Terry Pratchett - Vége a mesének

— És az jó, igaz? — tudakolta Néne.

— Az azt jelenti, hogy már megint nyert, drága hölgyem! — Egy halom garast tolt oda Néne elé.

— Hű! — ámult Néne. — Az azt jelenti, hogy van nekem… mennyi is az… csaknem öt tallérom most?

— Föl nem foghatom — jelentette ki Miszter Frank. — Bizonyára a kezdők híres mázlija, he?

— Hamarosan szegény emberek leszünk, ha ez így megy tovább — jegyezte meg egyik társa.

— A nénike a kabátot is lenyeri a hátunkról, az biztos — közölte a harmadik férfi. — Haha.

— Asszem, most azonnal abba kéne hagyjuk — mondta Miszter Frank. — Haha.

— Haha.

— Haha.

— Ó, én még úgy szeretném folytatni — vallotta meg Néne sóvárgóan vigyorogva. — Már pont kezdem kapiskálni a dolgot.

— Hát, nem tenné rosszul, ha sportszerű esélyt adna nekünk, hogy valamicskét visszanyerjünk, haha — állt kötélnek Miszter Frank — Haha.

— Haha.

— Haha.

— Haha. Mit szólna egy fél talléros téthez? Haha?

— Ó, szerintem a nénike biztos egy talléros tétet szeretne, egy ilyen sportszerű hölgy, mint ő — vélte a harmadik férfi.

— Haha!

Néne lenézett az előtte fölhalmozódott garasokra. Egy pillanatig bizonytalannak tűnt, aztán, láthatták a férfiak, ahogy rádöbben: ugyan mit veszíthet, egy ilyen lapjárással?

— Igen — értett egyet. — Legyen a tét egy tallér! — Egész elpirult. — Ez izgalmas, ugye?

— Aha — válaszolta Miszter Frank. Magához húzta a paklit.

Szilánkokra törés lármája hallatszott. Mind a három férfi a bárpultra meredt, ahonnan tükörcserepek záporoztak a padlóra.

— Mi történt?

Néne reszketeg, ám édesded mosolyt vetett rá. Szemlátomást oda se nézett.

— Gondolom, a pohár, amit fényesített, biztos valahogy kicsúszott a kezéből és egyenesen belevágódott a tükörbe — vélekedett. — Élénken remélem, hogy nem kell majd kifizetnie a béréből, a szegény fiúnak.

A férfiak összenéztek.

— Rajta! — szólt Néne. — Itt tartom a tallérom teljes készenlétben.

Miszter Frank idegesen pillantott a tönkrement keretre. Aztán vállat vont.

A mozdulat elmozdított valamit valahol. Tompa csattanás hallatszott, mint amikor egy egérfogó föladja az utolsó kenetet. Miszter Frank elsápadt és megmarkolta az ingujját. Egy kis szerkezet, csupa rugó és görbe fém, esett ki belöle. Egy összegyűrt Tréfli Ász volt belegabalyodva.

— Hoppá! — mondta Néne.

Magrat belesett a szalon ablakán.

— Most mit csinál? — sziszegte Ogg Ángyi.

— Megint vigyorog — válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Eggo — dünnyögte.

Mállotviksz Néne olyan módszerrel játszott, amely a hivatásos szerencsejátékosokat multiverzumszerte a zavaros dühöngés állapotába hozza.

Kártyáit szorosan tenyerébe zárva tartotta néhány hüvelyknyire az arcától, s mindegyik lapból csak a lehető legkevesebb látszódhatott. Úgy meredt rájuk, mintha arra tüzelné őket, hogy csak próbálják őt megsérteni. És úgy tűnt, sose veszi le a szemét róluk, kivéve, amikor az osztást figyelte.

És túl sokáig gondolkozott. És soha, de soha nem kockáztatott.

Huszonöt perccel később egy tallérral szegényebb volt, és Miszter Frankról folyt a víz. Néne már háromszor segítőkészen kimutatta, hogy Miszter Frank véletlenül a pakli aljáról osztott lapot és kért egy másik kártyacsomagot „mert, tudják, ennek a hátán van az a rengeteg apró jelzés”.

