Terry Pratchett - Vége a mesének

— Jobb lesz, ha megmutatod, hol van a gond — javasolta. — Rengeteg kő omlott le, igaz?

— Tessék? — értetlenkedett a Király.

Gyakran mondják, hogy az eszkimóknak ötven szava van a hóra. [6] Hát, nem gyakran. Mindenesetre nem napi rendszerességgel. Legalábbis nem mindenhol. Ám valószínűleg némelyik hideg országban az emberek tényleg elég sokszor mondják „Ej, azok az eszkimók! Micsoda nép! Ötven szó a hóra! Hitted volna? Döbbenetes!”.

Ez nem igaz.

Azt is beszélik, hogy a törpéknek kétszáz szava van a kőre.

Nincs nekik. Egyáltalán nincs szavuk a kőre, ahogy a halnak sincs szava a vízre. Van azonban szavuk a vulkanikus kőzetre, üledékes közetre, metaforikus kőzetre, a kőre a törpe lába alatt, a sisakodra fölülről hulló kőre, és a kőre, ami érdekesnek látszott és amiről megesküdtél volna, hogy pont itt hagytad tegnap. Ám amijük nincs, az olyan szó, ami „követ” jelent. Mutass egy követ egy törpének és ő lát egy, mondjuk, másodosztályú kristályos baritszulfit-darabkát.

Vagy, mint ebben az esetben, kábé kétszáz tonna silány agyagpalát.

Amikor a boszorkányok megérkeztek a szerencsétlenség helyszínére, törpék tucatjai dolgoztak lázasan a meghasadt tető aládúcolásán és a törmelék elszállításán. Néhányan közülük sírtak.

— Ez borzasztó… borzasztó — motyogta egyikük. — Borzasztó dolog!

Magrat kölcsönadta neki a zsebkendőjét. A törpe harsányan kifújta az orrát.

— Jelenthet egy nagy csuszamlást a törésvonal mentén és akkor elvesztettük az egész telért — kesergett a fejét csóválva. Egy másik törpe megveregette a hátát.

— Nézd inkább a dolog jó oldalát — javasolta. — Bármikor fúrhatunk egy vízszintes vágatot a tizenötös tárnából kiindulva. Feltétlen rá fogunk bukkanni újra, ne aggódj!

— Elnézést — szólt Magrat — Emögött az egész hóbelevanc mögött törpék vannak, igaz?

— Ó, igen — válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll rendelkezésre.

Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.

— Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen — jelentette ki. — Ennek nem szabad nyilvános eseménynek lennie.

— Tudom, hogy van ez — felelte a Király. — Gondolom, szakmai titok?

— Olyasmi — hagyta jóvá Néne.

A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány szikladarab potyogott le a mennyezetről.

— Hmm — mondta Néne.

— Na, jól megcsináltad! — közölte vele Ogg Ángyi.

— Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja — állította kissé homályosan Néne.

— Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat! Semmit sem tudsz a munkagépekről!

— Na, jó — törődött bele Magrat. — Miért nem próbálkozunk a varázspálcával?

Mállotviksz Néne fölhorkant. — Hah! Itt? Ki hallott már tündérkeresztanyáról egy bányában?

— Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy mélyén, én bizony szeretnék hallani róla — fortyant föl Magrat.

Ogg Ángyi bólintott. — Ebben igaza van, Eszme. Nincs szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.

— Nem bízom abban a pálcában — nyilatkozta Néne. — Varázslóknak való, szerintem.

— Ó, ne izélj! — fakadt ki Magrat. — Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már!

Néne széttárta karját.

— Jól van, jól van, jól van — füstölögte. — Csináld csak! Csinálj magadból bolondot!

Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre rettegett ettől a pillanattól.

A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült; Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.

— Azt hiszem, intened kell vele — mondta Ogg Ángyi. — Elég biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.

Mállotviksz Néne összefonta karját. — Ez nem igazi boszorkánykodás — szögezte le.

Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt semmi.

— Talán mondanod kell valamit? — indítványozta Ángyi.

Magrat fejvesztettnek látszott.

— És mit mondanak a tündérkeresztanyák? — siránkozott.

— Ööö — felelte Ángyi. — Fogalmam sincs.

— Huh! — morrant Néne.

Ogg Ángyi fölsóhajtott. — Hát semmit se mondott el neked Desiderata?

— Semmit!

Ángyi vállat vont.

— Akkor tedd, ami telik tőled! — tanácsolta.

Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben Mállotviksz Néne fixírozza őket.

Tétován meglendítette a pálcát.

Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a lélegzete.

Megszólalt: — Történt valami?

Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: — Aha. Mondhatni. Csak annyi, hogy remélem, éhesek.

Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: — Szóval ez a tündérkeresztanyáskodás, mi?

Magrat kinyitotta a szemét.

Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.

— Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött tökmagok — szellemeskedett Ángyi.

Magrat szeme elkerekedett.

— Tökök?

— Tökkelütött. Tökmagok — ismételte meg Ángyi, arra az esetre, ha valaki nem értette volna el.

A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a lyukban.

Lebámult a boszorkányokra.

Végül Ogg Ángyi szólította meg: — Minden rendben?

A törpe bólintott. Nem tudta levenni szemét az alagutat padlótól mennyezetig megtöltő tökhalomról.

— Őöö, igen — válaszolta. — Apa itt van?

— Apa?

— A Király.

— Ó! — Ogg Ángyi tölcsért csinált a kezéből és szembefordult az alagút bejáratával. — Hé, Király!

Visszajöttek a törpék. Ők is megtekintették a tököket. A Király előrelépett és fölnézett a fia arcába.

— Minden rendben, fiam?

— Rendben, apa. Nincs törés vagy ilyesmi a telérben. A Király megroggyant megkönnyebbülésében. Aztán, mintegy utógondolatként, hozzáfűzte: — Mindenki jól van?

— Remekül, apa.

— Egy ideig komolyan nyugtalankodtam. Azt hittem, esetleg beleütköztünk egy mállékony kőzetrétegbe vagy ilyesmi.

— Csak egy darabka meglazult agyagpala, apa.

— Remek. — A Király megint fölnézett a halomra. Megvakarta a szakállát. — Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: úgy tűnik, hogy tökre bukkantál.