Terry Pratchett - Vége a mesének

— Tessék… Látod, Eszme? Ő csöppet sem bánja. Jobb, mint egész nap bezárva lenni egy levegőtlen koporsóba, ebben biztos vagyok.

Néne fölpillantott a zombira. Az magas, jóképű férfi volt, vagyis, formailag csak volt valaha. De még mindig annak tűnt, csak most úgy nézett ki, mint aki átsétált egy pókhálókkal teli szobán.

— Mi a maga neve, halott ember? — firtatta.

— Szombatnak neveznek.

— Szombat Szolga, mi? — froclizta Ogg Ángyi.

— Nem. Csak Szombat, Mrs. Ogg. Csak Szombat.

Mállotviksz Néne a zombi szemébe nézett. Az sokkal értelmesebb volt, mint az általa látott legtöbb szem, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik, látszólag, elevenek voltak.

Bizonytalan tudomása volt arról, hogy vannak dolgok, amiket megtehetsz egy halottal, hogy zombivá változtasd, bár ez a mágia olyan ágához tartozott, amit sosem kívánt földeríteni. Azonban többre van szükséged pusztán egy csomó bizarr halbelsőségnél meg külországi gyökereknél — az illetőnek akarnia kell visszajönni. Kell legyen valami szörnyű álma vagy vágya vagy célja, ami képessé teszi arra, hogy erőt vegyen magán a síron…

Szombat szeme izzott .

Néne elhatározásra jutott. Kinyújtotta a kezét.

— Nagyon örvendek a találkozásnak, Miszter Szombat — mondta. — És biztos vagyok benne, hogy szeretni fogom a maga ízletes becsináltját.

— Gombónak nevezik — világosította föl Ángyi. — Van benne varjúháj is.

— Tudomásom van arról, hogy a varjúháj valamiféle növény, köszönöm szépen — fortyant föl Néne. — Nem vagyok teljesen tudatlan.

— Jól van, de mindenképp olyan adagot kérj, amiben van kígyófej is — tanácsolta Ogg Ángyi. — Az a legjobb része.

— Miféle növény a kígyófej?

— Legjobb lesz, ha csak szépen megeszed, azt hiszem — vélekedett Ángyi.

A megvetemedett faverandán üldögéltek, Mrs. Gogol vityillójának háta mögött, kilátással a mocsárra. Mohaszakállak csüggtek minden faágról. Nem látható lények zsibongtak a lombok közt. És mindenütt V-alakú hullámfodrok hasították szelíden a vizet.

— Gondolom, nagyon kellemes itt, amikor süt a nap — jegyezte meg Ángyi.

Szombat becammogott a vityillóba és visszatért egy hevenyészett horgászbottal, amit fölcsalizott, aztán a korlát fölött horgászni kezdett. Majd valahogy kikapcsolta magát; senkinek sincs több türelme egy zombinál.

Mrs. Gogol hátradőlt a hintaszékében és pipára gyújtott.

— Régen ez a város remek hely volt — jelentette ki.

— Mi történt vele? — érdeklődött Ángyi.

Csövesnek rengeteg baja volt Legbával, a kakassal.

Először is, a madár nem hagyta magát terrorizálni. Csöves képes volt terrorizálni a legtöbb dolgot, amely a Korongvilág felszínén mozgott, még olyan lényeket is, amelyek látszólag sokkal nagyobbak és keményebbek voltak nála. Mégis, úgy tűnt, valahogy egyik bevett taktikája — az ásítás, a fixírozás, és mindenek fölött, a komótos vigyor — sem válik be. Legba csupán megvetően végigmérte égnek meredő csőrrel és úgy tett, mintha a földet kapirgálna, méghozzá oly módon, hogy két hüvelykes sarkantyúi még nagyobb hangsúlyt kapjanak.

Ekkor már csak a nekifutásos rávetődés maradt hátra. Ez szinte minden élőlény esetében bejött. Nagyon kevés állat marad nyugodt az arcába teljes sebességgel belekapó karmok fölbőszült szőrgolyójával szemben. Azonban ennek a madárnak esetében, Csöves úgy sejtette, ez akár azt is eredményezheti, hogy prémes kebab lesz belőle.

Ám a dolgot dűlőre kell vinni. Máskülönben macskanemzedékek fognak rajta röhögni.

Macska és madár körözött keresztül a mocsáron; mindkettő színleg semmi, de semmi figyelmet se szentelt a másiknak.

Lények zagyváltak a fákon. Apró, szivárványszín madarak száguldoztak a levegőben. Csöves fölbámult rájuk. Majd később őket is lerendezi.

