— Azért, mert ostoba liba vagy, Magrat Beléndek — válaszolta Néne.
Rövid, izzó csönd támadt, zengve a szavaktól, amelyeknek nem lett volna szabad kiszaladni a szájon, no meg néhány fájdalmas meglepetés okozta nyögéstől a bárpult irányából.
Tudom, hogy mindig is így gondolta, mondta magának Magrat szégyenkezése vöröslő falai közt. Csak sosem hittem, hogy valaha is ki fogja mondani. És ő sohasem kér bocsánatot, mert ez nem olyasmi, amit megtenne. Csak elvárja az emberektől, hogy az ilyesmit elfelejtsék. Én csak megpróbáltam újra a barátja lenni. Föltéve, hogy neki egyáltalán vannak barátai.
— Na, akkor megvolnánk — szólalt meg Ogg Ángyi, kibukkanva a sokadalomból egy tálcával. — Gyümölcslevek.
Leült és egyikről a másikra nézett.
— Banánból készült — magyarázta abban a reményben, hogy kicsiholhatja az érdeklődés szikráját valamelyikükből. — Emlékszem, Semjénünk egyszer hozott haza egy banánt. Szavamra, nagyot nevettünk rajta. Kérdeztem a csapost „Miféle gyümölcsitalokat isznak errefelé az emberek?” és ezt adta nekem. Banánból készült. Banánital. Szeretni fogjátok. Ez az, amit mindenki iszik itt. Van benne banán is.
— Határozottan roppant… pikáns az íze — jegyezte meg Magrat, óvatosan kortyolva a magáéból. — Van benne cukor is?
— Igen valószínű — válaszolta Ángyi. Egy pillanatra Néne középtávú homlokráncolására pillantott, aztán vette a ceruzáját s hivatásszerűen megnyalta a hegyét.
Mindenesetre jó dolog itt, hogy az italok n. olcsók, van ez a Bananán dajkri nevezetű, ami alapjába véve Rum benne banánanánnal. Érszem, hogy jót tesz nekem. Itt n. nedves van. Remélem, találunk valami helyet, ahol megalhatunk, szerintem fogunk, mer Eszme mindég talpra esik vagy legaláb valaki talpára. Rajszoltam egy képet a banánanán dajkriról, láthattyátok, hogy egész le a fenekéig üres. Szeretetel, MAMI XXXX
Végül találtak egy istállót. Az, ahogy Ogg Ángyi vidoran megjegyezte, alkalmasint melegebb és higiénikusabb volt, mint bármelyik fogadó, és a külrészeken emberek milliói akadnak, akik odaadnák a jobb karjuk ilyen kényelmes, száraz alvóhelyért.
Ennek körülbelül annyi eredménye volt, mint egy szappanfűrésznek.
Nem kell ahhoz sok, hogy a boszorkányok összevesszenek.
Magrat ébren feküdt, párnaként használva a zsák ruhát, és hallgatta a meleg, enyhe esőt a tetőn.
Az egész elromlott, még mielőtt nekivágtunk, gondolta. Nem tudom, miért hagytam, hogy velem jöjjenek. Ez egyszer teljesen képes vagyok egyedül is megcsinálni valamit, de mindig úgy bánnak velem, mintha… ostoba liba lennék. Nem látom be, miért kellene elviselnem az ő haragszomrádját meg ordítozását velem egész idő alatt. Egyébként is, mi benne olyan különleges? Szinte sohasem csinál semmi valóban mágikusat, akármit mondjon is Ángyi. Valójában csak kiabál egy csomót és basáskodik az embereken. És ami Ángyit illeti, ő jót akar, de nincs benne felelősségérzet, azt hittem, ott halok meg, amikor elkezdte énekelni a Sündisznó Nótát a vendéglőben, az ég szerelmére, csak azt remélem, hogy az itteniek nem tudják, mit jelentenek azok a szavak.
Én vagyok itt a tündérkeresztanya. Most nem otthon vagyunk. A külrészeken lennie kell más módszereknek a dolgok elintézésére.
A hajnal első fényére fölkelt. A másik kettő aludt, bár az „alvás” túl szerény szó azokra a hangokra, amiket Ogg Ángyi adott ki.
Magrat fölvette a legjobb ruháját, a zöld selymet, ami most, sajnos, gyűrődések tömkelegének mutatkozott. Elővett egy selyempapírba burkolt batyut és lassan kipakolta okkult ékszereit; Magrat okkult ékszereket vásárolt, hogy eltereljék figyelmét arról, hogy ő Magrat. Három nagy dobozzal birtokolt belőlük és még mindig ugyanaz a Magrat volt.