A tekintete, az volt az. Miszter Frank már kétszer passzolt kezében egy tökéletesen jó, háromlapos Tökfejjel, hogy aztán rájöjjön, a vén banya csak vacak balfácánt tartogatott. Aztán harmadszor, azt gondolván, kihámozta az öregasszony játékmódját, fölszólította, hogy mutassa, mije van és a klassz kis flösse beszaladt egy ötlapos Tökfej torkába, amit a vén szatyor bizonyára türelmesen szedegethetett össze egy örökkévalóságon át. És aztán — összeszorított ökle elfehéredett -, és aztán a rémes, iszonyú banya azt mondta: — Én nyertem? Ezekkel a kis kártyákkal? Tyű… hogy nekem micsoda mázlim van!

És aztán a nyanya dúdolni kezdett, valahányszor a kártyáira pillantott. Rendes körülmények között ők hárman az ilyesmit szívesen látták. A foguk ütögetők, a szemöldökük emelgetők, a fülük dörzsölgetők — mind pont olyan jók, mint a pénz a matrac alá dugott zokniban az olyan férfi számára, aki tud olvasni az ilyen jelekből. De a visszataszító vén satrafa annyira volt átlátszó, mint egy darab szén. És a zümmögés… állhatatos volt. Az ember azon kapta magát, hogy próbálja követni a dallamot. Ettől zsibogni kezdett az ember foga. Aztán legközelebb gyászosan nézed, ahogy a szipirtyó leterít egy nyamvadt Színflöst a te még nyamvadtabb kétlapos Tökfejed elé és azt mondja: — Mi, már megint én?

Miszter Frank kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogyan kell kártyázni az ingujjába rejtett segédeszköz, a kapóra jövő tükör és cinkelt pakli nélkül. Olyan dúdolás dacára, ami a táblán végighúzott köröm karistolására hasonlít.

Nem mintha a rémes vén szatyornak legalább sejtelme lett volna arról, hogyan kell rendesen játszani.

Egy óra múlva Néne négy tallérral vezetett és amikor azt mondta „ Én aztán Szerencsés leányzó vagyok!”, Miszter Frank elharapta a nyelvét.

És aztán a férfi leosztáskor kapott egy Nagy Tökfejet. Nincs arra valóságos lehetőség, hogy valaki fölülmúljon egy Nagy Tökfejet. Ez olyasmi, ami az életben csak egyszer, esetleg kétszer esik meg veled.

És az öregasszony passzolt! A vén ribanc passzolt! Veszni hagyott egy átkozott tallért és passzolt!

Magrat megint belesett az ablakon.

— Mi történik? — firtatta Ángyi.

— Mindegyikük nagyon mérgesnek látszik.

Ángyi levette a kalapját és előhúzta a pipáját. Meggyújtotta s a gyufát a folyóba dobta. — Á! Mindjárt zümmögni fog, jól jegyezd meg! Nagyon bosszantó zümmögése van, az bizony, Eszmének. — Ángyi elégedettnek tűnt. — Elkezdte már tisztogatni a fülét?

— Nem hiszem.

— Senki sem tisztogatja úgy a fülét, mint Eszme.

A banya a fülét tisztogatta!

Nagyon is úrinőhöz illő módon tette, és a hülye vén szatyor valószínűleg nem is volt tudatában annak, mit csinál. Csak folyton bedugta a kisujját a fülébe és megforgatta benne. Ez olyan hangot adott ki, mint egy kis biliárddákó végének megkrétázása.

Pótcselekvés, az volt az. A végén mind megtörnek.

A nyanya megint passzolt! És öt átkozott percébe került, hogy összerakjon egy átkozott dupla átkozott Tökfejet!

— Emlékszem arra — mesélte Ogg Ángyi -, amikor átjött hozzánk a Verenc király koronázásakor tartott buliba és félgarasos alapon Fölkergetem a Szomszédom a Gangrá-t játszottunk a kölkökkel. Csalással vádolta Jászón legkisebb gyerekét és utána egy hétig neheztelt.

— És tényleg csalt?

— Meg vagyok róla győződve — vágta rá Ángyi büszkén. — Az a baj Eszmével, hogy nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nincs benne gyakorlata.

— Lobsang Himpeller azt állítja, néha veszítened kell ahhoz, hogy győzz — mondta Magrat.

— Szerintem ez badarság — felelte Ángyi. — Ez a Jen Buddhizmus, mi?

— Nem. Azok azok, akik azt állítják, hogy rengeteg pénzed kell legyen ahhoz, hogy nyerj — válaszolta Magrat. — A Skorpió Ösvényén az a nyerés módszere, hogy veszíts el minden küzdelmet, kivéve az utolsót. Az ellenség saját erejét használod föl ellene.