Terry Pratchett - Vége a mesének

Magrat összerázkódott. Nagyon távol érezte magát otthontól.

— Azt hiszem, ehhez elkelhet egy kis segítség — jelentette ki.

— Van varázspálcád — mutatott rá Pipőke.

— Azt hiszem, vannak alkalmak, amikor egy varázspálcánál többre van szüksége az embernek — szögezte le Magrat. Fölállt.

— De azt közlöm veled — mondta -, hogy rühellem ezt a házat. Rühellem ezt a várost. Hamukapipőke?

— Igen?

— Nem fogsz elmenni a bálba. Garantálom, hogy…

Megfordult.

— Mondtam neked — motyogta Pipőke, lesütve szemét. — Az ember még csak nem is képes meghallani őket.

Az egyik nővér állt a konyhába vezető lépcső tetején. Tekintete rendíthetetlenül Magratra szegeződött.

Azt mondják, mindenki rendelkezik valamilyen állat tulajdonságaival. Magratnak esetleg közvetlen mentális kapcsolata volt valamiféle kis, szőrös teremtménnyel. Érezte az összes kis rágcsáló rémületét a rezzenéstelen tekintetű halállal szemben. A pillantás fenyegetését árnyalva sokféle üzenet érkezett: a menekülés hasztalansága, az ellenállás ostobasága, az elmúlás elkerülhetetlensége.

Tudta, hogy nem tehet semmit. Elvesztette az irányítást a lába fölött. Olyan volt, mintha a parancsok közvetlenül abból a tekintetből jönnének, bele a gerincagyába. A tehetetlenség érzete csaknem megnyugtató volt…

— Szálljék áldás erre a házra!

A nővér sokkal gyorsabban pördült meg, mint amilyen sebességre ember képes lehet.

Mállotviksz Néne belökte az ajtót. — Ó, te jó istenek — harsogta. — Meg uramatyám.

— Aha — értett egyet Ogg Ángyi, betolakodva az ajtónyíláson mögötte. — Úgyszintén uramatyám.

— Mink csak egy pár vén koldusasszonyok vónánk — közölte Néne, hatalmas léptekkel átszelve a szobát.

— Házról házra kéregetve — tódította Ogg Ángyi. — Semmiféleképpen nem egyenesen idejőve.

Mindketten megragadták Magrat egyik könyökét és fölkapták a lábáról.

Néne odafordította a fejét.

— És kegyed, kisasszony?

Pipőke anélkül, hogy fölnézett volna, megrázta a fejét.

— Nem — válaszolta. — Nekem tilos elmennem.

Néne szeme összeszűkült. — Gondolom, igen — fogadta el. — Mindnyájunknak megvan a maga bejárandó útja, vagy legalábbis ezt mondják, jóllehet én nem állítom ezt. Gyere, Gytha!

— Már itt sem vagyunk — nyilatkozta vidáman Ogg Ángyi.

Megfordultak.

Az ajtóban megjelent a másik nővér.

— Azistenekre — füttyentett Ogg Ángyi. — Nem is láttam mozogni!

— Már épp elmenőben vagyunk — jelentette be hangosan Mállotviksz Néne. — Ha nincs ellene kifogása, méltóságos asszony?

Farkasszemet nézett a nővérrel.

A levegő rezgett.

Aztán Mállotviksz Néne fogcsikorgatva megszólalt: — Amikor azt mondom, futás, Gytha…

— Értettem — válaszolta Ángyi.

Néne tapogatott maga mögött és megtalálta a teáskannát, amit Magrat korábban használt. Méregette a kezében, vigyázva, hogy mozdulatai lassúak és óvatosak legyenek.

— Készen állsz, Gytha?

— Igen, Eszme.

— Futás!

Néne magasra hajította a teáskannát a levegőbe. Mindkét nővér feje a kanna felé rándult.

Ogg Ángyi kitámogatta a botladozó Magratot az ajtón. Néne becsapta az ajtót, amikor a közelebbi nővér tátott szájjal előrelendült, de már későn.

— Odabent hagytuk a lányt! — kiáltotta Ángyi, miközben leszaladtak a kocsifelhajtón.

— A nővérek őrzik őt — válaszolta Néne. — Nem fogják bántani!

— Korábban nem láttam senkin ilyen fogakat! — jelentette ki Ángyi.

— Azért, mert ők nem valakik! Hanem kígyók!

Elérték az út viszonylagos biztonságát és nekidőltek a falnak.

