Terry Pratchett - Vége a mesének

A boszorkányok azon kapták maguk, hogy hallgatólagos egyetértésben egymáshoz közelebb repülnek.

— Kezdek megéhezni — jelentette be Mállotviksz Néne. — És senki ne merje emlegetni a tököket!

— Van törpekalács is — emlékeztette Ángyi.

— Törpekalács, az mindig van — felelte Néne. — Valami olyanra támadt gusztusom, amit idén sütöttek, ha nincs ellene kifogásotok.

Elszálltak egy újabb kastély fölött, amely egy szirt teljes csúcsát kitöltötte.

— Amire szükségünk van, az egy helyes városka vagy ilyesmi — vélekedett Magrat.

— De az, ami ott lent van, meg kell tegye — szögezte le Néne.

Lenéztek a helységre. Nem is annyira városka volt, mint inkább házak összevisszasága összebújva a fák átellenében. Olyan lehangolónak tűnt, mint egy üres kandalló, ám a hegyek árnyékai már az erdő fölött loholtak és volt valami a vidékben, ami kimondatlanul elvette a boszorkányok kedvét az éjszakai repüléstől.

— Nem látok embereket az utcán — jegyezte meg Néne.

— Talán errefelé korán fekszenek le — válaszolta Ogg Ángyi.

— Jóformán még nincs is naplemente — érvelt Magrat. — Nem kellene esetleg inkább fölmenjünk abba a kastélyba?

Mindnyájan szemügyre vették a kastélyt.

— Ne-e-em — jelentette ki Néne vontatottan mindnyájuk nevében. — Mi tudjuk a helyünk.

Így aztán inkább ott értek földet, ami alkalmasint a város főtere volt. Egy kutya ugatott valahonnan az épületek háta mögül. Egy zsalugáter csattanva bezárult.

— Roppant barátságos — fintorgott Néne. Odasétált egy nagyobbacska épülethez, amelynek ajtaja fölött a rárakódott mocsoktól olvashatatlan cégér lógott. Megzörgette párszor az asztalosmunkát.

— Kinyitni! — vezényelte.

— Nem, nem, nem azt kell mondani! — emelt szót Magrat. Eltolakodott Néne mellett s megkoppintotta az ajtót. — Elnézést! Bona fide utazók!

— Bona mi? — tudakolta Ángyi.

— Ezt kell mondani — állította Magrat. — Bármely fogadó köteles beengedni bona fide utazókat és gondjuk viselni.

— Köteles? — hümmentett Ángyi érdeklődéssel. — Ez úgy hangzik, mint amit érdemes megjegyezni.

Ám az ajtó zárva maradt.

— Hadd próbáljam meg én! — indítványozta Ángyi. — Tudok valamicskét külhoniul.

Dörömbölt az ajtón.

— Kinyitnez vous, mosó masa, hipp-hopp, pokoli gyorsan — hadarta.

Mállotviksz Néne figyelmesen hallgatta.

— Ez lenne a külföldiül beszélés?

— Az unokám, Semjén, matróz — magyarázta Ogg Ángyi. — Elképednél, ha tudnád, miféle szavakat szed föl a külrészekről.

— Biztos elképednék — értett egyet Néne. — És remélem, hogy azok hatásosabbak az ő számára.

Megint bezörgetett az ajtón. És ezúttal az kinyílt, ám nagyon lassan. Egy sápadt arc kukucskált ki mögüle.

— Elnézést… — kezdte rá Magrat.

Néne egy lökéssel kitárta az ajtót. Azonban az arc tulajdonosa arra támaszkodott; hallották, ahogy a csizmája nyikorog a padlón, miközben szelíden hátrataszajtódott.

— Szálljék áldás e házra! — köszöntötte Néne félvállról. Ez mindig jó nyitó mondat egy boszorkány szájából. Ettől arra összpontosul az emberek figyelme, hogy mi más szállhatna erre a házra és emlékezteti őket a friss kalácsra, épp megsült kenyérre vagy használható ócska ruhacsomóra, ami egyébként ideiglenesen nem jutott volna eszükbe.

Úgy tűnt, a lehetséges egyéb dolgok közül egy már megesett ezzel a házzal.

Valóban afféle fogadó volt. A három boszorkány még soha életében nem látott ilyen gyászos helyet. Viszont eléggé zsúfolt volt. Húsznál is több vértelen arcú ember nézte őket komoran a falak mentén elhelyezett padokról.

