Terry Pratchett - Vége a mesének

Lilith elbűvölő formájúvá csavarintotta a fátylat.

— Ó, igen. A tükrök esetében az összes erő a sajátod. Nem származhat sehonnan máshonnan — jelentette ki.

— A mocsári nőszemély a mocsárból szerzi — jegyezte meg a Duc.

— Ha! És az majd egyszer jogot formál rá. A perszónának fogalma sincs arról, mit csinál.

— És neked van?

Lilith büszkeséget érzett. A fickó ténylegesen neheztel rá! Akkor valóban jó munkát végzett.

— Én értem a meséket — válaszolta. — Ennél többre nincs szükségem.

— De még nem hoztad el nekem a lányt — panaszkodott a Duc. — Nekem ígérted a lányt. És akkor vége lesz az egésznek és alhatok rendes ágyban és nem lesz szükségem több visszatükröző varázslatra…

De még a jól végzett munka is túl messzire mehet.

— Eleged van a mágiából? — kérdezte nyájasan Lilith. — Szeretnéd, ha abbahagynám? Az lenne a világ legkönnyebb dolga. Egy csatornában találtalak. Szeretnéd, ha visszaküldenélek oda?

A Duc arca páni félelmet tükrözött.

— Nem úgy értettem! Csak úgy gondoltam… hát, akkor minden valóságos lesz. Csak egyetlen csók, azt mondtad. Nem értem, miért olyan nehéz ezt tető alá hozni.

— A megfelelő csók a megfelelő időben — szögezte le Lilith. — A megfelelő időpontban kell megesnie, különben nem fog hatni. — Elmosolyodott. A fickó remegett, részben a vágytól, de főleg félelmében, azonkívül kissé öröklötten.

— Ne aggódj! — biztatta a nő. — Lehetetlen, hogy ne történjen meg.

— És ezek a boszorkányok, akiket mutattál?

— Ők csak… a mese alkotórészei. Miattuk ne nyugtalankodj! A mese majd egyszerűen magába szívja őket. És te megkapod a lányt a mesék miatt. Hát nem lesz pompás? És most… nem kellene menjünk? Úgy vélem, van uralkodnivalód.

A Duc elértette a hanghordozást. Ez parancs volt. Fölállt, karját nyújtotta, hogy a nő rátehesse kezét, s együtt lementek a palota fogadótermébe.

Lilith büszke volt a Ducre. Na persze, ott a fickó kínos kis éjszakai problémája, mert morfikus mezeje meggyöngül, amikor alszik, de az még nem jelent komolyabb nehézséget. Meg ott a gond a tükrökkel, amelyek annak mutatják, ami valójában, de ezen könnyen úrrá lett az összes tükör kitiltásával, a sajátjaitól eltekintve. És aztán ott a szeme. Semmit sem tehetett a szemével. Tulajdonképpen nincs olyan varázslat, ami bármit is tehetne valaki szemével. Az egyetlen, amivel elő tudott állni ennek kivédésére, a sötét napszemüveg.

De még így is, a fickó nagy siker. És olyan hálás. Lilith jót tett neki.

Kezdjük azzal, hogy embert csinált belőle.

Kissé eltávolodva folyásirányban a vízeséstől — amely a második legnagyobb a Korongon és amit a híres világjáró, Guy de Yoyo fedezett föl a Visszatérő Lapostetű Évében -, Mállotviksz Néne egy kis tűz előtt üldögélt törülközővel a vállán és gőzölgött.

— Mindamellett nézd inkább a dolog jó oldalát — javasolta Ogg Ángyi. — Legalább fogtalak téged is, meg a söprűmet is. És Magratnak is megvan az övé. Máskülönben most mindnyájan alulról néznénk a vízesést.

— Ó, nagyszerű! Nagy kő esett le a szívemről — felelte Néne gonoszul csillogó szemmel.

— Egy kis kaland, valójában — vigyorgott bátorítóan Ángyi. — Egy nap majd visszatekintünk rá és kacagunk.

— Ó, remek — mondta Néne.

Ángyi megnyomkodta karján a karmolásnyomokat. Csöves, a macskák igazi önfenntartó ösztönével, karmaival kapaszkodott föl asszonyára és annak feje búbjáról, lendületből ugrott a biztonságba. Most összegömbölyödve álmodott macskaálmokat a tűz mellett.

