Terry Pratchett - Vége a mesének

A boszorkányok egy darabig némán ültek.

Néne azt gondolta: nem. Ez nem teljesen igaz. Ez csak az, ahogy majd szerepel a történelemkönyvekben. De nem ez a mese.

Aztán Néne megszólalt: — Már elnézést, Mrs. Gogol, de hogy kerül kegyed ebbe az egészbe? Nem akarom megbántani, de szerintem itt kint a mocsárban tökmindegy, hogy ki uralkodik a városba’.

Most először, amióta találkoztak vele, Mrs. Gogol egy pillanatra zavarba jött.

— A Báró… barátom volt — mondta végül.

— Á — bólogatott Néne megértően.

— Megjegyzem, nem nagyon rajongott a zombikért. Azt mondta, úgy gondolja, hogy a holtaknak meg kellene engedni a nyugodalmuk. De sosem követelte meg. Míg ellenben ez az új fickó…

— Nem lelkesedik az Érdekes Művészetekért? — kérdezte Ángyi.

— Ó, szerintem igen — vélte Néne. — Muszáj neki. Nem a kegyed mágiájáért, talán, de fogadok, hogy jó csomó varázslat veszi őt körbe.

— Miért mondja ezt, asszonyom? — érdeklődött Mrs. Gogol.

— Hát — szólt Ángyi — tudom én, hogy kegyed, lévén bátor lélek, nem tűrné ezt el, ha nem lenne kénytelen. Rengeteg módja van a dolog elintézésének, szerintem. Gondolom, ha nem kedvel valakit, esetleg az illető lába váratlanul lerohad, vagy rejtélyes módon kígyókat talál a csizmájában…

— Alaggádorokat az ágya alatt — sugallta Néne.

— Igen. Védelmezik — szögezte le Mrs. Gogol.

— A!

— Erős mágiával.

— Erősebb, mint kegyedé? — firtatta Néne.

Hosszú, kínos szünet következett.

— Igen.

— Á!

— Jelenleg — tette hozzá Mrs. Gogol.

Megint csönd támadt. Egyetlen boszorkány se szeretett a csaknem korlátlan varázserőnél kevesebbet elismerni, vagy egyáltalán ilyet hallani egy másik boszorkánytól.

— Gondolom, kegyed az alkalmas pillanatra tartogatja az erejét — mondta kedvesen Néne.

— Gazdasszonykodik az erejével — tódította Ángyi.

— És az igencsak hathatós védelem — állította le Mrs. Gogol.

Néne hátradőlt a székében. Amikor legközelebb megszólalt, oly módon tette, mint akinek határozott elképzelései vannak és szeretné kitalálni, hogy a másik mit tud.

— Miféle? — kérdezte. — Pontosan?

Mrs. Gogol benyúlt hintaszéke párnái közé s némi kotorászás után előhúzott egy bőrzacskót meg egy pipát. Meggyújtotta a pipát és a reggeli levegőbe pöfékelt egy kékes füstfelhőt.

— Sokat néz mostanában tükrökbe, Mistress Mállotviksz? — tudakolta.

Néne széke hátrabillent, csaknem leröpítve őt a verandáról, bele a tintafekete vízbe. A kalapja elszállt a vízililiomok közé.

Még volt ideje látni, hogy lágyan a vízre ereszkedik Egy pillanatig lebegett, aztán…

…megették. Egy óriási nagy aligátor összecsattintotta az állkapcsát és önelégülten meredt Nénére.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy van miért kiabálnia.

— A kalapom! Megette a kalapom! A kegyed egyik alaggádora megette a kalapom! Az az én kalapom volt! Azonnal adassa vissza vele!

Lerántott egy hosszú kúszónövényt a legközelebbi fáról és a vizet csapkodta vele.

Ogg Ángyi elhátrált.

— Ezt nem szabadna tenned, Eszme! Ezt nem szabadna tenned! — rebegte. Az aligátor visszakozott a vízbe.

— Odasózhatok a pimasz gyíkokra, ha úgy akarom!

— Igen, odasózhatsz, odasózhatsz — csitította Ángyi -, de nem… egy… kígyóval…

Néne az orra elé tartotta a kúszónövényt szemrevételezés céljából. Egy közepes méretű Háromsávos Mimba nézett rá rémült pillantással, egy másodpercig fontolgatta, hogy beleharapjon az orrába, jobb belátásra tért, aztán nagyon szorosan összezárta a száját, remélve, hogy Néne elérti a dolgot. A boszorkány széttárta a kezét. A kígyó a deszkákra pottyant és sietve elsiklott.

