Terry Pratchett - Vége a mesének

— És elhatároztad, hogy nagy tétben fogsz játszani — vágott közbe Néne.

— Honnét tudod?

— Megsejtettem — válaszolta kimerülten Néne. — És hirtelen mindenki másnak mázlija lett, igazam van?

— Kísérteties volt — felelte Ángyi.

— Hmm.

— Hát, ez nem hazárdjáték — szögezte le Ángyi. — Nem látom be, miért volt ez szerencsejáték. Tisztára pancserok voltak, amikor kártyázni kezdtem velük. Az nem hazardírozás, ha pancserok ellen játszol. Az józan ész.

— Abban a táskában csaknem tizennégy tallér volt — jegyezte meg Magrat. — Nem számítva a külföldi pénzt.

— Hmm.

Mállotviksz Néne leült a priccsre és ujjaival dobolt a fán. Távolbanéző tekintet tűnt föl a szemében. A „hamiskártyás” kifejezés sosem jutott el a Kostető azon oldalára, ahol ő élt, ahol az emberek barátságosak és közvetlenek, és ha összeakadnak egy hivatásos csalóval, hajlamosak az illető kezét az asztalhoz szögezni derűs és nyájas modorban anélkül, hogy megkérdeznék tőle, minek nevezi magát. De az emberi természet mindenhol ugyanaz.

— Nem vagy mérges, ugye, Eszme? — érdeklődött idegesen Ogg Ángyi.

— Hmm.

— Gondolom, hamar szerezhetek egy új söprűt, amikor hazaérünk.

— Hm… mi?

— Miután elvesztette az Összes pénzt, föltette a söprűjét — jelentette diadalmasan Magrat.

— Egyáltalán maradt pénzünk? — tudakolta Néne.

A különféle zsebek és bugyogószárak tűvé tevése negyvenhét garast eredményezett.

— Rendben — mondta Néne. Összekaparta az egészet. — Ez elég kell legyen. Legalábbis kezdetnek. Hol vannak azok a férfiak?

— Mit fogsz csinálni? — kérdezte Magrat.

— Kártyázni fogok — válaszolta Néne.

— Azt nem teheted! — kiáltott föl Magrat, aki fölismerte a csillogást Néne szemében. — Mágiát akarsz használni, hogy nyerj! Tilos mágiát használni a nyeréshez! Tilos befolyásolni a véletlen esélyeit! Az aljasság!

A hajó tulajdonképpen úszó város volt, s a balzsamos éjszakai levegő miatt senki sem törte magát, hogy fedél alá kerüljön. A folyami hajó fedélzetét a rakomány közt lebzselő törpék, trollok és emberek csoportosulásai pettyezték. Néne keresztülnyomult köztük a hosszú szalon irányába tartva, amely végignyúlt csaknem az egész hajó hosszán. Odabentről mulatozás hangjai szűrődtek ki.

A folyami hajók jelentették a leggyorsabb és legkényelmesebb szállítóeszközt sok száz mérföldön át. Rajtuk, ahogy Néne fogalmazta volna, mindenféle népek megfordultak és a folyásirányba tartó hajókat mindig elárasztotta az opportunisták egy bizonyos fajtája, amikor közelgett a Zsíros Ebédidő.

Néne belépett a hajószalonba. Egy szemlélő azt hihette volna, hogy annak mágikus ajtaja van. Mállotviksz Néne, amikor odafelé tartott, olyan lendületesen lépdelt, ahogy szokott. Azonban amint átlépett az ajtón, hirtelen hajlott, öreg anyóka lett, bicegő, olyan látvány, amely megindít mindenkit, csak a leggonoszabb szívet nem.

A bár felé közelített, aztán megtorpant. A bárpult mögött ugyanis a legnagyobb tükör lógott, amit Néne valaha látott. Megkockáztatott egy pillantást bele, de elég biztonságosnak látszott. Hát, meg kell reszkíroznia.

Még egy kicsivel jobban meggörbítette hátát s megszólította a csapost.

