Terry Pratchett - Vége a mesének

Eltelt számos nap.

Egy csöpp országban egy csöndes kis fogadóban Mállotviksz Néne ült és mélységes gyanakvással szemlélte az ételt. A tulaj annak kétségbeesett arckifejezésével körözött, aki tudja, még mielőtt belekezdene, hogy ebből a játszmából nem fog győztesként kikerülni.

— Jóízű, egyszerű otthoni koszt — mondta Néne. — Ez minden, amit kérek. Ismertek. Nem vagyok követelőző fajta. Senki sem mondhatja, hogy követelőző fajta vagyok. Csak egyszerű étkeket akarok. Nem csupa zsírt meg hasonlót. Van abban valami természetellenes, hogy amikor panaszkodsz valami miatt a salátádban, kiderül, hogy az nem más, mint amit rendeltél.

Ogg Ángyi begyűrte a szalvétát a ruhája nyakába és nem szólt semmit.

— Mint az hely tegnap este — folytatta Néne. — Azt gondolnád, hogy biztonságban leszel szendvicsekkel, nem? Úgy értem… szendvicsek? A lehető legegyszerűbb étel a világon. Azt hinnéd, még a külországiak sem képesek a szendvicset rosszul csinálni. Hah!

— Nem szendvicsnek nevezték, Néne — igazította ki Magrat, akinek tekintete a tulajdonos serpenyőjén időzött. — Úgy hívták… azt hiszem, végyasztalnak hívták.

— Klassz volt — jelentette ki Ogg Ángyi. — Én különösen szeretem a pácolt sós heringet.

— De azok biztos azt hitték, hogy hülyék vagyunk és nem vesszük észre, hogy lehagyták a fölső szelet kenyeret — vágta ki Néne diadalmasan. — Hát, én aztán mondtam nekik egyet s mást! Legközelebb kétszer meggondolják, mielőtt megpróbálják az embereket csalárdul megrövidíteni egy szelet kenyérrel, ami jogosan az övék!

— Az biztos — mondta sötéten Magrat.

— És én elítélem ezt az egész hóbortos névadást mindenféléknek, hogy az ember azt se tudja, mit eszik — közölte Néne eltökélve, hogy a nemzetközi szakácsművészet árnyoldalait maradéktalanul föltárja. — Az olyan eledelt szeretem, ami kereken megmondja, micsoda, mint például… hát… darázsfészek vagy… vagy…

— Borzas Kata — bökte ki szórakozottan Ángyi. Némi bizakodással nézegette a palacsintakészítés folyamatát.

— Úgy van. Igazi, tisztességes étel. Úgy értem, vegyük csak azt az izét, amit ebédre kaptunk. Nem állítom, hogy nem volt finom — jelentette ki Néne kegyesen. — Na persze, csak a maga külföldi módján. De Küjsz dögrenújnak mondták és ki tudja, az mit jelent?

— Békacomb — fordította le Ángyi gondolkodás nélkül.

A csöndet betöltötte, ahogy Mállotviksz Néne nagy levegőt vett és Magrat arca halványzöld színt öltött. Ogg Ángyi most gyorsabban gondolkodott, mint bármikor az utóbbi jó pár esztendőben.

— Nem valódi békacomb — sietett hozzátenni. — Olyan mint a diós csiga, ami valójában csak liszt meg tojássárgája. Csupán tréfás elnevezés.

— Szerintem egyáltalán nem hangzik viccesen — felelte Néne. Úgy fordult, hogy lássa a palacsintakészítés folyamatát.

— De legalább a rendes palacsintát nem képesek elfuserálni — jegyezte meg. — Hogy nevezik azt errefelé?

— Krepp suzette, azt hiszem — válaszolta Ángyi.

Néne tartózkodott a megjegyzésektől. Ám komor elégtétellel figyelte, ahogy a tulaj befejezte az étel készítését és reménykedő mosollyal tekintett rá.

