Terry Pratchett - Vége a mesének

Magrat azt kívánta, bár ne lett volna olyan buzgó a kocsmáros a zsalugáterek bezárásában, ugyanis szeretett nyitott ablaknál aludni. Mivel azonban az volt, a szoba túl sötét és levegőtlen lett.

Különben is, gondolta, én vagyok a tündérkeresztanya. A többiek csak elkísérnek engem.

Reménytelenül szemlélte magát a szoba apró, repedezett tükrében, aztán lefeküdt és hallgatta őket a papírvékony fal túloldaláról.

— Minek fordítod a tükröt a fal felé, Eszme?

— Egyszerűen nem szeretem őket, hogy úgy bámulnak.

— Csak akkor bámulnak, ha te beléjük bámulsz, Eszme.

Csönd, majd: — Eh, és mire való ez a gömbölyű izé?

— Szerintem párna akar lenni, Eszme.

— Hah! Én ezt nem nevezem párnának. És még csak rendes takarók sincsenek. Mit mondtál, hogy híjják ezeket?

— Azt hiszem, dunyhának nevezik, Eszme.

— Ahonnan jövök, mink paplannak hívjuk. Hah!

Nyugalom következett. Majd:

— Megmostad a fogad?

Újabb szünet következett. Majd:

— Óó, hogy mennyire elhűlt a vér a lábadban, Eszme.

— Nem, nem is. A lábam jól érzi magát, teljes kényelemben.

Megint szünet következett. Majd:

— Csizma! A csizmád! Rajtad van a csizmád!

— Még szép, hogy rajtam van a csizmám, Gytha Ogg.

— És a ruháid is! Még csak le sem vetkőztél!

— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos külhonban. Mindenfélék lehetnek odakint, settenkedve körös-körül.

Magrat bebújt a — mi is volt az? — dunyha alá és megfordult. Mállotviksz Néne mindössze egy órányi alvást látszott igényelni éjjelente, míg Ogg Ángyi képes lenne horkolni egy kerítésoszlopon is.

— Gytha? Gytha! GYTHA!

— Mija?

— Ébren vagy?

— St már…

— Folyamatosan hallok egy neszt!

— …én is…

Magrat egy ideig bóbiskolt.

— Gytha? GYTHA!

— …mos mivan?…

— Biztos vagyok benne, hogy valaki megrázta a zsalugátereink!

— …a mi életkorunkban nem… most luggy el mgint…

A levegő a szobában percről percre egyre melegebb és áporodottabb lett. Magrat kikelt az ágyból, kireteszelte a zsalugátereket és színpadiasan kicsapta őket.

Fölmordulás hallatszott, majd valami földbe csapódásának távoli puffanása.

A telihold fénye beözönlött. Magrat ettől sokkal jobban érezte magát és visszabújt az ágyba.

Úgy tűnt, szinte idő sem telt el addig, míg a szomszéd szobából érkező hang újra fölébresztette.

— Gytha Ogg, mit csinálsz?

— Nassolok.

— Nem tudsz aludni?

— Úgy tűnik, nem vagyok képes álomba merülni, Eszme. El sem tudom képzelni, miért.

— Hé, az fokhagymás kolbász, amit eszel! Momentán megosztom az ágyat valakivel, aki fokhagymás kolbászt eszik!

— Hé, az az enyém! Add vissza…

Magrat tudatában volt a csizmás lépéseknek az éjszaka csöndjében és a kihajtott zsalugáter hangjának a szomszéd szobából.

Úgy vélte, hall egy elhaló „az ördögbé”-t meg egy újabb tompa puffanást is.

— Azt hittem, szereted a fokhagymát, Eszme — szólalt meg megbántott hangon Ogg Ángyi.

— A kolbász teljesen rendben van a maga helyén és a maga helye nem az ágyban van. És egy szót se szólj! Most menj arrébb! Folyton elveszed az egész dunyhát.

Egy idő múlva a bársonyos csöndet Néne mély és zengő horkolása törte meg. Nem sokkal később csatlakozott hozzá Ángyi finomkodó hortyogása, aki jóval többször aludt valaki más társaságában, mint Néne, és kifejlesztett egy alkalmazkodóbb nazális zenekart. Néne fűrészelése fatuskókat tudott volna hasogatni.

Magrat a fülére hajtotta a rémes, kemény és gömbölyű párnát és befúrta magát az ágynemű alá.