— Kígyók? — zihálta Ángyi. Magrat kinyitotta a szemét.

— Lily tette — közölte Néne. — Emlékszem, mindig értett ehhez.

— Tényleg kígyók?

— Aha — felelte Néne mogorván. — Lily mindig könnyen barátkozott.

— A mindenit! Én erre nem vagyok képes.

— Régebben ő sem volt, legalábbis néhány másodpercnél hosszabban nem. Ez az, amit biztosítanak számodra a tükrök.

— Én… én… — dadogta Magrat.

— Te teljesen jól vagy — nyugtatta Ángyi. Fölnézett Eszme Mállotvikszre.

— Nem lett volna szabad otthagynunk a másik lányt, akármit mondasz is. Egy házban, ahol magukat embernek vélő kígyók mászkálnak — hányta a szemére.

— Rosszabb annál. Abban a házban olyanok mászkálnak, akik kígyónak hiszik maguk — világosította föl Néne.

— Hát, tökmindegy. Te sose csinálsz ilyesmit. A legrosszabb, amit valaha tettél, az volt, hogy kissé összezavartad az illetőt a kilétét illetően.

— Azért, mert én vagyok a jó — nyilatkozta keserűen Néne.

Magrat megborzongott.

— Szóval akkor ki fogjuk szabadítani a lányt?

— Még nem. Majd el fog jönni a megfelelő alkalom — felelte Néne. — Hallottál engem, Magrat Beléndek?

— Igen, Néne — mondta Magrat.

— El kell menjünk valahova beszélgetni — szögezte le Néne. — A mesékről.

— Mi van a mesékkel? — érdeklődött Magrat.

— Lily fölhasználja őket — magyarázta Néne. — Hát nem érted? Az ember az egész országban érezheti ezt. A mesék idegyűlnek, mert itt találnak maguknak kivezető utat. Lily táplálja őket. Nézzétek, ő nem azért akarja a ti Pipőkéteket hozzáadni a Duchöz, mert örökösnő vagy bármi. Az csak… ürügy. Nem az az ok. Azért akarja, hogy a lány hozzámenjen a királyfihoz, mert ezt írja elő a mese.

— Mit nyer vele? — firtatta Ángyi.

— Az egész közepén a tündérkeresztanya vagy a gonosz boszorkány… emlékeztek? Az az a hely, ahová Lily helyezi magát, mint… mint… — Elhallgatott, az ideillő szót keresgélve. — Emlékeztek arra az időre tavaly, amikor az a cirkusz izé eljött Lancréba?

— Emlékszem — válaszolta Ángyi. — Azok a lányok flitteres trikóban meg a nadrágjukba mészfestéket öntő fickók. Viszont egyszer sem láttam elefántot. Aszonták, lesznek elefántok, de nem volt egy se. A plakátokon bezzeg voltak elefántok. Két teljes garast rááldoztam és nem akadt egyetlen vacak ele…

— Igen, de amit mondani akarok — szakította félbe Néne, miközben végigsiettek az utcán -, hogy ott volt az az ipse középen, ha visszagondoltok. A bajusszal meg az óriási kalappal?

— Ő? De ő nem csinált valami sokat — fintorgott Ángyi. — Simán állt a sátor közepén és néha pattintott az ostorával és az összes szám csak továbbfolytatódott körülötte.

— Ezért volt ő a legfontosabb a porondon — jelentette ki Néne. — A körülötte zajló dolgok tették őt fontossá.

— Mivel táplálja Lily a meséket? — tudakolta Magrat.

— Emberekkel — felelte Néne. A homlokát ráncolta.

— Mesék! — horkant föl. — Hát, ezt majd nekünk kell elintéznünk…

Zöldes alkony borította el Génuát. Köd kígyózott elő a mocsárból.

Fáklyák világoltak az utcákon. Árnyalakok mozogtak udvarok tucatjain, levéve a huzatot a felvonulási kerekes dobogókról. A sötétségben megvillantak a flitterek és csilingeltek a csengők.

Génua népe egész esztendőben kedves volt és csöndes. Ám a történelem mindig hagyott az elnyomottaknak egyetlen éjszakát valahol a naptárban, hogy ideiglenesen helyreállítsák a világ egyensúlyát. Nevezhetik Bolondünnepnek vagy a Babszem Királyának. Vagy akár Samedi Nuit Mortnak, amikor még azok is, akik a legmegerőltetőbb és legfelelősségteljesebb állásokban ülnek, visszarúghatnak és szórakozhatnak egy jót.