És akkor a kakas eltűnt.

Csöves lesunyta a fülét.

Még mindig hallatszott a madárdal meg a rovarok zümmögése, de máshonnét. Itt csönd honolt — forró, sötét, és nyomasztó, és a fák valahogy sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint ahogy emlékezett.

Csöves körülnézett.

Egy tisztáson állt. Az oldalai körül mindenfélék voltak, bokrokról lógva vagy fákhoz kötözve. Szalagdarabkák. Fehér csontok. Bádogdobozok. Tökéletesen mindennapos dolgok bárhol másutt.

És a tisztás közepén valami madárijesztőszerűség. Egy merőleges pózna keresztbordával, amire valaki ócska, fekete kabátot aggatott. A kabát fölé, a rúd tetejére, cilinder került. A cilinder tetején, merengőn nézve őt, ott gubbasztott Legba.

Szellő suhant át a fojtó levegőn s szelíden meglengette a kabátot.

Csöves emlékezett egy napra, amikor bekergetett egy patkányt a falu szélmalmába és hirtelen rádöbbent, hogy ami pusztán fura berendezésű szobának tűnt, valójában egy óriási nagy masina, ami, ha rossz helyre teszi a tappancsát, ízzé-porrá fogja őt zúzni.

A levegő halkan sercegett. Érzékelte, hogy a szőre égnek mered.

Csöves megfordult és gőgösen ellépdelt, mígnem úgy ítélte, látótávolságon kívül jár, amikor is a lába olyan gyorsan kezdett pörögni, hogy a talpa megcsúszott.

Aztán ment és rávigyorgott néhány aligátorra, de a szíve nem volt benne.

A tisztáson a kabát megint puhán megmoccant, aztán nem mozdult többet. Valahogy ez még rosszabb volt.

Legba nézte. A levegő fülledtté vált, pont ahogy vihar előtt szokott.

— Ez város régen nagyon príma hely volt. Boldog hely. Senki sem próbálta boldoggá tenni. Csak megtörtént, teljesen magától — mesélte Mrs. Gogol. — Ez akkor volt, amikor még élt az öreg Báró. De meggyilkolták.

— Ki tette? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Mindenki tudja, hogy a Duc — válaszolta Mrs. Gogol.

A boszorkányok egymásra néztek. A királyi intrikák nyilvánvalóan kissé mások a külrészeken.

— Ráomlott, mi? — tudakolta Ángyi.

— Egy gaztett? — érdeklődött Néne.

— A Duc rang, nem támfa — magyarázta türelmesen Mrs. Gogol. — A Bárót megmérgezték. Szörnyű éjszaka volt. És reggelre a Duc befészkelte magát a palotába. Aztán ott van a végrendelet ügye.

— Meg ne mondja — kérte Néne. — Fogadok, hogy kerülközött egy végrendelet, ami mindent a Ducre hagyott. Fogadok, hogy még meg sem száradt rajta a tinta.

— Honnét tudja? — firtatta Mrs. Gogol.

— Nyilvánvaló — felelte Néne fennhéjázva.

— A Bárónak volt egy ifjú lánya — folytatta Mrs. Gogol.

— Gondolom, ő még életben van — jegyezte meg Néne.

— Kegyed igazán sok mindent tud, hölgyem — mondta Mrs. Gogol. — Akkor hát, miért is gondolja így?

— Hát… — kezdte Néne. Már majdnem kibökte: mert tudom, hogyan működnek a mesék. De Ogg Ángyi félbeszakította.

— Ha ez a Báró olyan kiváló volt, ahogy kegyed állítja, akkor a városban rengeteg barátja kellett legyen, igaz? — kérdezte.

— Úgy van. Az emberek szerették.

— Hát, ha én volnék a Duc annyicska jogcímmel az uralomhoz, mint egy homályos végrendelet meg egy kis üveg tinta, aminek még vissza sem dugták a dugóját, én bizony lehetőséget keresnék, hogy kissé hivatalosabbá tegyem a dolgokat — jelentette ki Ángyi. — Elvenni feleségül a valódi örököst lenne a legnyerőbb. Akkor orrot mutathatna mindenkinek. Fogadok, hogy a lány nem tudja, ki ő valójában?

— Úgy van — felelte Mrs. Gogol. — A Ducnek is vannak barátai. Vagy talán őrzői. Nem olyanok, akikkel szívesen ujjat húzna az ember. Ők nevelték föl a lányt és nem engedik ki a házból valami gyakran.