azokat a nyalánkságokat a nagyidnak?

— Úgy van. Miért?

— Semmi. Csak tűnődtem. És jössz nekem millió-trilliózillió-szkvillió tallérral.

Létezik egy bizonyos szabadkőművesség a nagymamák körében, azzal a plusz előnnyel, hogy senkinek sem kell fél lábon álldogálnia vagy bármiféle esküt elszavalnia, hogy beléphessen. Amint belülkerült a kunyhóba és forrt a víz a teáskannában, Ogg Ángyi rögtön otthon érezte magát. Csöves elnyújtózott a gyatra tűz előtt és elszundikált, miközben a boszorkányok magyarázatot próbáltak adni.

— Nem értem, hogyan tudna bejutni ide egy farkas, kedveskéim — jelentette ki nyájasan a nagymama. — Úgy értem, mégiscsak farkas . Azok nem tudják kinyitni az ajtót.

Mállotviksz Néne félrerántotta a függönyként szolgáló rongyot és kimeredt a tisztásra.

— Tudjuk — válaszolta.

Ogg Ángyi odabiccentett a tűzhely melletti fülkében álló kicsiny ágy felé.

— Ottan szokott aludni kegyed? — tudakolta.

— Amikor nem érzem jól magam, kedveském. Egyébként a padláson alszom.

— Én a kegyed helyében máris fölmennék oda. És vigye föl magával a macskám, legyen szíves! Nem szeretnénk, ha az utunkban lenne.

— Ez az a rész, amikor kitakarítjátok a házat és elvégzitek a teljes mosást is egy csésze tejért? — firtatta reménykedve a nagymama.

— Lehetséges. Sosem lehessen tudni.

— Érdekes, kedveskéim. Azt gondoltam, kisebbek lesztek…

— Sokat járunk a friss levegőre — tudatta Ángyi. — Akkor most menjen szépen!

Így aztán ők ketten magukra maradtak. Mállotviksz Néne körbenézett a barlangszerű szobában. A padlóra terített káka jócskán előrehaladt a komposzttá válás útján. Koromkéreg lepte a pókhálókat a mennyezeten.

Ezen a helyen egyetlen módon lehetett volna elvégezni a házimunkát: lapáttal vagy, kedvezőbb esetben, gyufával.

— Fura, de tényleg — szólalt meg Ángyi, amikor az öregasszony fölmászott a roskatag lépcsőn. — A nagyi fiatalabb nálam. Jelzem, én szoktam testedzést végezni.

— Soha életedben nem végeztél testedzést — jelentette ki Néne a bokrokat kémlelve. — Sosem csináltál olyat, amit nem akartál.

— Így gondoltam én is — értett egyet boldogan Ángyi. — Nézd, Eszme, még mindig azt mondom, ez az egész lehet pusztán…

— Nem az! Érzékelem a mesét. Valaki előidézte a mesék megtörténtét errefelé, ebben biztos vagyok.

— És azt is tudod, hogy ki. Nem igaz, Eszme? — kérdezte furfangosan Ogg Ángyi.

Látta, hogy Néne vadul néz körbe a mocskos falakra.

— Szerintem a nagymama túl szegény ahhoz, megengedhessen magának egy tükröt — nyugtatta Ángyi. — Nem vagyok vak, Eszme. És tudom, hogy a tükrök meg a tündérkeresztanyák együtt járnak. Szóval mi folyik itt?

— Nem mondom meg. Nem akarok bolondnak látszani, ha tévednék. Nem fogok… valami jön!

Ogg Ángyi orrát a koszos ablakhoz nyomta.

— Nem látok semmit.

— A bokrok mozogtak. Feküdj az ágyba!

— Én? Azt hittem, te leszel az, aki befekszik az ágyba!

— El sem tudom képzelni, miért hitted.

— Nem, persze. Ha jobban meggondolom, magam se — mondta fásultan Ángyi. Fölvette az ágylábról a slampos főkötőt, föltette és becsusszant a foltokból varrt ágytakaró alá.

— Hé, ez a matrac szalmával van kitömve!

