Terry Pratchett - Vége a mesének

— Nem.

— Az Öreg (Hímnemű) folyó — válaszolta Ángyi.

— Igen?

— A szavaknak van neme a külrészeken — jelentette ki reménykedően Ángyi.

Néne nem zökkent ki.

— Egyáltalán nem lep meg — motyogta. Ángyi megroggyant.

— Ez Desiderata egyik könyve, igaz?

— Igen — felelte Néne. Méltóságteljesen megnyalta a hüvelykujját és lapozott.

— Hova ment Magrat?

— Lefeküdt a kabinban — válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

— Forog a gyomra?

— Ezúttal a feje fáj. És most maradj csöndben, Gytha! Ha nem látnád, olvasok.

— Miről? — firtatta derűsen Ángyi.

Mállotviksz Néne sóhajtott és a könyvoldalra tette az ujját, hogy jelezze, hol tart.

— Erről a helyről, ahová megyünk — tudatta. — Génuáról. Desiderata azt mondja, hogy csupa dekadencia.

Ogg Ángyi mosolya változatlan maradt.

— Igen? — kérdezte. — Az jó, nem? Még sosem voltam városban.

Mállotviksz Néne hallgatott. Egy ideje már tűnődött ezen. Egyáltalán nem volt biztos a „dekadencia” szó jelentésében. Elhessegette azt a lehetőséget, hogy azt jelenti „aranyköpés-nélküliség” pont ellenkezőleg Ogg Ángyival, aki mindenre tud kádenciát. Akármit jelentsen is, Desiderata szükségesnek látta, hogy följegyezze. Mállotviksz Néne általában nem bízott a könyvekben információforrásként, ám most nem volt választása.

Valami olyasmi ködlött benne, hogy a „dekadenciának” talán köze lehet ahhoz, ha egész nap nem húzzák szét a függönyöket.

— Azt mondja, hogy Génua a művészet, szellemesség és kultúra városa is — folytatta Néne.

— Akkor ott jól fogjuk érezni magunkat — válaszolta magabiztosan Ángyi.

— Különösen híres az ottani nők szépségéről, azt írja itt.

— Akkor remekül be fogunk olvadni, semmi gond.

Néne óvatosan lapozott. Desiderata nagyfokú figyelmet szentelt minden ügynek szerte a Korongon. Másrészt viszont, magának írt, nem más olvasóknak, ezért jegyzetei hajlottak a titokzatosságra és sokkal inkább aides mémoire voltak, mint összefüggő beszámolók.

Néne ezt olvasta: „Most L. uralkodik a városban a trón mögötti erőként, és Sz. báróról azt beszélik, életét vesztete, belefuladt a folyóba. Gonosz ember volt, bár szerintem nem anyira gonosz, mint L., aki azt mongya, hogy a Mágia Birodalmává akarja tenni, Bódog és Békés helyé, és amikor az emberek ezt mongyák, készülj föl Kémekre minden sarkon és senki sem mer szót emelni, mert ki merne fölszólalni a Gonozság elen, amit a Bódogság és Béke nevében követnek el? Az öszes Ucca tiszta s a Bárdok élesek. De H. legalább biztonságban van, mos még. L.-nek tervei vanak vele. És Mrs. G., aki a báró amour ja volt, a lápban rejtőzik és lápi mágiával küszd ellene, de nem harcolhacc a tükörvarázzsal, ami csupa Visszaverés”.

A tündérkeresztanyák párosával járnak, Néne ezt tudta. Szóval Desiderata az volt meg… meg L. …de ki az a valaki a mocsárban?

— Gytha? — szólalt meg Néne.

— Mija? — mondta Ogg Ángyi, aki elszundított.

— Desiderata azt mondja, valami nő itten valakinek a hámora.

— Valószínű csak métafór — felelte Ogg Ángyi.

— Ó — mondta sötéten Néne — szóval az egyik olyasmi.

„De senki sem tartóztathatja föl Mardi Gras-t”, olvasta. „Ha lehetséges valamit teni, akkor azt Samedi Nuit Mortekor, a farsang utosó éjelén kell, az Élők és a Holtak közt félúton lévő éjszakán, amikor a mágia árad az uccákon. Ha egyáltalán valamikor, akkor sebezhető L., mer a karnevál megtestesít mindent, amit utál.”

Mállotviksz Néne lehúzta kalapját a szemébe, hogy védje a napsütéstől.

