Terry Pratchett - Vége a mesének

— Mi, valahogy ráveszed, hogy saját magát üsse meg? — tudakolta Ángyi. — Hülyeségnek hangzik.

Magrat haragosan nézett.

— És mit tudsz te erről? — kérdezte rá nem jellemző éles hangon.

— Mi?

— Hát, nekem elegem van! — közölte Magrat. — Én legalább törekszem arra, hogy megtanuljak dolgokat! Én legalább nem csak egyfolytában zsarnokoskodva meg összeférhetetlenül viselkedve járok-kelek!

Ángyi kivette szájából a pipát.

— Nem is vagyok összeférhetetlen — jegyezte meg szelíden.

— Nem rólad beszéltem!

— Hát, Eszme mindig is összeférhetetlen volt — mondta — Ez a természetes számára.

— És szinte soha nem végez igazi varázslatot. Mi a jó abban, hogy boszorka vagy, ha nem varázsolsz? Miért nem használja arra, hogy segítsen az embereken?

Ángyi merőn nézte Magratot a pipafüstön át.

— Mer tudja, mennyire jó lenne benne, gondolom — magyarázta. — Különben is, már régóta ismerem őt. Ismertem az egész családot. Mindegyik Mállotviksz jó a mágiában, még a férfiak is. Megvan bennük az a véna a varázslathoz. Afféle átok. Mindenesetre… ő azt gondolja, hogy nem lehet mágiával segíteni az embereken. Nem a megfelelő értelemben . És ez igaz is.

— Akkor mi haszna…?

Ángyi egy gyufával döfködte a pipát.

— Úgy rémlik nekem, hogy ment és segített neked, amikor kitört az a kis járvány a faludban — említette. — Éjjel-nappal dolgozott, úgy emlékszem. Tudomásom szerint sosem fordult elő, hogy ne ápolt volna beteget, aki rászorult, még akkor is, amikor, tudod, eléggé nedvedzettek. És amikor az a nagydarab, vén troll, aki a Csorba-hegy alatt lakik, lejött segítségért, mert a felesége beteg lett és mindenki kővel dobálta, emlékszem, hogy Eszme volt az, aki elment vele és világra segítette a babát. Hah… aztán amikor az agg Drótháló Hopkins Eszméhez vágott egy követ, egy kicsivel később egy éjszaka titokzatos módon az összes csűrét laposra taposta valaki. Eszme mindig mondta, hogy nem segíthetsz az embereken mágiával, de segíthetsz rajtuk a bőröddel. Mármint hogy valódi dolgokat teszel értük, úgy értette.

— Nem azt mondom, hogy alapjában véve nem kedves ember… — kezdte Magrat.

— Hah! Én viszont igen. Jó messzire kéne elmenned ahhoz, hogy találj valakit, aki alapjában véve komiszabb, mint Eszme — közölte Ogg Ángyi és ezt én mondom, nem más. És ő pontosan tudja, hogy milyen. Jónak született és ennek egyáltalán nem örül.

Ángyi kiverte a pipáját a korláton és visszafordult a szalon felé.

— Amit muszáj megértened Eszmével kapcsolatban, leányom — szögezte le -, az, hogy nem csak nagy eggója van, hanem pszichológiája is. És átkozottul örülök, hogy nekem nincs.

Néne nyeresége már tizenkét tallérra rúgott. A szalonban minden más félbeszakadt. Hallani lehetett a hajókerék csobbanásait és a vezénylő hajós kiáltását.

Néne újabb öt tallért nyert egy háromlapos Tökfejjel.

— Hogy érted azt, hogy pszichológia? — kérdezte Magrat. — Csak nem könyveket olvastál?

Ángyi oda se figyelt rá.

— Amire most figyelnünk kell — jelentette ki -, az, amikor a bajsza alatt elkezd „tsk, tsk, tsk”-et mormolni. Az jön a fültisztogatás után. Általában azt jelenti, hogy tervez valamit.

Miszter Frank ujjaival dobolt az asztalon, rémülten ráébredt, hogy mit tesz, és három új lapot kért, hogy leplezze zavarát. A vén szatyor, úgy tűnt, nem vette észre.

A férfi az új leosztásra meredt.

Megreszkírozott két tallért és kicserélt még egy lapot.

Ismét kártyáira bámult.

Vajon mekkora az esélye annak, gondolta, hogy kétszer is Nagy Tökfejhez juss egy napon?

Az a fontos, hogy az ember ne pánikoljon.

