Terry Pratchett - Vége a mesének

— Itt az áll — szólt a Duc, hitelesen alakítva olyasvalakit, aki fölolvassa az előtte lévő vádlajstromot -, hogy nem mesélsz a gyerekeknek meséket.

— Soha senki nem mondta nekem, hogy meséket kell… m… mesélni — válaszolta a játékkészítő. — Nézzék, én csupán játékokat készítek. Játékokat. Ez minden, amihez értek. Játékokhoz. Jó játékokat csi… csinálok. Én csak egy já… játékkészítő vagyok.

— Nem lehetsz jó játékkészítő, ha nem mesélsz a gyerekeknek — jelentette ki Lilith előrehajolva.

A játékkészítő fölnézett a fátyollal takart arcba.

— Egyet se ismerek — hebegte.

— Egyet se ismersz?

— El tudnám… mondani nekik, hogy kell játékokat csinálni — rebegte az öregember.

Lilith hátradőlt. Lehetetlen volt kivenni arckifejezését a fátyol mögött.

— Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha ezek a Népi Testőrök elvinnének téged — határozott — egy helyre, ahol biztosan megtanulsz énekelni. És esetleg, némi idő elteltével, fütyülni is fogsz. Hát nem lesz az remek?

A hajdani Báró tömlöcei undorítóak voltak. Lilith újrafestette és újrabútoroztatta őket. Rengeteg tükörrel.

Amikor az audiencia véget ért, a tömeg egyik tagja kiosont a palota konyháján keresztül. Az őrök az oldalkapunál nem próbálták megállítani. A nő ugyanis igen fontos személy volt életük szerény keretei közt.

— Helló, Mrs. Kellemes!

Az asszony megállt, benyúlt a kosarába és előhúzott két sült csirkecombot.

— Épp most próbáltam ki egy új földimogyorós panírt — mondta — Értékelném a véleményetek, fiúk.

Az őrök hálásan elvették a csirkecombokat. Mindenki szeretett Mrs. Kellemessel találkozni. Olyasmiket tudott csinálni egy csirkével, amitől az csaknem megörült annak, hogy levágták.

— És most megyek és szerzek valamicske fűszert — jelentette ki az asszony.

Az őrök nézték, miközben távozott, akár egy kövér, eltökélt nyílvessző, a piac irányába, ami pont a folyó szélén terült el. Aztán fölfalták a csirkecombokat.

Mrs. Kellemes sürgött-forgott a piaci standok közt; és nagy gondot fordított e sürgés-forgásra. Még Génuában is mindig akadnak olyanok, akik készek besúgásra. Különösképp Génuában. Szakácsnő volt, hát sürgött-forgott. És ügyelt rá, hogy dundi maradjon és, szerencséjére, természeténél fogva jó kedélyű volt. Arról is gondoskodott, hogy örökké lisztes legyen a karja. Ha úgy érezte, gyanúba került, olyasmiket kiáltott, hogy „Te jó ég!”. Eddig úgy tűnt, hogy ezzel megússza.

A szakácsnő a jelet kereste. És az ott is volt. Egy bódé tetőtartó póznáján gubbasztva, amely egyébként tömve volt tyúkok, ludak, Kerekes-darvak és más szárnyasok ketreceivel, egy fekete kakas látszott. Azaz a vudu vajákos rendel.

Amint a szeme rátalált, a kakas feje felé fordult, hogy ránézzen.

A többi standtól kissé elkülönülve állt egy kis sátor, hasonló számos körülötte lévőhöz a piactéren. Előtte, faszén táplálta tűz fölött, egy üst fortyogott. A katlan mellett tálkák voltak, meg egy merőkanál, oldalukon egy tányér, benne pénzérmék. Meglehetősen sok fémpénz; az emberek annyit fizettek Mrs. Gogol főztjéért, amennyit szerintük megért, és a tányér éppen csak elég nagy volt.

A sűrű folyadék az üstben gusztustalanul barnállott. Mrs. Kellemes vett magának egy tálnyi lét és várt. Mrs. Gogol rendelkezett bizonyos képességekkel.

Kis idő múlva kiszólt egy hang a sátorból: — Mi újság, Mrs. Kellemes?

— A némber elhallgattatta a játékkészítőt — válaszolta Mrs. Kellemes úgy általában a levegőnek. — És tegnap a vén Devereaux, a fogadós volt soron, mert nem kövér és nincs nagy, vörös képe. Ez már négy alkalom ebben a hónapban.

— Bejöhet, Mrs. Kellemes.