— Ó, és most a fickó azt reméli, hogy mi majd megesszük — mondta. — Fogja magát, meggyújtja őket és még mindig reméli, hogy mi majd megesszük!

Utóbb lehetséges lett volna a boszorkányok haladását föltérképezni a kontinensen át egy afféle demográfiai vizsgálattal. Sokkal később, néhány csöndes, lógó hagymakoszorúval ékes konyhában, forró hegyek közt megbúvó álmos falvakban, esetleg találhattál olyan szakácsokat, akik nem rándulnak össze és próbálnak az ajtó mögé bújni, amikor idegen lép a konyhába.

Kedves Jászón,

Kifejezeten jóval melegebb van itt, Magrat azt mondja, azér mer meszebb kerültünk a Tengelytől, és, ez igen fura dolog, minden pénz más. Át keletik válcsad másik pénzre, ami csupa eltérő alak és egyáltalán nem rendes pénz szerintem. Általában hagyjuk, hogy Eszme intéze ezt, ő mindig nagyon jó beváltási árfolyamot ér el, elképesztő. Magrat azt mondja, írni fog egy könyvet, az lesz a címe Utazás Napi egy Tallérból, és az mindig ugyanaz a tallér. Eszme kezd úgy viselkedni, mint egy külhoni, tegnap levette a kendőjét, legközelebb asztalokon fog táncolni! Ez valami híres híd vagy hasonló képe. Sok szeretettel, MAMI.

A nap letűzött a macskaköves utcára és különösen az apró fogadó udvarára.

— Nehéz elképzelni — jelentette ki Magrat -, hogy otthon most ősz van.

— Garkon? Mucho vino aveck zei, grácia ász.

A fogadós, aki egy szót sem értett ebből és szívélyes ember volt, aki határozottan nem érdemelte meg, hogy garkonnak szólítsák, rámosolygott Ángyira. Bárkire mosolygott volna, akinek ilyen korlátlan ital-befogadóképessége van.

— Bár nem helyeslem, hogy kirakják ezt az összes asztalt az utcára — jegyezte meg Mállotviksz Néne, jóllehet nem sok szigorral. Az idő kellemesen meleg volt. Nem mintha Néne nem szerette volna az őszt, olyan évszak, amit mindig alig várt már, de az ő korában jó érzés tudni, hogy az ősz sok száz mérföldnyire történik innen, miközben ő nincs ott.

Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött álmában.

— Az áll itt Desiderata jegyzeteiben — szólalt meg Magrat és óvatosan lapozta a merev oldalakat -, hogy késő nyáron itt egy különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.

— Ezt érdemes lesz megnézni — közölte Mállotviksz Néne. — Miért csinálják ezt?

— Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így megmutathassa, milyen bátor — válaszolta Magrat. — Úgy tűnik, hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.

Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át, akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.

— Kissé furán hangzik — mondta végül. — És ezt minek csinálják?

— Desiderata nem magyarázza meg valami világosan — felelte Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben továbbolvasott. — Mit jelent a cojones?

A másik kettő vállat vont.

— Hé, lassítanod kellene azzal az itallal — szólalt meg Néne, amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. — Én nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.

— Ez nem igazi szeszes ital — közölte Ángyi. — Az áll a címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj meg egy cseppet!

Néne megszaglászta a kinyitott palackot.

— Olyan a szaga, mint az ánizsé — állapította meg.

— A palackra azt írták „Abszint” — tudatta Ángyi.

— Ó, az csak a fehér üröm másik neve — szólt Magrat, aki értett a füvészethez. — A füvészkönyvem azt mondja, az jó a gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.

— Na tessék! — diadalmaskodott Ángyi. — Gyógyfüvek. Gyakorlatilag orvosság. — Jókora adagot töltött a másik kettőnek. — Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a mellyed.

Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán szüksége mindháromra.

— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg.

— Ó, torkig vagyok a söprűkkel — panaszolta Ángyi. — Ha több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.