Terry Pratchett - Vége a mesének

Végzett egy tányér hallal, összevigyorgott a kis öregasszonnyal, aki a halasbódét fenntartotta, s biccentettek egymásnak.

— Hát, ez az egész… — kezdte s Mrs. Kellemes felé fordult.

Mrs. Kellemes nem volt sehol.

Egyesek elrohantak volna, hogy megkeressék őt a tömegben, ám Ogg Ángyi csak állt és tűnődött.

A mágiáról faggattam, gondolta, és ő idehozott és itt hagyott engem. Gondolom, azér’, merhogy a falaknak füle van. Szóval talán nekem kell megtenni a többi lépést.

Körülnézett. Egy nagyon otromba sátor állt nem messze a bódéktól, pont a folyó mellett. Nem volt rajta cégér, ám előtte egy fazék rotyogott lanyhán a tűzön. Durva agyagtálak álltak halomban a fazék mellett. Hébe-hóba kilépett valaki a sokaságból, vett magának egy tállal abból, ami a fazékban volt, s aztán egy maroknyi pénzt pottyantott a sátor előtti tányérba.

Ángyi odaballagott és belenézett a fazékba. Izék bukkantak a felszínre s süllyedtek el újra. Az egész színe általánosságban barna volt. Buborékok alakultak ki, híztak nagyra és pattantak szét ragacsosan, rendszeres „blopp” hangot kiadva. Akármi is lejátszódhat abban a fazékban. Élet jöhet létre spontánul benne.

Ogg Ángyi mindent ki szokott próbálni egyszer. Néhány dolgot pedig akár több ezerszer is.

Leakasztotta a merőkanalat, fogott egy tálat és szedett magának.

Egy pillanattal később félrelökte a sátor ajtaját és benézett a sátorbelső feketeségébe.

Egy alak ült törökülésben a homályban és pipázott.

— Szabad bejönni? — kérdezte Ángyi.

Az alak bólintott.

Ángyi leült. Tisztes idő elteltével elővette a saját pipáját.

— Mrs. Kellemes a kegyed barátja, gondolom.

— Ismer engem.

— Á!

Kívülről szórványos csörrenések hallatszottak, amikor egy vevő mert magának.

Kék füst kígyózott Ogg Ángyi pipájából.

— Nem hinném — jegyezte meg -, hogy sokan távoznának fizetés nélkül.

— Nem.

Újabb szünet után Ogg Ángyi megszólalt: — Fölteszem, némelyikük megpróbál arannyal meg drágakővel meg illatos balzsalikomokkal meg ehhez hasonlókkal fizetni?

— Nem.

— Hihetetlen.

Ogg Ángyi egy ideig némán ült, hallgatva a piac távoli lármáját és összeszedve minden erejét.

— Mi a neve?

— Gombó.

— Nagyon finom.

— Tudom.

— Gondolom, aki így tud főzni, az képes bármire — Ogg Ángyi összpontosított -, Mrs… Gogol.

Várakozott.

— Ráhibázott, Mrs. Ogg.

A két nő egymás homályos körvonalára meredt, akár az összeesküvők, akik megadták a jelszót és rá a választ és most várnak, hogy kiderüljön, mi lesz a következő lépés.

— Ahonnan én jövők, ott mi ezt boszorkányságnak nevezzük — mormolta Ángyi a bajsza alatt.

— Ahonnan én jövök, ott mi ezt vudunak nevezzük — válaszolta Mrs. Gogol.

Ángyi ráncos homloka még jobban összeráncolódott.

— Az nem babákkal meg halottakkal meg ilyesmikkel babrálás? — kérdezte.

— És a boszorkányság nem ruhátlanul rohangászás meg tűk döfködése emberekbe? — kérdezett vissza Mrs. Gogol érzelemmentesen.

— Á — felelte Ángyi. — Értem, hogy gondolja.

Kényelmetlenül fészkelődött. Alapjában véve becsületes nő volt.

— Bár azt el kell ismerjem…- tette hozzá -, hogy néha… esetleg egyetlenegy tű…

Mrs. Gogol komoran bólintott. — Oké. Néha… esetleg egyetlenegy zombi — mondta.

— De csak ha nincs más választás.

— Persze. Amikor nincs más választás.

— Mikor… tudja… az emberek nem adják meg a kellő tiszteletet, ilyesmik.

— Amikor ki kell festeni a házat.

Ángyi összes fogát kivillantva vigyorgott. Mrs. Gogol is elvigyorodott, s fölülmúlta őt fogak terén harminc darabbal.

— A teljes nevem Gytha Ogg. De az emberek Ángyinak hívnak.

— Az én teljes nevem Erzulie Gogol. És az emberek Mrs. Gogolnak hívnak.