A sátorban sötét forróság volt. Egy másik tűz égett odabent, rajta másik fazék. Mrs. Gogol fölötte görbedt és kavargatta. Odaintette a szakácsnőt a fújtatóhoz.

— Fújjon rá a szénre egy szikrányit s meglátjuk, hányadán állunk — utasította.

Mrs. Kellemes szót fogadott. Ő maga nem használt varázslatot, eltekintve a rántás elkészítéséhez vagy a kenyér megkelesztéséhez szükségestől, de megbecsülte másokban. Különösképp a Mrs. Gogolhoz hasonlókban.

A faszén fehéren izzott. A sűrű lé a fazékban elkezdett pezsegni. Mrs. Gogol a párába kukucskált.

— Mit csinál, Mrs. Gogol? — kérdezte aggódva a szakácsnő.

— Próbálom kivenni, hogy mi fog történni — felelte a vudu vajákosasszony. Hangja az okkult tehetségek gördülékeny mormolásává halkult.

Mrs. Kellemes a zavaros masszába kancsalított.

— Valaki garnélát fog enni? — bökte ki segítőkészen.

— Látja azt a darabka okrát? — tudakolta Mrs. Gogol. — Látja, hogyan bukkannak folyton a felszínre pont ott azok a ráklábak?

— Kegyed sosem fukarkodott a rákhússal — ismerte el Mrs. Kellemes.

— Látja, mennyire sűrűek a buborékok az okzat levelek mellett? Látja, hogy miként kanyarog az egész csigavonalban a körül a lilahagyma körül?

— Látom! Látom! — örvendezett Mrs. Kellemes.

— És tudja, hogy mit jelent?

— Azt jelenti, hogy igazán ínycsiklandó lesz az íze!

— Persze — értett egyet Mrs. Gogol kedvesen. — És azt jelenti, hogy néhány ember idejön.

— Klassz! Hány?

Mrs. Gogol kanalat merített a zubogó kotyvalékba és megkóstolta.

— Három — válaszolta. Tűnődve megnyalta az ajkát. — Nő.

Megint belemerítette a kanalat.

— Kóstolja meg! — javasolta. — Lesz egy macska is velük. — Ki lehet olvasni a szasszafrászból.- Megnyalta az ajkát. — Szürke. Fél szeme van. — Nyelvével kutászkodott egy odvas fogban. — A… bal.

Mrs. Kellemesnek leesett az álla.

— Magát hamarabb megtalálják majd, mint engem — folytatta Mrs. Gogol. — Vezesse ide Őket.

Mrs. Kellemes Mrs. Gogol komor mosolyára meredt, aztán vissza, le a mismásra a fazékban.

— Az egész hosszú utat megteszik, csak hogy megkóstolják? — lepődött meg.

— Hogyne. — Mrs. Gogol hátradőlt. — Meglátogatta a lányt a fehér házban?

Mrs. Kellemes bólintott — Az ifjú Hamukát — mondta. — Aha. Amikor tehetem. Amikor a Nővérek elmennek otthonról a palotába. Ők tényleg rettegésben tartják a lányt, Mrs. Gogol.

A szakácsnő újra lepillantott a fazékra, aztán föl Mrs. Gogolra.

— Kegyed tényleg látja…?

— Gondolom, magának most rengeteg marinírozni valója van — jegyezte meg Mrs. Gogol.

— Aha. Aha. — Mrs. Kellemes meghátrált, ám vonakodva. Aztán megtorpant. Mrs. Kellemest nyugalmi állapotban nem lehetett könnyen megmozdítani, hacsak ő maga nem akarta.

— Az a Lilith perszóna azt mondja, képes látni az egész világot a tükrökben — mesélte kissé vádló hangsúllyal.

Mrs. Gogol a fejét csóválta.

— Amihez bárki hozzájut egy tükörben, az csak önmaga — szögezte le. — De amit egy jó gombóban lelsz, az minden.

Mrs. Kellemes bólintott. Ez közismert tény. Nem vitatkozhat vele.

Mrs. Gogol szomorúan csóválta a fejét, amikor a szakácsnő már elment. Egy vudu varázslónő mindenféle cselfogásra kényszerül azért, hogy tájékozottnak lássék, de kissé szégyellte magát, mert hagyta, hogy egy becsületes nő azt higgye, képes látni a jövőt egy fazék gombóban. Mert minden, amit láthatsz egy fazéknyi Mrs. Gogol főzte gombóban, az, hogy a jövőd egész biztosan fantasztikusan finom ételt tartalmaz.