— Excuzee moáré, fiatal homme — kezdte. [8] Valamicske Ogg Ángyiból átragadt másokra is.

A csapos érdektelen pillantást vetett rá s folytatta egy pohár kifényesítését.

— Mit tehetek magáért, vén banya? — kérdezte.

Néne elaggott gyengeelméjűséget tükröző arckifejezésén csak a rezzenés leghaloványabb nyoma suhant át.

— Ó… maga ért engem? — lepődött meg.

— Mi mindenféle népekkel találkozunk a vízen — válaszolta a csapos.

— Hát akkor, azon tűnődtem, lenne-e olyan kedves és kölcsönözne-e nekem egy pakli, azt hiszem, úgy nevezik, kártyát — rebegte Néne.

— Egy játszma Aggszüzet szeretne játszani? — gúnyolódott a csapos.

Megint fagyos rezzenés látszott Néne szemében, amikor így felelt: — Nem. Csak pasziánszt. Szeretném kipróbálni s rájönni a nyitjára.

A csapos benyúlt a pult alá s odalökött neki egy elkoszolódott paklit.

Néne áradozva megköszönte neki s eltotyogott egy árnyékban álló asztalkához, ahol találomra leosztott néhány kártyalapot a pohárkarikákkal borított felszínre és rájuk meredt.

Alig néhány perccel később egy gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Fölnézett egy barátságos, nyílt arcba, amelynek bárki boldogan adna kölcsön pénzt. Megcsillant egy aranyfog, amikor a férfi megszólalt.

— Elnézést, kedves nénike — mondta -, de a barátaim és én — odaintett néhány további barátságos arc felé egy közeli asztalnál — sokkal kellemesebben éreznénk magunk, ha naccsád csatlakozna hozzánk. Roppant veszedelmes lehet a világ egy egyedül utazó nő számára.

Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován legyintett a kártyák irányába.

— Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy kevesebbet érnek, mint a képek — jelentette ki. — Gondolom, legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!

A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla mögé került.

Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa lelkesedéssel.

— Szóval akkor mondják el nekem — kérte -, hogyan játsszák ezt a játékot?

Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek. Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.

Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában csaknem teljes győzelem.

Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.

Magrat és Ogg Ángyi egymás mellett ültek a keskeny pricscsen. Ángyi szórakozottan csiklandozta Csöves hasát, amely dorombolt.

— Rettenetes bajba fog kerülni, ha mágiát használ arra, hogy nyerjen — jelentette ki Magrat. — És tudod, mennyire utál veszíteni — tette hozzá.

Mállotviksz Néne nem az a fajta, aki jó képet vág a vereséghez. Az ő nézete szerint a vereség olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

— Az eggója miatt — felelte Ogg Ángyi. — Mindenkinek van egy olyanja. Egy eggója. És neki egy óriási nagy jutott. Na persze, ez teljesen része annak, hogy boszorkány vagy, mármint hogy nagy eggód van.

— Feltétlenül mágiát fog alkalmazni — állította Magrat.

— Az a Sors megkísértése, ha varázslatot használsz egy szerencsejátékban — közölte Ogg Ángyi. — A csalás, az rendben van. Az gyakorlatilag becsületes dolog. Úgy értem, bárki tud csalni. De varázslatot használni… hát, az a Sors kísértése.

— Nem. Nem a Sorsé — helyesbített komoran Magrat.

Ogg Ángyi megborzongott.

— Menjünk! — javasolta Magrat. — Nem hagyhatjuk, hogy megtegye!

— Az eggója az — rebegte elhalóan Ogg Ángyi. — Rettentő dolog egy nagy eggó.

— Van nekem — szólt Néne — három kis képem királyokkal és hasonlókkal meg három azokból a fura egyes számú kártyákból.

A három férfi sugárzóan mosolygott és egymásra kacsintott.

— Az Tripla Tökfej! — mondta az, amelyik átvezette Nénét ehhez az asztalhoz, s akiről kiderült, hogy Miszter Franknek hívják.