Terry Pratchett - Vége a mesének

A hold itt közelebb volt.

A Korongvilág holdjának pályája úgy nézett ki, hogy igencsak magasan járt, amikor elhaladt az égnek meredt Kostető fölött. Itt, közelebb a Peremhez, nagyobb lett. És narancssárgább.

— Mint egy tök — emlékeztetett Ogg Ángyi.

— Azt hittem, megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba a tököket — jegyezte meg Magrat.

— Hát, nem volt mit vacsorázzunk — válaszolta Ángyi.

És akadt még más is. Eltekintve a nyár derekától, a boszorkányok nem voltak hozzászokva a meleg éjszakákhoz. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy egy óriási, narancssárga hold alatt siklanak a sötét lombkorona fölött, amely rovaroktól csattog, zsong és zümmög.

— Mostanra már elég messzire kell legyünk a folyótól — állította Magrat. — Nem landolhatnánk, Néne? Senki sem követhetett minket!

Mállotviksz Néne lenézett. A folyó ezen a tájon hatalmas, csillogó kanyarulatokban tekergett, húsz mérföldet tett meg, hogy ötöt menjen előre. A kígyózó víz közötti földet domboldalak és erdőségek foltjaiból álló takaró borította. Egy távoli ragyogás esetleg maga Génua lehetett.

— A söprűnyélen lovaglás álló éjjel nem tejfel az utazó fenekéig — szögezte le Ángyi.

— Na jó, rendben.

— Arra, ott, van egy város — mutatta Magrat — Meg egy kastély.

— Ó, nehogy már megint egy…

— Kedves kis kastély — mondta Magrat. — Nem szállhatnánk meg ott? Elegem van a fogadókból.

Néne lenézett. Nagyon jól látott a sötétben.

— Biztos vagy benne, hogy az kastély? — kérdezte.

— Ki tudom venni a fiatornyokat meg mindent — válaszolta Magrat. — Naná, hogy kastély.

— Hmm. Én többet is látok, nem csak fiatornyokat — közölte Néne. — Azt hiszem, jobb, ha vetünk erre egy pillantást, Gytha.

Soha, semmi nesz nem hallatszott a kastélyban, kivéve a nyár végén, amikor az érett bogyók lepottyantak a csipkerózsabokrokról és halkan széttoccsantak a földön. És néha madarak próbáltak fészket rakni a tüskés sűrűben, amely mostanra mennyezettől padlóig betöltötte a tróntermet, de sosem jutottak túl messzire, mielőtt ők is elaludtak. Ettől eltekintve, bizony, roppant éles hallás kellett ahhoz, hogy meghalld a hajtások növekedését és a bimbók virágba szökkenését.

Így ment már tíz éve. Hang sem hallott a…

— Kinyitni!

— Bónusz fidesz utazók keresnek menhelyet!

…hang sem hallatszott a…

— Na most, tartsd ide a vállad, Magrat! Rendben. Na akkor…

Csörömpölt a betört üveg.

— Összetörted az ablakuk!

… egyetlen hang sem hallatszott a…

— Tudod, majd föl kell ajánld, hogy kifizeted.

A kastély kapuja lassan kitárult. Ogg Ángyi kukucskált ki a másik két boszorkányra, miközben tüskéket és gubancokat távolított el a hajából.

— Átkozottul undorító idebenn — közölte. — Mindenfelé szerteszét emberek alszanak s teljesen ellepik őket a pókhálók. Igazad volt, Eszme. Itt varázslat zajlik.

A boszorkányok utat törtek maguknak a vadrózsával benőtt kastélyban. Por és levelek borították a szőnyegeket. Siheder jávorfák lendületesen próbálkoztak az udvar megszállásával. Indák füzérdísze fedett minden falat.

Mállotviksz Néne talpra húzott egy szunyókáló katonát, akinek ruhájáról por gomolygott.

— Ébredj föl! — követelte.

— Fzhtft — felelte a katona és visszarogyott.

— Ugyanilyen mindenütt — jelentette Magrat, átküzdve magát egy sasharasztcserjésen, amely a konyhai régiókból növekedett fölfelé. — Ott vannak a szakácsok, mind hortyogva és a fazekakban nincs semmi, csak penész! Még alvó egerek is akadnak a kamrában!

— Hmm — mondta Néne. — Véssétek az agyatokba, hogy egy rokka lesz majd ezért az egészért a felelős!

— Egy Fekete Aliss-féle meló? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Annak néz ki — válaszolta Néne. Aztán halkan hozzáfűzte: — Vagy valaki hozzá hasonlóé.

