Terry Pratchett - Vége a mesének

— Azt hittem, valami fura homokkőféleség, apa.

A Király visszalépdelt a boszorkányokhoz.

— Akármit képesek vagytok akármivé változtatni? — tudakolta reménykedve.

Ogg Ángyi oldalvást Magratra sandított, aki még mindig afféle sokkban bámulta a pálcát.

— Szerintem jelenleg csak tököt állítunk elő — felelte óvatosan.

A Király kissé kiábrándultnak tűnt.

— Nohát akkor — mondta. — Ha van valami, amit tehetnék értetek, hölgyekért… egy csésze tea vagy valami…

Mállotviksz Néne előlépett. — Magam is épp ilyesmire gondoltam — válaszolta.

A Király mosolygott.

— Csak költségesebbre — folytatta Néne.

A Király arcáról lefagyott a mosoly.

Ogg Ángyi odasompolygott Magrathoz, aki rázogatta a pálcát és mereven nézett rá.

— Agyafúrt — suttogta. — Miért pont tökökre gondoltál?

— Nem gondoltam!

— Nem mutatta meg Desiderata, hogyan működik?

— Nem! Azt gondoltam, hogy csak, tudod, óhajtani kell, hogy valami megtörténjen!

— Valószínűleg kívánásnál azért több kell hozzá — vigasztalta Ángyi a lehető legegyüttérzőbben. — Általában úgy szokott lenni.

Valamikor hajnal tájékán, már amennyire van hajnal a bányákban, a boszorkányokat egy folyóhoz vezették valahol a hegy mélyén, ahol két dereglye horgonyzott. Egy kis csónak ringott a kömólónál.

— Ez át fog vinni titeket egyenesen a hegyeken — mutatott rá a Király. — Az igazat megvallva, azt hiszem, elfolyik egész Génuáig. — Átvett egy nagy kosarat az egyik kíséretéhez tartozó törpétől. — És csomagoltunk nektek finom ennivalót — tette hozzá.

— Egész úton végig csónakkal fogunk menni? — kérdezte Magrat. Alattomban meglóbálta párszor a varázspálcát. — Én nem értek a csónakokhoz.

— Ide figyelj! — mondta Néne, bemászva a csónakba. — A folyó tudja az utat ki a hegyekből, ami több, mint amit mi tudunk. Később használhatjuk majd a söprűket, ahol a táj valamivel ésszerűbben viselkedik.

— És pihenhetünk egy kicsit — dőlt hátra Ángyi.

Magrat a két idősebb boszorkányra pillantott, akik kényelembe helyezkedtek a taton, akár egy pár fészkére telepedő tyúk.

— Tudjátok, hogyan kell evezni? — firtatta.

— Nem nekünk kell tudni — válaszolta Néne.

Magrat gyászosan bólintott. Aztán az öntudatosság parányi darabkája megvillantotta uszonyát.

— Azt hiszem, én sem tudom — kockáztatta meg.

— Az nem baj — nyugtatta meg Ángyi. — Ha azt látjuk, hogy valamit rosszul csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy szólunk. Pá, uralkodóságod!

Magrat sóhajtott és megfogta az evezőket.

— A lapos vége való a vízbe — jegyezte meg Néne segítőkészen.

A törpék integettek. A csónak kilebegett az áramlás közepére, lassan haladva a lámpafény körében. Magrat rájött, hogy csak annyit kell tennie, hogy folyásirányba fordulva tartja.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: — Rejtély előttem, hogy mér’ tesznek mindég láthatatlan rúnákat az ajtóikra. Úgy értem, fizetsz valami varázslónak, hogy tegyen láthatatlan rúnákat az ajtódra és honnét tudod, hogy kapsz valamit a pénzedér’?

Hallotta, hogy Néne azt mondja: — Ez nem probléma. Ha nem látod őket, tudod, hogy valódi láthatatlan rúnákat kaptál.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: — Á, persze! Jó, akkor lássuk, mink van ebédre. — Zizegés hallatszott.

