Terry Pratchett - Vége a mesének

Valójában az egészet egy tál dzsambalajában látta, amit korábban készített.

Magrat az ágyban feküdt, párnája alatt a varázspálcával. Lágyan ringatózott ébrenlét és alvás között.

Határozottan ő a legalkalmasabb személy a varázspálca birtoklására. Nincs semmi kétség efelől. Néha — és alig mert a gondolatnak hangot adni, amikor egy fedél alatt tartózkodott Mállotviksz Nénével — tényleg elmerengett a többiek elkötelezettségén a boszorkányság iránt. Az idő felében úgy tűnt, nem is törődnek vele.

Vegyük például az orvosságokat. Magrat tudta, hogy sokkal jobban ismeri a gyógyfüveket náluk. Kunyhója előző tulajdonosától, Pityergi Komámasszonytól örökölt a témáról szóló számos, vaskos könyvet és néhány bizonytalan följegyzéssel maga is megpróbálkozott. Olyasmiket tud elmondani az embereknek a Rühes Ördögszem fölhasználásairól, ami annyira érdekli őket, hogy nyomban elrohannak, föltehetőleg azért, hogy másoknak is elmesélhessék. Tud szakaszosan és duplán lepárolni és olyasmiket csinálni, amik azzal járnak, hogy egész éjjel fönn kell maradjon a láng színét lesve a lombik alatt. Ő bezzeg gürizik érte.

Míg ellenben Ángyi hajlamos arra, hogy mindenre meleg borogatást tegyen és javasoljon egy nagy pohár italt, méghozzá a páciens kedvencét, abból kiindulva, hogy ha már úgyis beteg leszel, legalább lelj benne némi élvezetet (Magrat megtiltotta betegeinek az alkoholfogyasztást azért, amit az a májjal tesz; ha a betegek nem tudták, mit tesz a májjal, rááldozta az időt, hogy elmondja nekik).

És Néne… ő csak adott egy üveg színezett vizet a népeknek és közölte velük, hogy jobban érzik maguk.

És az volt a legbosszantóbb, hogy gyakran tényleg jobban is érezték maguk.

Hol van ebben a boszorkányság?

Egy varázspálcával azonban a dolgok mások lehetnek. Rengeteget segíthetsz az embereken egy varázspálcával. Azért létezik mágia, hogy jobbá tegye az életet. Magrat ezt bizonyosan tudta szíve rózsaszín, szorongó budoárjában.

Megint az alvás felszíne alá merült.

És jött egy fura álom. Később soha senkinek nem említette, mert, hát, ilyet nem tesz az ember. Ilyesmik esetében nem.

De azt gondolta, hogy fölkelt éjszaka, mert fölébresztette a csönd, hogy levegőzzön egy kicsit. És amikor elment a tükör mellett, mozgást látott benne.

Nem az ő arca volt. Nagyon hasonlított Mállotviksz Nénére. Magratra mosolygott — sokkal kedvesebb és barátságosabb mosollyal, mint amilyet valaha is látott Nénétől, ötlött Magrat eszébe -, aztán eltűnt, a ködös ezüst felszín összezárult mögötte.

Visszasietett az ágyába és rezesbanda hangjára ébredt, amely elszántan umtattázott. Az emberek kiáltoztak és nevettek.

Magrat kapkodva fölöltözött, kiment a folyosóra és bekopogott a másik két boszorkány ajtaján. Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset.

Miután kétszer megzörgette, dobbanás hallatszott, amikor a szék, amit a másik oldalon beékeltek a kilincs alá, hogy minél jobban akadályozza az erőszaktevőket, betörőket és egyéb éjszakai alkalmatlankodókat, fölborult.

Az ágy egyik végén a takaró alól Mállotviksz Néne csizmája kukucskált ki. Ogg Ángyi csupasz lába, lévén Ángyi afféle éjszakai hempergő, ott volt mellette. Halk horkantások csörömpöltették a kancsót a mosdótálban; ezek immár nem a kapkodó vacsora utáni szundítás teljes orrból harsogó horkolásai voltak, hanem olyasvalaki jó iramú morgásai, akinek szándékában áll jó kiadósat éjszakázni.

Magrat kopogtatott Néne csizmájának talpán.

— Hé, ébredjetek! Valami történik.

Mállotviksz Néne ébredése ugyancsak imponáló látványt nyújtott, olyat, amit nem sokan láttak.