Megtett minden tőle telhetőt, hogy eltávolítsa a szalmát a hajából. Aztán kicsomagolta a varázspálcát.
Azt kívánta, bárcsak lenne itt egy tükör, hogy megszemlélhesse magát benne.
— Nálam van a varázspálca — szólalt meg csöndesen. — Nem látom be, miért lenne szükségem bármi segítségre. Desiderata megmondta, hogy mondjam meg nekik, ne segítsenek.
Átsuhant az elméjén, hogy Desiderata nagyon slendriánul fogalmazta meg ezt a pontot. Az egyetlen, amiben biztos lehetsz, ha azt mondod Mállotviksz Nénének meg Ogg Ángyinak, hogy ne segítsenek, az, hogy rohanni fognak segíteni, ha másért nem, bosszantásból. Eléggé meglepte Magratot, hogy egy olyan okos valaki, mint Desiderata, baklövést kövessen el egy ilyen apró részletben. Valószínűleg Desideratának is volt pszichológiája — akármi legyen is az .
Halkan mozogva, hogy föl ne ébressze a másik kettőt, kinyitotta az ajtót és könnyedén kilibbent a nedves levegőbe. Készenlétbe helyezett varázspálcával, készen állt, hogy megadja a világnak, amit az kíván, bármi legyen is.
Persze, segítene, ha a kívánság tökökre szorítkozna.
Ogg Ángyi kinyitotta fél szemét, amikor az ajtó nyikorogva becsukódott.
Fölült, ásított és vakarózott. Keresgélt a kalapjában és előhúzta a pipáját. Oldalba bökte Mállotviksz Nénét.
— Nem alszom — közölte Néne.
— Magrat elment valahová.
— Hah!
— És én is megyek enni valamit — motyogta Ángyi. Nincs értelme beszélgetni Eszmével, amikor ilyen hangulatban van.
Amikor kilépett az utcára, Csöves könnyedén levetette magát egy gerendáról és a vállán landolt.
Ogg Ángyi, az élet nagy optimistáinak egyike, távozott, hogy elfogadja, amit a jövő nyújt, bármi legyen is az.
Lehetőleg legyen benne rum meg banán.
Nem volt nehéz megtalálni a házat. Desiderata nagyon pontos jegyzeteket hagyott hátra.
Magrat tekintete a magas, fehér falakra és a díszes fémerkélyekre esett. Az ifjú boszorkány megpróbálta kisimítani ruhája gyűrődéseit, kicibált néhány makacs szalmaszálat a hajából s aztán végigmasírozott a kocsifelhajtón és bekopogott az ajtón.
Az ajtókopogtató a kezében maradt.
Magrat aggódva nézett körbe, attól félve, hogy valaki észrevette ezt a vandalizmust, s megkísérelte visszadugni. Az ajtókopogtató leesett s kitört egy darabkát a márványlépcsőből.
Végül behajlított ujjával kopogtatott be óvatosan. Finom festékporfelhő szállt föl az ajtóról s lebegett le a földre.
Ez volt az összes eredmény.
Magrat fontolóra vette következő lépését. Eléggé biztos volt abban, hogy a tündérkeresztanyáknak elvileg nem kéne egy kis cédulát bedugni az ajtó alatt, amin valami ilyesmi áll „Itt jártam, de nem volt itthon, legyen szíves, vegye föl a kapcsolatot a telephellyel és kérjen új időpontot”. Különben is, ez nem az a fajta ház, amit üresen hagynak; az ilyen helyeket tucatszámra szokták ellepni a szolgák.
Átlábolt a csikorgó kavicson és bekukucskált a ház sarkánál. Esetleg a hátsó ajtó… a boszorkányok általában otthonosabban érzik maguk a hátsó ajtóknál…
Ahogy Ogg Ángyi mindig is tette. Egyenesen a palotához tartozó hátsó ajtó felé tartott. Elég könnyű volt bejutni; ez nem olyan kastély volt, mint az otthoniak, amelyek roppant világosan fejezik ki elképzelésük a bentről és a kintről s úgy építették meg őket, hogy ezt a kettőt elkülönítsék. Ez azonban, nos, mesébe illő kastély volt, csupa cukormáz oromzat és apró, égnek meredő fiatorony. Egyébként meg senki sem figyel föl különösebben a kis öregasszonyokra. A kis öregasszonyok, a kifejezés értelmezésénél fogva, ártalmatlanok, jóllehet a kontinensen több ezer mérföldön áthúzódó falvak egész sorában ezt az értelmezést épp mostanában korszerűsítik a legújabb fejlemények alapján.
Читать дальше