— Itt az áll, hogy minden évben óriási nagy farsangot rendeznek — mesélte. — Mardi Gras, úgy nevezik.

— Azt jelenti, Zsíros Ebédidő — közölte Ogg Ángyi, nemzetközi nyelvész. — Garkon! Etcetra grósz Menta Pancs avec petit tál de mogyoró, por favúr!

Mállotviksz Néne becsukta a könyvet.

Természetesen be nem ismerné másnak, különösen nem egy másik boszorkánynak, de ahogy közeledett Génua, úgy lett egyre kevésbé magabiztos.

Ő ott vár Génuában. Ennyi idő után! Kibámulva rá a tükörből! Mosolyogva!

A nap tűzött. Néne megpróbált dacolni vele. Előbb vagy utóbb azonban be fogja adni a derekát. Hamarosan eljön az ideje, hogy levegyen még egy trikót.

Ogg Ángyi ült és egy ideig lapokat rajzolt rokonainak, aztán ásított. Olyan boszorkány volt, aki szereti a lármát és az emberi társaságot maga körül. Ogg Ángyi kezdett unatkozni. Ez igazán nagy hajó, inkább amolyan úszó vendéglő, és biztos volt benne, hogy kell legyen valami izgalom valahol.

Letette táskáját az ülésére s elbandukolt, hogy megkeresse.

A trollok fáradhatatlanul tapostak tovább.

A nap már vörös volt és alacsonyan járt, amikor Mállotviksz Néne fölébredt. Bűntudatosan nézett körbe kalapja karimájának menedékéből arra az esetre, ha netalán valaki észrevette volna, hogy alszik. Az elalvás napközben olyasmi, amit csak öregasszonyok tesznek, és Mállotviksz Néne csupán olyankor volt öregasszony, amikor ezt célszerűnek tartotta.

Az egyetlen néző Csöves volt, összegömbölyödve Ángyi székén. A jó fél szeme Nénére szegeződött, ám messze nem volt olyan rettentő, mint vak szemének tejfehér tekintete.

— Csak a stratégiánkon töprengtem — motyogta Néne, biztos, ami biztos.

Becsukta a könyvet és elmasírozott a kabinjukba. Az nem volt nagy. Némelyik luxuskabin óriásinak látszott, de a gyógyfüves borral meg mindennel Néne nem érzett hajlamot arra, hogy Befolyást gyakoroljon az egyik megszerzéséért.

Magrat és Ogg Ángyi az egyik fekhelyen ültek komor némaságban.

— Ennék valamit — közölte Néne. — Idefelé jövet pörköltszagot éreztem, szóval menjünk és nézzük meg közelebbről, jó? Mit szóltok hozzá?

A másik kettő folytatta a padlóra bámulást.

— Gondolom, maradnak a tökök — szólalt meg Magrat. — És persze ott a törpekalács.

— A törpekalács mindig megmarad — vágta rá automatikusan Ángyi. Fölnézett, arca a szégyenkezés maszkja.

— Ööö, Eszme… ööö… tudod, a pénz…

— A pénz, amit mi mind odaadtunk neked, hogy a biztonság kedvéért tartsd a bugyogódban? — akarta tudni Néne. Valami abban a módban, ahogy a társalgás haladt, ami az első néhány kavicsot sejtette egy jókora földcsuszamlás előtt.

— Az az a pénz, amire célzok… ööö…

— A pénz a nagy bőrtáskában, aminek elköltésével majd roppant óvatosak leszünk? — firtatta Néne.

— Hát tudod… a pénz…

— Ó, szóval az a pénz — mondta Néne.

— …nincs meg… — fejezte be Ángyi.

— Ellopták?

— Hazárdjátékot űzött — tudatta Magrat az önelégült irtózás hangján. — Férfiakkal!

— Nem is volt hazárdjáték! — csattant föl Ángyi. — Én sosem játszom szerencsejátékot! Fogalmuk se volt a kártyáról! Számtalan játszmát megnyertem!

— De elveszítetted a pénzt — igazította helyre Néne.

Ogg Ángyi megint lesütötte a szemét és valamit motyogott.

— Mi? — értetlenkedett Néne.

— Azt mondtam, szinte mindegyik játékot megnyertem — ismételte el Ángyi. — És aztán azt gondoltam, hé, most tényleg szerezhetnénk egy kis pénzt, tudjátok, hogy legyen mit költeni a városban és én mindig remekeltem a Csonka Miszter Tökfej-ben…