— Nem kell sokáig feküdnöd rajta.

— De szúr! És azt hiszem, vannak benne izék.

Valami a ház falának ütközött. A boszorkányok elnémultak.

Szuszogás hallatszott a hátsó ajtó alól.

— Tudod — suttogta Ángyi, miközben várakoztak -, a mosogatókonyha rémes. Nincs tüzifa. És alig akad ennivaló. És van ott egy köcsög tej, ami gyakorlatilag már menetel…

Néne gyorsan a tűzhelyhez oldalazott, aztán vissza őrhelyére a bejárati ajtó mellett.

Egy pillanattal később kaparászás hallatszott a retesznél, mintha olyasvalaki hozná működésbe, aki nem ismeri vagy az ajtókat vagy az ujjakat.

Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.

Mindent elárasztott a pézsma és nedves szőrzet bűze.

Bizonytalan léptek támolyogtak végig a padlón az ágynemű alatt kuporgó alak irányába.

Ángyi csak annyira emelte meg a főkötő lelógó fodrát, hogy kilásson alóla.

— Szióka! — üdvözölte, aztán: — Ó, a nemjóját, nem tudtam, hogy ennyire nagy a fogad…

Mállotviksz Néne belökte az ajtót és fürgén előrelépett. A farkas megpördült, mancsát védekezően emelve.

— Neeáááááú!

Néne egy pillanatig tétovázott, aztán nagyon keményen fejbe csapta az öntöttvas serpenyővel.

A farkas összecsuklott.

Ogg Ángyi kilendítette lábát az ágyból.

— Azt beszélték, amikor odaát Skundban történt a dolog, hogy vérfarkas volt vagy olyasmi, és én azt gondoltam, dehogy, a vérfarkasok nem olyanok — jegyezte meg. — Sose hittem volna, hogy valódi farkas lesz az. Egész megijesztett.

— A valódi farkasok nem járkálnak a hátsó lábukon és nem nyitnak ki ajtókat — szögezte le Mállotviksz Néne. — Gyere, segíts kivinni!

— Visszavitt egész a múltba, látni egy óriási nagy, szőrös, duzzadó izét felém tartva — jelentette ki Ángyi, megemelve az eszméletét vesztett lény egyik végét. — Találkoztál valaha az első Mr. Ogg-gal?

Valóban, szokványos kinézetű farkasnak tűnt, kivéve, hogy soványabb volt a legtöbbnél. Világosan kirajzolódtak a bordái a bőr alatt és a szőre csapzott volt. Néne az árnyékszék melletti kútból húzott egy vödör zavaros vizet és a jószág fejére öntötte.

Aztán leült egy fatuskóra és óvatosan szemügyre vette. Néhány madárka dalolt, magasan a faágakon.

— Beszélt — mondta. — Megpróbált „ne”-t mondani.

— Már eltűnődtem ezen — válaszolta Ángyi. — Aztán azt gondoltam, talán csak képzelődtem.

— Semmi értelme elképzelni bármit is — állította Néne. — A dolgok épp elég rosszak, ahogy vannak.

A farkas fölnyögött. Néne átadta a serpenyőt Ogg Ángyinak.

Egy idő múlva kijelentette: — Azt hiszem, vetni fogok egy pillantást a fejébe.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Én a helyedben nem tenném.

— Magam vagyok, aki én vagyok, és nekem csak tudnom kell. Csak állj készenlétben a serpenyövel.

Ángyi vállat vont.

Néne összpontosított.

Az emberi elmét roppant nehéz olvasni. A legtöbb ember olyan sok mindenről gondolkozik minden egyes adott pillanatban, hogy csaknem lehetetlen kihámozni egyetlen eret az áradatból.

Az állatok elméje más. Sokkal kevésbé kusza. S mind közül a ragadozók elméje a legkönnyebb, különösen evés előtt. Nem léteznek színek a szellemi világban, de lennének, az éhes ragadozó tudata forró és bíborszínű lenne és olyan sebes, mint egy nyílvessző. És a növényevők elméje is egyszerű — ezüst tekercsrugók, menekülésre készen.