Valahol a fagyos földön, egy jókora denevér próbált ismét levegőbe emelkedni. Már kétszer fejbe kólintották, egyszer egy elővigyázatlanul kinyitott zsalugáterrel, másodszor egy ballisztikus fokhagymás kolbásszal, és most egyáltalán nem érezte jól magát. Még egy akadály, gondolta, és visszamegyek a kastélyba. Ráadásul, hamarosan fölkel a nap.

Vörös szeme megvillant, amikor fölpillantott Magrat nyitott ablakára. Megfeszítette izmait…

Egy mancs csapott le rá.

A denevér körbenézett.

Csövesnek nem volt valami jó éjszakája. Az egész helyet átkutatta nősténymacskák szempontjából, ám egyet se talált. Préda után lesett a szemétdombokon, de hoppon maradt. Az emberek ebben a városban nem dobták ki a szemetet. Hanem megették.

Csöves kiügetett az erdőbe és ráakadt néhány farkasra, leült és addig vigyorgott rájuk, míg azok kényelmetlenül érezték maguk és odébbálltak.

Igen, ez nagyon eseménytelen éjszaka volt. Mostanáig.

A denevér vergődött a mancsa alatt. Úgy rémlett Csöves apró macskaagyának, hogy a denevér megpróbál alakot változtatni, de persze semmi ilyesmit nem fog eltűrni egy egértől, csak mert szárnya is van.

Különösen most, hogy végre van mivel játszania.

Génua tündérmesébe illő város volt. Az emberek mosolyogtak és örvendeztek egész áldott nap. Különösen, ha meg akartak érni még egy áldott napot.

Erről Lilith kezeskedett. Persze, az emberek alighanem azt gondolták, boldogok voltak azokban a napokban, mielőtt Lilith gondoskodott arról, hogy a Duc lépjen a hajdani Báró helyére, ám az véletlenszerű, rendetlen boldogság volt, s épp ezért keríthette oly könnyen hatalmába a várost.

De az nem volt életstílus. Nem volt benne rendszer.

Egy nap majd hálát fognak rebegni neki.

Persze, mindig akad néhány nehéz eset. Néha az emberek azt se tudják, hogyan játsszák szerepük. Megteszel értük mindent, amire képes vagy, kellően uralkodsz a városuk fölött, biztosítod, hogy az életük megérje a fáradságot s tele legyen boldogsággal a nap minden órájában és akkor, minden ok nélkül, ellened fordulnak.

Testőrök szegélyezték a fogadótermet. És valódi audiencia zajlott. Na persze, formailag az uralkodó fogadja kihallgatáson a népet, de Lilith szerette látni, hogy az emberek figyelnek. Egy garasnyi példa fölér egy font büntetéssel.

Mostanság nem történt sok bűncselekmény Génuában. Legalábbis olyasmi nem, amit máshol bűnténynek tartottak volna. Az olyasmiket, mint a lopás, könnyen elintézte és alig is volt szükség bármiféle bírósági eljárásra. Sokkal jelentősebbek voltak Lilith nézete szerint a narratív elvárás ellen elkövetett bűntettek. Úgy néz ki, az emberek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.

Lilith tükröt tartott az Életnek és levagdosta róla az összes darabkát, ami nem passzolt…

A Duc gerinctelenül terpeszkedett a trónján, fél lábát lelógatva a karfáról. Sose fogta föl, mi értelme a székeknek.

— És ez mit követett el? — kérdezte ásítozva. A szája nagyra tátása legalább valami olyasmi volt, amit jól csinált.

Egy kis öregember reszketett két testőr között.

Mindig akad olyan, aki kész testőrnek állni, még a Génuához hasonló helyeken is. Ráadásul, igazán elegáns egyenruhát kapsz, kék nadrággal és vörös zubbonnyal és sudár fekete kalappal, amin kokárda van.

— De én… én nem tudok fütyülni — rebegte az öregember. — Én… én nem tudtam, hogy kötelező…

— De hiszen játékkészítő vagy — mondta a Duc. — A játékkészítők naphosszat fütyülnek és énekelnek. — Lilith-re pislantott. A nő bólintott.

— Nem ismerek egyetlen… é… éneket se — felelte a játékkészítő. — Nekem sose tanítottak é… nekeket. Csak azt, hogy kell játékszereket csinálni. Én inaskodtam játékkészítőnek. Hét év a kicsiny kalapács mögött gyerekkoromtól fogva…