— Nocsak, nocsak, nocsak.

— Mi az, Gytha?

— Tök.

— Tök micsoda?

— Tök semmi. Csak tök tökkel.

— Hát, gondolom, jó sok tökjük lett — mentegette a törpéket Magrat. — Tudjátok, milyen az a nyár végén, amikor mindig túl sok van belőlük a kertben. Én mindig kifogyok az újabb és újabb mártások és savanyítások kitalálására vonatkozó ötletekből, hogy fölhasználhassam mindet…

A félhomályban ki tudta venni Néne arcát, ami mintha azt sugallta volna, hogy Magratnak nem kell ahhoz sokat lépkedni, hogy végére érjen a tudományának.

— Én — szólt Néne — soha életemben nem készítettem savanyúságot.

— De hát szereted a savanyúságot — vetette ellen Magrat. A boszorkányok és a savanyúságok összeillenek, mint a — megakadt, mielőtt hozzátette volna az étvágydermesztő „őszibarack és tejszínhab”-ot és gondolatban a „dolgok, amik nagyon jól illenek egymáshoz”-zal helyettesítette. A látvány, ahogy Ogg Ángyi egyetlen megmaradt foga elbánik egy ecetes hagymával, könnyeket csal az ember szemébe.

— Nagyon is szeretem — válaszolta Néne. — De ajándékba szoktam kapni.

— Tudjátok — szólalt meg Ángyi, miközben a kosár legeldugottabb zugait is átvizsgálta -, valahányszor törpékkel van dolgom, a „hét szűk esztendő” kifejezés úszik át a gondolataimon.

— Szőrösszívű sátánfajzatok. Látnod kéne, miféle árat próbálnak fölszámítani, amikor elviszem javíttatni a söprűm — háborgott Néne.

— Igen, de te sose fizetsz — jegyezte meg Magrat.

— Nem az a lényeg — makacskodott Mállotviksz Néne. — Nem lenne szabad nekik akkora összeget fölszámítani. Az lopás, nem más.

— Nem látom be, hogyan lehetne lopás, ha amúgy se fizetsz nekik — állhatatoskodott Magrat.

— Sose fizetek semmiért — szögezte le Néne. — Az emberek sosem engedik, hogy fizessek. Nem tehetek róla, ha az emberek egyfolytában adnak nekem mindenfélét, nem igaz? Amikor végigmegyek az utcán, az emberek mindig kiszaladnak épp akkor sütött kaláccsal meg friss sörrel meg avítt ruhákkal, amiket alig viseltek. „Ó, Mistress Mállotviksz, könyörgöm, fogadja el ezt a kosár tojást”, azt mondják. Az emberek mindig nagyon kedvesek. Bánj velük jól és ők is jól fognak bánni veled. Ez a tisztelet. Hogy nem kell fizetni — fejezte be szigorúan -, pont ez a boszorkánylét lényege.

— Ni csak, ez meg mi? — szólalt meg Ángyi, és előhúzott egy kis csomagot. Kibontotta papírjából s napvilágra került több, kemény, barna korong.

— Nahát! — lepődött meg Mállotviksz Néne. — Mindent visszaszívok. Ez a híres törpekalács, az bizony. Ilyet nem adnak csak úgy akárkinek.

Ángyi hozzákocogtatta a törpekalácsot a csónak pereméhez. Olyan hangot adott, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit az íróasztal széle fölött tartott favonalzó megpendítésével kapsz; afféle kongó boioioing zöngeményt.

— Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is — mondta Néne.

— Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után — állította Ogg Ángyi.

Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta megtörni, majd föladta.

— Ezt elvileg meg kellene enni? — firtatta.

— Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál — vélekedett Ángyi. — Inkább afféle…

— …ügyködőben tartásra — egészítette ki Néne. — Azt mondják…

Elnémult.

A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi jármű állandó licslocsát.

— Valaki követ minket! — szisszent Magrat.

A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg. Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.

Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg Ángyiéval.

— Caó! — mondta a lény. — Ma van a születésznapom.