Ébredéskor a legtöbb ember egy gyors, fejvesztett, öntudat-előtti ellenőrzésen száguld át: ki vagyok, hol vagyok, ki ez a pasas/nő, uramisten, mért szorongatok egy rendőrsisakot, mi történt múlt éjjel?

És ez azért van így, mert az embereket ízekre szedi a Kétely. A kétkedés a motor, amely végighajtja őket életükön. Ez a gumiszalag lelkük kis repülőmodelljében, s azzal töltik idejük, hogy addig-addig feszítgetik, amíg összegubancolódik. A kora reggel a legrosszabb időszak — ott a pánik kurtácska pillanata, ha netalán Te Magad elkószáltál éjszaka és valami más költözött a helyedbe.

Ez sosem történt meg Mállotviksz Nénével. Mély alvásból egyenesen azonnali működésbe ment át, mind a hat hengerrel. Sosem kellett megtalálja önmagát, mert mindig tudta, hogy ki az, aki keresgél.

Beleszagolt a levegőbe. — Valami ég — közölte.

— Gyújtottak örömtüzet is — helyeselt Magrat.

Néne megint szimatolt.

— Fokhagymát sütnek? — hitetlenkedett.

— Tudom. El sem tudom képzelni, miért. Letépik az összes zsalugátert az ablakokról és elégetik őket a főtéren és a tűz körül táncolnak.

Mállotviksz Néne a könyökével gonoszul megbökte Ogg Ángyit.

— Ébredj föl, te!

— Wstph?

— Egész éjjel le se hunytam a szemem — mondta Néne szemrehányóan — a horkolása miatt.

Ogg Ángyi óvatosan megemelte a takarót.

— Túlságosan kora reggel van ahhoz, hogy kora reggel lehessen — zsörtölődött.

— Gyere! — szólította föl Néne. — Szükségünk van a szakértelmedre a nyelvekben.

A fogadó tulajdonosa a karjával hadonászott és körbe-körbe rohangált. Aztán a kastélyra mutatott, amely az erdő fölé tornyosult. Aztán élénken szopogatta a csuklóját. Aztán elvágódott s hanyatt feküdt. És aztán reménykedőn Ogg Ángyira nézett, miközben mögötte a fokhagymából és fakarókból és tömör ablaktáblákból rakott örömtűz vidáman égett.

— Nem — szólalt meg Ángyi egy kis idő múlva. — Még mindig non capisco, máj herr.

A férfi fölállt és levert némi port bőr térdnadrágjáról.

— Azt hiszem, azt mondja, hogy valaki halott — jelentette ki Magrat. — Valaki a kastélyban.

— Hát, azt kell mondjam, úgy néz ki, hogy mindenki roppant örvend ennek — közölte Mállotviksz Néne komoran.

Az új nap fényében a falu sokkal derüsebbnek látszott. Mindenki folyton boldogan odabiccentett a boszorkányoknak.

— Azért van ez így, mert alighanem a földbirtokos az — sugalmazta Ogg Ángyi. — Valamelyest vérszopó volt, azt hiszem, azt mondja.

— Á! Akkor erről van szó. — Néne kezét dörzsölte és helyeslően pillantott a reggelizőasztalra, amit kihurcoltak a napsütésbe. — Mindenesetre az ennivaló határozottan följavult. Kérem a kenyeret, Magrat!

— Mindenki állandóan mosolyog és integet nekünk — mondta Magrat. — És csak nézzétek ezt a rengeteg ételt!

— Ahogy ez várható is volt — válaszolta Néne tele szájjal. — Csak egyetlen éjszakája vagyunk itt náluk és máris megtanulták, hogy szerencsét hoz, ha kedvesek a boszorkányokhoz. És most segíts levenni ennek a méznek a tetejét!

Az asztal alatt Csöves ült és mosakodott. Hébe-hóba böfögött egyet.

Vámpír támadt már életre halottaiból, a sírjából, a kriptájából, de még soha egyiknek se sikerült macskából.

Kedves Jászón és mindenki a 21-es, 34-es, 15-ös, 87-es és 61-es házszám alatt, de nem a 18-ban, amíg az a perszóna vissza nem adja a tálat, amit igenis kölcsönvett, akármit álícson is.

Hát itten vagyunk, tyű de jó móka, nehogy ENGEM fagasatok tökökről, ámbár nincs semmi baj. Rajzolok egy képet róla, ahol múlt északa megszáltunk tettem egy X-et a szobánkra, ahol a szobánk van. Az idő…