Árnyék vetült rájuk. Magraté, aki eddig a folyópartot fésülte át.

— Azt hiszem, szinte mindent megtaláltam — közölte, miután landolt. — Itt van Néne söprűje. És… ó, igen… a varázspálca is. — Bátor kis mosoly ült ki az arcára. — Apró tökök lebegtek föl a felszínre. Így bukkantam rá.

— Szavamra, ez aztán a szerencse — biztatta Ogg Ángyi. — Hallod ezt, Eszme? Történjék bármi, nem leszünk híján ennivalónak.

— És megtaláltam a kosarat is, benne a törpekaláccsal — folytatta Magrat. — Bár attól tartok, megromolhatott.

— Az kizárt, nekem elhiheted — válaszolta Ogg Ángyi. — A törpekalács nem tud megromlani. Hát, hát — mondta s újra leült -, egész kis piknikünk van, nem igaz… meg szép, fényes tüzünk meg… egy jó kis hely, hogy leüljünk meg… biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember akad olyan helyeken, mint Howondaföld meg effélék, akik mindent megadnának, hogy most itt lehessenek…

— Ha nem hagyod abba azonnal ezt a jókedvűséget, Gytha Ogg, mindjárt csengeni fog a füled a tenyeremtől! — ripakodott rá Mállotviksz Néne.

— Biztos vagy benne, hogy nem fáztál meg? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Kezdek megszáradni — jelentette ki Mállotviksz Néne — belülről.

— Nézd, tényleg sajnálom — mentegetőzött Magrat. — Már mondtam, hogy bocsánat.

Nem mintha teljesen tisztában lennék azzal, miért, mondta magában. A csónak nem az ő ötlete volt. Nem ő tette oda a vízesést sem. Még csak nem is volt abban a helyzetben, hogy lássa közeledtét. Jó, tényleg átváltoztatta a csónakot tökké, de nem szándékosan. Ilyesmi bárkivel megeshet.

— Sikerült megmentenem Desiderata jegyzetfüzeteit is — tette hozzá.

— Hát, nagy mázli — nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. — Most aztán tudjuk, hol vagyunk elveszve.

Körülnézett. Már túljutottak a hegyek legrosszabbján, de még mindig csúcsok és a hóhatárig elnyúló magaslati rétek vették őket körbe. Valahonnan a távolból kecskekolompok kondulása hallatszott.

Magrat kiterítette a térképet. Az gyűrött volt, nedves és a ceruzanyomok elmosódtak. Az ifjú boszorkány óvatosan egy elmaszatolódott részre bökött.

— Azt hiszem, itt vagyunk — állította.

— Nahát! — mondta Ogg Ángyi, aki még Nénénél is kevésbé értette a térképészet alapelveit — Döbbenetes, hogy mi mind ráférünk egy ilyen kis papírfecnire.

— Azt hiszem, momentán jó ötlet lenne, ha a folyót követnénk — jelentette ki Magrat. — Anélkül, hogy bánni módon rajta vinne az utunk — sietett hozzáfűzni.

— Gondolom, az én táskám nem találtad meg? — firtatta Mállotviksz Néne. — Abban a saját holmijaim voltak.

— Valószínűleg elsüllyedt, akár egy kő — jegyezte meg Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne úgy állt föl, miként a generális, aki épp most vette hírét, hogy serege második lett.

— Na, gyerünk! — szólt. — Hát akkor, most merre?

Ami eztán következett, az erdő volt — sötét és ádázul tűlevelű. A boszorkányok némán röpültek fölötte. Szórványosan elszigetelt kunyhók látszottak félig elrejtőzve a fák közt. Itt-ott bércek meredtek az erdei homály fölé, még a délután közepén is ködbe burkolózva. Egyszer-kétszer elszálltak kastélyok fölött, már ha ezeket annak lehet nevezni; nem épületnek néztek ki, hanem föltüremlésnek a tájból.

Ez az a fajta vidék volt, amelyhez egy bizonyos típusú mese kapcsolódik, benne farkasokkal meg fokhagymával meg rémült nőkkel. Baljós és szomjúhozó mese, olyan történet, amelyben szárnyak csapkodnak a hold háttere előtt…

— Der flekkenmajszter — motyogta Ángyi.

— Az mi? — érdeklődött Magrat.

— Denevér külhoniul.

— Én mindig kedveltem a denevéreket — hangoztatta Magrat — Általában.