Mrs. Gogol eddig meg sem moccant székében. Most félig megfordult. Szombat még mindig türelmesen figyelte horgászzsinegét.

— Szombat, menj és hozd ide a hölgy kalapját — utasította Mrs. Gogol.

— Igen, naccsága.

Még Néne is visszariadt ettől.

— Nem kényszerítheti erre! — tiltakozott.

— De hát ő halott — vetette ellen Mrs. Gogol.

— Igen, de épp elég rossz halottnak lenni anélkül is, hogy ráadásul még miszlikekben legyen — protestált Néne. — Be ne menjen oda, Mr. Szombat!

— De az a kegyed kalapja volt, hölgyem — mutatott rá Mrs. Gogol.

— Igen, de… — mondta Néne — …csupán… egy kalap volt. Én nem küldenék senkit semmiféle aligátorba semmiféle kalapért.

Ogg Ángyi elszömyedni látszott.

Senki sem tudta Mállotviksz Nénénél jobban, hogy a kalapok fontosak. Nem csupán ruhadarabok. A kalap határozza meg a fejet. Definiálja, hogy ki vagy. Soha senki nem hallott még olyan varázslóról, akinek ne lett volna csúcsos kalapja — legalábbis említésre méltó varázslóról. És az ember egész biztos nem hallott kalaptalan boszorkányról. Még Magratnak is volt egy, bár szinte sosem viselte, lévén ostoba liba. Ez nem jelentett túl sokat; nem annyira a kalap hordása számított, mint inkább egy tetszés szerint viselhető darab birtoklása. Minden szakmának, minden mesterségnek megvolt a maga fejrevalója. Ezért van a királyoknak is tökfödője. Vedd le a koronát egy király fejéről s az eredmény nem lesz több, mint olyasvalaki, aki jó az integetésben meg abban, hogy szinte ne legyen álla. A kalapokban hatalom rejlik. A kalapok fontosak. De az emberek is.

Mrs. Gogol megint pöfékelt egyet.

— Szombat, eredj és hozd ide a legjobb, ünnepekre tartogatott kalapom — parancsolta.

— Igenis, Mrs. Gogol.

Szombat egy pillanatra eltűnt a kunyhóban, majd előbukkant egy nagy, viseltes, spárgával biztonságosan átkötött dobozzal.

— Nem fogadhatom el — tiltakozott Néne. — Nem vehetem el a kegyed legjobb kalapját.

— Jaj, dehogynem — felelte Mrs. Gogol. — Nekem van másik. Ó, igen. Úgy van, nekem van másik.

Néne óvatosan letette a dobozt.

— Fölmerült bennem, Mrs. Gogol — szólalt meg -, hogy kegyed nem teljesen az, aminek látszik.

— Ó, de én az vagyok, Mistress Mállotviksz. Sosem voltam semmi más, pont, mint kegyed.

— Kegyed hozott ide minket?

— Nem. Kegyedék hozták magukat ide. Saját szabad akaratukból. Hogy segítsenek valakin, nem igaz? Kegyedék döntöttek úgy, hogy ezt teszik, nemde? Senki sem kényszerítette kegyedéket, ugyebár? Saját magukon kívül.

— Ebben igaza van — szögezte le Ángyi. — Éreztük volna, ha varázslat lett volna benne.

— Ez igaz — értett egyet Néne. — Senki sem kényszerített minket saját magunkon kívül. Mire megy ki a játék, Mrs. Gogol?

— Nem játszom semmiféle játékot, Mistress Mállotviksz. Csak vissza akarom kapni, ami az enyém. Igazságot akarok. És azt akarom, hogy megálljt parancsoljanak annak a nőszemélynek.

— Miféle nőszemélynek? — tudakolta Ogg Ángyi.

Néne arca maszkká merevedett.

— Annak, aki mindezek mögött van — válaszolta Mrs. Gogol. — A Ducnek annyi esze sincs, mint egy garnélának, Mrs. Ogg. Őrá gondoltam. A némberre a tükörmágiával. Őrá, aki úgy szeret irányítani. Őrá, aki hatalmon van. Őrá, aki belekontárkodik a sors dolgába. Őrá, akiről Mistress Mállotviksz mindent tud.

Ogg Ángyi nem vette a lapot.

— Miről beszél Mrs. Gogol, Eszme? — kérdezte.

Néne motyogott valamit.

— Mi? Nem hallottalak — felelte Ángyi.

Mállotviksz Néne dühtől vöröslő arccal nézett föl.