Ogg Ángyi szimatolt.

— Ejha! — kiáltott föl. — Épp most emlegettünk fokhagymát! — És valóban, minden egyes gerendáról fürtökben lógtak. — Fokhagymából sosem elég, én mindig azt mondom. Látom már, hogy itt jól fogom érezni magam.

Odabiccentett a bárpult mögött álló holtsápadt férfinak.

— Guten nap, melák-haver góré! Trois sör pour favorit avec mink, szilvalé.

— Mi köze ehhez a szilvalénak? — kérdezte Néne.

— Külhoniul az a kérek — válaszolta Ángyi.

— Fogadok, hogy valójában nem is — jelentette ki Néne. — Csak menet közben találod ki az egészet!

A vendéglős, aki azon egyszerű vezérelv alapján működött, hogy bárki, aki besétál az ajtón, inni szeretne valamit, csapolt három korsó sört.

— Látod? — diadalmaskodott Ángyi.

— Nem tetszik nekem, ahogy az emberek ránk néznek — jegyezte meg Magrat, miközben Ángyi továbblocsogott a hüledező férfinak a maga külön eszperantóján. — Az a szemközti pasas rám vigyorgott.

Mállotviksz Néne leült egy padra, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy testének a lehető legkisebb része érintkezzék a fával, arra az esetre, ha a külföldiség fertőző.

— Íme — furakodott oda egy tálcával Ángyi. — Nincs benne semmi. Csak addig káromkodtam, míg meg nem értette.

— Szörnyen néz ki — állapította meg Néne.

— Fokhagymás kolbász és fokhagymás pirítós — tájékoztatta Ángyi. — A kedvencem.

— Szerezned kellett volna valami friss zöldséget is — jelentette ki Magrat, a dietetikus.

— Szereztem. Itt a fokhagyma — válaszolta boldogan Ángyi s jókora szeletet vágott a könnyekre fakasztó kolbászból. — És azt hiszem, láttam valami ecetes hagymafélét az egyik polcon.

— Igen? Akkor ma éjjel legalább két szobára lesz szükségünk — szögezte le Néne ellentmondást nem tűrően.

— Háromra — vágta rá kapkodva Magrat.

Megkockáztatott egy újabb körbetekintést a helyiségben. A néma falusiak áthatóan meredtek rájuk, olyan pillantással, amit Magrat magának csak valamiféle reménytelen szomorúságként tudott leírni. Na persze, bárki, aki sok időt tölt Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi társaságában, megszokja a rájuk bámulást; a két öregasszony olyan személyiség, akik minden teret betöltenek, elejétől végig. És valószínűleg az itt élők nem látnak gyakran idegeneket ezekkel a sűrű erdőkkel meg mindennel. És Ogg Ángyi látványa, amint mértéktelen étvággyal kolbászt eszik, fölülmúlja még ecetes hagyma műsorszámát is, remek szórakozás gyanánt bárhol a világon.

De mégis… a mód, ahogy az emberek bámulnak…

Odakinn, az erdő mélyén, egy farkas vonyított.

Az összesereglett falusiak egy emberként borzongtak meg, mintha begyakorolták volna. A kocsmáros odamotyogott valamit nekik. Az emberek vonakodva fölálltak és libasorban kisorakoztak az ajtón, megpróbálva együtt maradni. Egy idős hölgy Magrat vállára tette kezét egy pillanatra, bánatosan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán tovasietett. Ám Magrat ehhez is hozzá volt szokva. Az emberek gyakran éreztek sajnálatot iránta, amikor Néne társaságában látták.

Végül a fogadós odacammogott hozzájuk egy meggyújtott fáklyával s intett, hogy kövessék.

— Hogyan értetted meg vele az ágydolgot? — firtatta Magrat.

— Azt mondtam „Hé, miszter, pattanj tutyimutyi mind ugyanazon Nummero 3” — felelte Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne elpróbálta ezt a bajsza alatt és bólintott.

— A te Semjén kölyköd bizonnyal sokfelé megfordul — jegyezte meg.

— Azt mondja, ez mindig bejön — közölte Ogg Ángyi.

Ami azt illeti, csak két szoba akadt, miután fölmentek egy hosszú, kanyargós és nyikorgós lépcsőn. És az egyik egyedül Magratnak jutott. Úgy tűnt, még a fogadós is így akarja. Igazán nagyon előzékenynek bizonyult.