— Azt hiszem — hallotta a saját hangját -, hogy esetleg megkockáztathatok még két tallért.

A társaira pillantott. Azok engedelmesen bedobták lapjaik, egyik a másik után.

— Hát, nem is tudom — szólalt meg Néne, láthatólag a lapjaihoz beszélve. Megint a fülét tisztogatta. — Tsk, tsk, tsk. Hogy nevezik azt, amikor, tudja, még pénzt szeretne betenni az ember vagy ilyesmi?

— Emelésnek nevezik — felelte Miszter Frank és ökle elfehéredett.

— Na akkor, csinálok egy olyan emmelést. Öt tallérral, azt hiszem.

Miszter Frank összesúrolta a térdét.

— Megadom és emelem tíz tallérral — csattant föl.

— Én is azt teszem — közölte Néne.

— Följebb megyek újabb húsz tallérral.

— Én… — Néne lepillantott, hirtelen elszontyolodva. — Én… nekem van egy söprűm.

Egy apró vészcsengő szólalt meg valahol Miszter Frank tudatának hátsó felén, de mostanra már hanyatt-homlok rohant a diadal felé.

— Rendben!

Leterítette kártyáit az asztalra.

A tömeg sóhajtott.

A férfi kezdte magához húzni a tétet.

Néne keze rázárult a csuklójára.

— Még le sem tettem az én kártyáim — mondta kötekedve.

— Nem is kell — acsarogta Miszter Frank. — Semmi esélye, hogy ezt fölülmúlja, asszonyom.

— Dehogynem, ha meg tudom Csonkítani — válaszolta Néne. — Ezért nevezik Csonka Miszter Tökfejnek, nem igaz?

A férfi tétovázott.

— De… de… csak akkor teheti, ha tökéletes kilenclapos sorozata van — hápogta, az öregasszony szeme mélyét fürkészve.

Néne hátradőlt.

— Tudják — jelentette ki nyugodtan -, gondoltam, hogy meglehetősen sok van a kezemben ezekből a csúcsos feketékből. Az jó, nem?

Kiterítette a lapjait. Az egybegyűlt közönségnek egy szólamban állt el a lélegzete.

Miszter Frank bőszen nézett körül.

— Ó, nagyszerűen csinálta, asszonyom — áradozott egy idős úriember. A tömegben udvarias tapsvihar kélt. A nagy, nemszeretem tömegben.

— Ööö, igen — ismerte el Miszter Frank. — Igen. Remekül csinálta. Naccsád nagyon gyorsan tanul, nem igaz?

— Gyorsabban, mint maga. Tartozik nekem ötvenöt tallérral meg egy söprűvel — felelte Néne.

Magrat és Ogg Ángyi már vártak rá, amikor kisietett a szalonból.

— Itt a söprűd — rivallta Néne. — És remélem, hogy az összes cuccotok össze van rámolva, mer’ lelépünk.

— Miért? — firtatta Magrat.

— Mert amint elcsendesülnek a dolgok, néhány pasas a felkutatásunkra fog indulni.

A másik kettő nyargalt utána az apró kabin felé.

— Nem használtál varázslatot? — kérdezte Magrat.

— Nem.

— És nem csaltál? — tudakolta Ogg Ángyi.

— Nem. Csak kobakológiát alkalmaztam — válaszolta Néne.

— Hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? — akarta tudni Ángyi.

Néne megtorpant. A másik kettő nekiütközött.

— Emlékeztek a tavalyi télre, amikor a vén Hessegi Szüle nagyon csúnyán megbetegedett és mentem és csaknem egy hónapon át virrasztottam mellette minden éjjel?

— Igen?

— Ülj csak le minden éjjel Csonka Miszter Tökfej-et játszani olyasvalakivel, akinek harmadik szemén levált a retina és igen hamar megtanulod, hogyan kell kártyázni — felelte Néne.

Kedves Jászón és mindenki!

Amiből több jut neked a külrészeken, az a szag, és már kezdem jól kiismerni magam benük. Eszme mindenkivel kiabál, azt hiszem, azt gondolja, hogy csak azér’ külhoniak, hogy őt Bosszancsák, nem is tudom, mikor láttam utoljára, hogy íjjen pompásan érezte magát. Jelzem, ha engem kérdeztek, rájuk is fér egy alapós fölrázás, megálltunk valahol ebédelni és Tatár Bifszteket attak és Nagyon pökhendien viselkettek, csak mer’ alaposan átsütve kértem az enyim. Minden jót, MAMI