— Ahogy én látom a dolgot — szólt Ángyi -, ez itt külhon, szóval talán másféle itt a mágia. Magától értetődik. Mások a fák, mások az emberek, mások az italok és van bennük banán, szóval a varázslásnak is másnak kell lennie. Aztán azt gondoltam… Gytha lányom, nem vagy te olyan öreg, hogy ne tanulhass.

— Hogyne.

— Valami nem stimmel ezzel a várossal. Azonnal éreztem, amint betettem a lábam ide.

Mrs. Gogol bólintott.

Egy darabig nem hallatszott más, csak időről időre pipapöfékelés.

Aztán csörrent valami odakint, amit töprengő csönd követett.

Egy hang így szólt: — Gytha Ogg? Tudom, hogy odabenn vagy.

Mrs. Gogol körvonala kivette a pipát a szájából.

— Ez aztán kiváló — mondta. — Kitűnő ízérzékelése van neki.

Kinyílt a sátorlap.

— Szia, Eszme! — üdvözölte Ogg Ángyi.

— Szálljék áldás erre a… sátorra — kívánta Mállotviksz Néne, a homályt fürkészve.

— Ez itt Mrs. Gogol — mutatta be a nőt Ángyi. — Ő vudu vajákosként ténykedik. Ez az, amik a boszorkányok errefelé.

— Nem ők az egyedüli boszorkányok errefelé — jelentette ki Néne.

— Mrs. Gogolra nagy benyomást tett, hogy kinyomoztad az ittlétem — közölte Ángyi.

— Nem volt nehéz — felelte Néne. — Mihelyt észrevettem, hogy Csöves odakint mosakszik, a többi már csak következtetés kérdése volt.

A sátor homályában Ángyi azt a mentális képet alakította ki Mrs. Gogolról, hogy öreg. Amire nem számított, amikor a vudu vajákosasszony kilépett a szabadba, az egy szemrevaló, középkorú, Nénénél magasabb nő volt. Mrs. Gogol súlyos aranyfülbevalót viselt, fehér blúzt meg bő, vörös szoknyát fodrokkal. Ángyi érzékelte Mállotviksz Néne rosszallását. Amit a vörös szoknyát hordó nőkről beszélnek, az még rosszabb annál is, amit a vörös cipellős fehérnépekről állítanak, akármi legyen is az.

Mrs. Gogol megállt és fölemelte karját. Szárnyverdesés hallatszott.

Csöves, amely addig hajbókolva Ángyi lábához dörgölőzött, fölnézett és fújt. A legnagyobb és legfeketébb kakas, amit Ángyi valaha is látott, telepedett Mrs. Gogol vállára. A legintelligensebb tekintetet vetette rá, amit madáron valaha észlelt.

— Nahát! — szólalt meg meghökkenve. — Ez a legnagyobb kakas, amit valaha is láttam, márpedig láttam egy párat a magam idején.

Mrs. Gogol helytelenítőleg húzta fel egyik szemöldökét.

— Sose volt rendes neveltetésben része — mentegette Néne.

— Mivelhogy egy csirkefarm mellett laktam meg minden, ezzel folytattam volna — vette zokon Ángyi.

— Ez itt Legba, egy sötét és veszélyes szellem — jelentette ki Mrs. Gogol. Közelebb hajolt és a szája sarkából súgta oda: — Csak magunk között, ő mindössze egy nagy, fekete kakas. De tudják, hogy van ez.

— A reklám mindig kifizetődik — értett egyet Ángyi. — Ez itt Csöves. Köztünk legyen mondva, ő egy pokolfajzat.

— Nos, ő macska — mondta nagyvonalúan Mrs. Gogol. — Nem is lehetne mást várni tőle.

Kedves Jászón és mindenki!

Hát nem döbenetesek a dolgok, amik megtörtének, amikor nem is számítasz rájuk, például találkoztunk Mrs. Gogolal, aki napközbe szakácsnőként dolgozik, de amúgy vudu boszorkány, nem szabad elhined aszt a rengeteg badarságot a fekete mágiáról, exetra, az Kamu, ő olyan, mint mink, csak más. Amit a zombikról beszélnek, igaz, bár nem az, amit gondolsz…

Génua furcsa város, döntötte el Ángyi. Letérsz a főbb utcákról, végigsétálsz egy mellékutcán, átmész egy kis kapun és hirtelen fák vannak mindenütt, mohával, meg rajtuk lógó lámákkal, és a talaj elkezd inogni a lábad alatt és átváltozik mocsárrá. Az ösvény mindkét oldalán sötét tavacskák terültek el, amelyekben itt-ott, a liliomok között, olyasféle fatörzsek úsztak, amilyet a boszorkányok még sosem láttak.