— Na, ő aztán olyan boszorkány volt, aki ismerte a mesék menetét — ismerte el Ángyi. — Annak idején akár háromban is benne volt egyszerre.

Még Magrat is hallott Fekete Alissról. Azt beszélték róla, hogy ő volt a valaha élt legnagyobb boszorkány — nem kifejezetten gonosz, de olyan hatalmas, hogy néha nehéz volt megállapítani a különbséget. Amikor olyasmikre került sor, hogy száz évre elaltassanak egy palotát vagy rákényszerítsenek királykisasszonyokat, hogy szalmából Raanyat fonjanak, senki sem csinálta jobban Fekete Alissnál.

— Egyszer találkoztam vele — mesélte Ángyi, miközben megmászták a kastély főlépcsőjét, amelyet zuhatagként folyt körül a Vénember Gatyája. — A vén Deliria Japcsik elvitt egyszer lánykoromban, hogy lássam. Na persze, akkorra ő már kezdett eléggé… szertelenné válni. Mézeskalács-házikók meg ilyesmik. — Szomorkásan beszélt, ahogy az ember egy idősödő rokonról szokott, aki rákapott arra, hogy a ruhája fölött hordja az alsóneműjét.

— Az még azelőtt kellett legyen, mielőtt az a két kölyök bezárta őt a saját kemencéjébe, ugye? — érdeklődött Magrat, kiszabadítva a ruhája ujját egy rózsabokorból.

— Aha. Szomorú, az az eset. Úgy értem, valójában soha nem evett meg senkit — felelte Ángyi. — Hát… Nem gyakran. Úgy értem, beszéltek erről, de…

— Ez lesz a vége — közölte Néne. — Túlságosan belekeveredsz a mesékbe és összezavarodsz. Nem tudod, hogy mi igazán valóságos és mi nem. A mesék furcsaságba hajszolják az agyad. Nem szeretem a meséket. Nem valóságosak. Nem szeretem az olyan dolgokat, amik nem valóságosak.

Belökött egy ajtót.

— Á! Egy hálófülke — fanyalgott — Még akár ágyasház is lehetne.

— Hát nem gyorsan nő ez a hóbelevanc! — jegyezte meg Magrat.

— Az idővarázs része — okította Néne. — Á! És itt a lány. Tudtam, hogy lesz valahol valaki.

Egy alak feküdt az ágyon, a rózsabokrok sűrűjében.

— És itt a rokka is — állapított meg Ángyi, odamutatva egy idomra, ami épp csak látszott a repkénytömegben.

— Ne érj hozzá! — kiáltott rá Néne.

— Ne aggódj, a lábítónál fogva fogom meg és kihajítom az ablakon.

— Honnan tudjátok ezt az egészet? — tudakolta Magrat.

— Mer’ vidéki história — felelte Ángyi. — Rengetegszer megesett.

Mállotviksz Néne és Magrat lenéztek a nagyjából tizenhárom év körüli lány alvó alakjára, mely csaknem ezüstös volt a por és pollen alatt.

— Hát nem gyönyörű? — sóhajtott Magrat, a nemeslelkű.

Mögülük fölhangzott a rokka csattanása távoli macskaköveken, majd megjelent Ogg Ángyi, kezét porolva.

— Tucatszor láttam megtörténni — közölte.

— Dehogy, nem igaz — tiltakozott Néne.

— Na jó, egyszer — helyesbített Ángyi anélkül, hogy zavarba jött volna. — És hallottam ilyet sok-sok tucatnyi alkalommal. Mint mindenki. Rurális história, ahogy mondtam. Mindenki hallott erről, hogy megtörtént az unokatestvére barátja szomszédjának falujában…

— Azért, mert tényleg megesik — mondta Néne.

Néne megfogta a lány csuklóját.

— A lány azért alszik, mert van neki egy… — kezdte Ángyi.

Néne megfordult.

— Tudom, tudom. Tudom, rendben? Éppúgy tudom, mint te. Azt hiszed, én nem tudom? — Odahajolt az ernyedt kéz fölé. — Ez tündérkeresztanyáskodás, az bizony — tette hozzá félig önmagának. — Mindig csináld imponálóan. Mindig ártsd bele magad, mindig próbálj meg irányítani! Hah! Valakinek van egy kevés mérge? Bocsáss álmot mindenkire száz évig! Válaszd a könnyebbik utat! Ez az egész amiatt, mert egy szerszám megizélte! Mintha az lenne a világ vége! — Elhallgatott. Ogg Ángyi mögötte állt. Nem volt arra semmiféle lehetőség, hogy Néne észlelhesse az arckifejezését. — Gytha?